A választás napja

Képzeljék el a kancellárt, amint a parlamenti szószékről mosolyogva ellenfeléhez fordul, és így szól hozzá:

Stoiber úr, az Ön beszéde egy valamit nyilvánvalóvá tett: Ön szeretne talán kancellár lenni, de nincsenek meg hozzá a képességei.

Hogy Gerhard Schrödert ezúttal sem hagyta-e cserben legendás politikai ösztöne, azt valószínűleg ma este hat óra után pár perccel fogjuk megtudni. De lehet, hogy csak később. Megeshet, hogy a manapság alkalmazott közvéleménykutatási módszerek bevezetése óta az idei lesz az első németországi választás, amikor az első előrejelzések, az exit-pollok, a szavazóurnák lezárása utáni percekben talán mégsem jósolják meg nagy pontossággal a végeredményt. De az is lehet, hogy az eredményt tudjuk, talán még azt is, hogy ki lesz a kancellár, de nem tudjuk, milyen kormány alakul. A Szövetségi Köztársaságban nem ritkaság, hogy szoros eredmény után csekély többséggel alakul meg a kormány, de most szokatlanul nagy a bizonytalanság. A legutóbbi felmérések szerint a kormányzó szociáldemokraták előnye minimális, de állítólag nincs is kormányváltó hangulat. Viszont sok a bizonytalan szavazó, és nagy szerepet játszhat a parlamenti matematika. Lehet, hogy néhány többlet-mandátum, amelyet egyéni választókerületekben szereznek meg, döntő lehet a kormánytöbbséghez. De az is lehet, hogy pusztán a mandátumok elosztásának szabályai miatt mindkét nagy pártot megfosztja a többségtől, ha mégis becsusszan a parlamentbe az ötödik párt, a kommunista utódpártnak tekintett szocialista párt, amely eddig mindig éppen hogy bejutott, de most bizonytalanok az esélyei.

Az elképzelhető lehetőségek viszonylag könnyen áttekinthetőek. Talán a legnagyobb esélye annak van, hogy nehezen ugyan, de hivatalban marad a mostani, szociáldemokrata-zöld koalíció, élén Németország két legnépszerűbb politikusával, Schröder kancellárral és Joschka Fischer külügyminiszterrel. Ha a szociáldemokraták lemaradnak, és a konzervatívoké a legnagyobb frakció, akkor ők alakítanak koalíciót a szabad demokratákkal, vagyis olyasmi összetételű kormány alakul, mint például az emlékezetes Kohl-Genscher páros idején. Lehetséges, hogy ha a szociáldemokratáké a legnagyobb frakció, de a zöldek nem szerepelnek elég jól, akkor Schröder kancellár marad, és ő lép szövetségre a szabad demokratákkal, akik az utolsó pillanatig látványosan elkerülték, hogy elkötelezzék magukat az egyik vagy a másik nagy párt mellett. Ha mindez nem sikerül, akkor jöhet a nagykoalíció, a további lehetőségek pedig inkább csak matematikailag, mint politikailag lehetségesek. A választék azért ilyen bőséges, mert a német politikai élet nem kétpólusú, a két vagy három kisebb parlamenti párt változatosságról gondoskodik. Jellemző, hogy a 16 német tartományban ez az öt párt nyolcféle összetételben kormányoz, és ebből a legtöbb országos szinten is elképzelhető.

Maga a választási kampány nem volt különösebben izgalmas. A kisebb botrányok néhány napig tartottak - a szociáldemokraták balszerencséjére a legutóbbi botrány néhány napos, és belelóg a választási hétvégébe. A szociáldemokrata igazságügyminiszter állítólag összehasonlította Bush és Hitler politikai módszereit. A kampányban a nagy nézettségnek örvendő tévépárbajok Schröder és Stoiber között végül a választóknak csak egy kisebbségét befolyásolták. A legnagyobb hatása annak volt, ahogyan a kormány az árvízi helyzetet kezelte, és ahogyan Schröder szembefordult az amerikaiak Irak elleni háborús terveivel. Míg a kampány elején a szociáldemokraták kampányterveit döntötte dugába, hogy a konzervatívok egészen középen helyezték el, és ezzel nehezen támadhatóvá tették Stoibert, a végjátékban Stoiber nem tudott egykönnyen igazodni az időközben felélénkülő Schröder gyakran változó ötleteihez. De azért mindig volt néhány szava Schröderhez:

Csak azt mondhatom: teljes csőd. Önnek nincs koncepciója és nincs csapata. Önnek nincs ajánlata Németország számára.

Valójában a Németországnak felkínálható ajánlatok nem különböznek egymástól olyan nagyon. Bárki lesz is a kancellár, nagy változás nem várható. Az alapvető feladat, hogy nagy társadalmi és gazdasági reformokba kellene belefogni, és ezt a konszenzusra épülő német demokráciában senkinek sem könnyű keresztülvinnie. Bárki lesz is a kancellár, egyeztetnie kell a szakszervezetekkel és a munkaadókkal, ha a régóta esedékes munkaerőpiaci reformokról van szó - ezzel Schröderék négy éven át nem boldogultak. Az egészségügy reformját a Schröder-kormány ugyanúgy nem tudta elkezdeni, mint annak idején a Kohl-kormány, és a következő kormánynak is nehéz dolga lesz az orvos- és gyógyszerlobbykkal. Bármilyen kormány alakul is - leszámítva talán a nagykoalíciót - egy ideig nem számíthat biztos többségre a parlament másik kamarájában, a Bundesratban, ahol a tartományok képviselői ülnek, és ahol a tartományi választások után szinte állandóan változnak a pártviszonyok. A Bundesraton pedig a törvények többségének valahogy át kell mennie. Szóval, ez itt nem Amerika, itt nem lehet gyors döntéseket hozni, itt nem az történik, amit a kancellár akar. Megoszlanak a vélemények arról, hogy ha a választás eredménye nagykoalíciót kényszerítene ki, akkor meglenne-e az együttműködés a reformokhoz, vagy ellenkezőleg: a két nagy párt kölcsönösen blokkolná egymást.

A két jelölt közül a hivatalban lévő kancellár, Gerhard Schröder népszerűsége sokkal nagyobb, de a keresztényszocialista Edmund Stoiber is rutinos politikus, bár általános vélemény szerint a bajor politikusnak még mindig szokatlan a csúszós berlini politikai parkett. Mindenesetre az utóbbi hónapokban sokat tanult, és joggal tételezhetjük fel, hogy a szorgalmas aktakukac hírében álló Stoiber rendben eligazgatná Németországot. Nagy reformokra azonban az ő kancellársága idején nemigen lehetne számítani.

2002. szeptember 22.