Vörös-vörös

A Demokratikus Szocializmus Pártjának programjában benne van valami olyasmi, hogy a nagytőkét legjobb lenne államosítani. Ez érthető is: ez a párt - német rövidítésével: a PDS - az NDK állampárt utóda. A szocialisták most érvényes pártprogramja pár évvel a német egyesítés után született. Mondhatnám úgy is: még ott van valahol az NDK és az NSZK között. A program megvalósítására, a kapitalisták megrendszabályozására most kiváló lehetőség nyílna, hiszen most először került a PDS kezébe egy tartományi gazdasági miniszteri poszt. Berlinben a héten szavazta meg a képviselőház a helyi kormányt, amelyet Berlinben szenátusnak hívnak. A kormány az itteni politikai szóhasználat szerint vörös-vörös koalíció, vagyis tulajdonképpen régi ellenségek, a szociáldemokraták és a kommunisták egyesülése révén jött létre. Ami már csak azért is pikáns, mert több mint fél évszázaddal ezelőtt a kényszer-egyesítés, a szociáldemokraták beolvasztása a kommunista pártba, vagyis a Német Szocialista Egységpárt megalakítása ugyancsak Berlinben történt, egyik fontos állomása volt a német kettéosztottságnak, és meghatározta az NDK következő évtizedeit. A koalíció ellenzői az akkori kézfogáshoz hasonlítják a mostani kézfogást, és ez csak egy a sok történelmi, politikai és erkölcsi ellenérv közül. Akadtak szociáldemokrata párttagok - részben annak a régi kézfogásnak a kárvallottjai - akik az eheti újabb kézfogás láttán, a kormány megszavazásával egy időben a képviselőház előtt látványosan széttépték a tagkönyvüket és kiléptek a szociáldemokrata pártból. Ami persze nem befolyásolta azt, hogy odabenn tartományi gazdasági miniszterré választották a PDS vezéralakját, Gregor Gysit. A nyolctagú kormányban öten szociáldemokraták, hárman szocialisták.

Közbevetőleg meg kell jegyeznem, mert a magyar hallgató talán magyarországi párhuzamokat is keresne, hogy a német és a magyar szocialisták között elég sok különbség van. A pártok közelmúltjában is: elég, ha arra gondolunk, ahogyan Horn Gyula és társai megnyitották azt a falat, amelyet Erich Honecker és társai még akkoriban is száz évig zárva akartak tartani. De politikailag nem elhanyagolható különbség, hogy a német egyesítéskor itt megvolt az igazi nagy szociáldemokrata párt, Willy Brandt politikai unokáinak pártja, és a NDK állampárt utódjának mind a mai napig csak e mellett és ettől jócskán balra jutott hely. Ha magyarországi párhuzamot keresnénk, akkor a német PDS-t a szocialisták és a Munkáspárt között kellene elhelyeznünk, valószínűleg közelebb az utóbbihoz. Ennek nem feltétlenül kell befolyásolnia a szalonképességüket. Hogy még egy külföldi összehasonlítást tegyünk: egy francia tudósító azt írta egy berlini lapban, hogy szerinte a német szocialisták ártatlan elsőáldozók francia elvbarátaikhoz képest, akik pedig már régebb óta bekerülhetnek a kormányba.

A berlini vörös-vörös koalíció hivatalba lépésének hetében, a szocialista gazdasági miniszter megválasztásának napjaiban tehát indokolt volt, hogy megkérdezzem Németország egyik főkapitalistáját, mit gondol a fejleményekről. Hilmar Kopper a Deutsche Bank és a DaimlerChrysler felügyelőbizottságának elnöke, korábban évekig a Deutsche Bank vezérigazgatója volt. Most azt a kormányügynökséget vezeti, amelynek feladata, hogy külföldi beruházókat csábítson Németországba. A kérdés, amelyet fölteszek, tényleg elhangzott mostanában a német politikai vitákban: vissza fog-e riadni a külföldi tőke, most, hogy szocialista a gazdasági miniszter?

Kopper: Nem, ilyen hatást nem látok, főleg Berlinben nem. A fejlemény még túl friss, ezenkívül Berlin nem fontos a külföldi beruházóknak. Elhanyagolható, és ez így is fog maradni. Ezt nem cinikusan mondom, de ez így van.

Jó, a külföldi beruházások szempontjából nem sok változik. De mi lesz általában a beruházásokkal, amelyekre az igen nehéz helyzetben lévő Berlin rászorul?

Kopper: Két tartományban már van ilyesmi koalíció. Berlinben nem találtak kis semmi újat. Szász-Anhaltban és Mecklenburg-Előpomerániában ez a politikai megoldás nem különösebben hatott a beruházókra. Ha úgy látták jónak, akkor odamentek. Hadd tegyem hozzá, hogy Kínába is mennek beruházók. Szóval, ne essünk túlzásokba. Ezt nem azért mondom, mintha támogatni akarnám ezt a kormányt, mert nem az én ízlésem szerint való, ezt állampolgárként egészen nyíltan mondatom. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez fékezné a beruházásokat. Ezek a kormányok józanul működnek ezen a területen, támogatásokért fordulnak Brüsszelhez, és így tovább. Szóval, semmi rosszat nem mondhatok.

Ha ezt így látja a legnagyobb német bank egyik első embere, akkor miért olyan vegyes a berlini vörös-vörös koalíció fogadtatása más gazdasági vezetők körében?

Kopper: Ezek részben politikai vélemények. Én azonban nem szeretnék ítélkezni. A kormány éppen hogy megalakult, sok szerencsét kívánok neki. Átkozottul nehéz dolga lesz, mert a gazdasági helyzet olyan, hogy bármilyen kormánynak nehéz dolga lenne. Ezt annak ellenére mondom, hogy ez a koalíció nem egyezik az ízlésemmel. Ezt külföldön is érzékelem. A politika iránt érdeklődő amerikaiak nem találják vidámnak a dolgot. Azt mondják, hogy most éppen azok kerülnek kormányra, akikkel szemben szinte életünk árán is megvédtük Berlint.

Úgy látszik tehát, hogy a kapitalisták, nem rokonszenvvel ugyan, de nyugodtan szemlélik a fejleményeket. A szociáldemokrata Schröder kancellár, aki az őszi országos választásra készül, már kevésbé volt nyugodt, amikor a berlini szociáldemokraták két kis liberális párt helyett inkább a szocialistákkal kötöttek koalíciót. És még határozottabb ellenvéleményeket hallani a baloldal jobbszárnyáról. A szociáldemokraták között Stefan Hilsberg, a közlekedési minisztérium politikai államtitkára a PDS egyik legelszántabb ellensége. Ez érthető is: NDK-beli evangélikus ellenzéki körökhöz tartozott, és sok kellemetlensége volt a rendszerrel. Vajon az ellenérzései a múltra vonatkoznak, vagy mostani politikai helyzetben is lát okot arra, hogy szembeszálljon az utódpárttal?

Hilsberg: Két okból vannak komoly fenntartásaim. Az egyik: stratégiai kérdés. Az SPD-nek a saját hatalmi szempontjai miatt sajátmagától balra nem szabad eltűrnie egyetlen pártot sem. A vörös-vörös koalícióval az SPD Berlinben pont az ellenkezőjét teszi, tudniillik hozzájárul a PDS meghonosodásához. Hosszú távon ez Kelet-Németországban, de feltehetőleg egész Németországban meggyengíti az SPD-t. A másik szempontom pedig: egyszerűen nem hittem volna, hogy egy olyan pártot, amely 1989-ig minden rossznak az okozója volt, 12 évvel később a saját pártom tartományi szinten visszasegít a hatalomba. Az én felfogásom szerint ennek nincs erkölcsi alapja.

De Hilsberg úr, 12 év elteltével mennyire lehet még azonosítani az utódpártot az elődpárttal vagy az NDK-val?

Hilsberg: Az NDK-t meghatározó hagyományok a PDS-ben még mindig élnek. Olyan vezetőik vannak, akiket pártfőiskolákon képeztek, akik NDK-beli karrierre készültek, és akik közül sokan évtizedekig együttműködtek a Stasival. Közülük is első helyen kell említeni Gregor Gysit, aki ellenzékiek egész seregét árulta be.

Ezzel persze vigyáznunk kell, mert Gysi rendszerint bírósághoz fordul, és a bíróság meg is szokta tiltani, hogy ügynöknek nevezzék őt. Talán biztosabbat tudunk majd, ha nemsokára átvilágítják az egész berlini tartományi kormányt, amelynek több keletnémet tagja is van.

Az interjúnak ezen a pontján a szociáldemokrata jobbszárnyhoz tartozó Stefan Hilsberget az egyik vezető berlini napilap, a Tagesspiegel főszerkesztői vezércikkével szembesítem, abból is egy idézettel, amely a német szociáldemokrácia nagy öregjétől, Egon Bahrtól való. Eszerint a háború utáni első nyugatnémet kancellár, a kereszténydemokrata Konrad Adenauer fő érdeme az volt, hogy kezet nyújtott a volt náciknak. Ezzel sokat tett az integrációért. Hiszen a legtöbb német történetesen náci volt -idézi Egon Bahrt a vezércikk, aztán azzal folytatódik, hogy ehhez képest legalább két különbség is van. Az egyik, hogy a náci bűnök nagyobbak voltak, mint az NDK bűnei, a másik pedig, hogy az NDK-ban sok millió ember nem volt se párttag, se ügynök. Amikor a pártok átjöttek Nyugat-Németországból, akkor ezekre az emberekre támaszkodhattak volna. Szoktak emlegetni még egy példát: a Zöldekét. Akik a 60-as évek végén szélsőbalos, időnként erőszakos lázadókként kezdték, azok ma hozzá tartoznak a német parlamenti demokráciához, élükön Joschka Fischer külügyminiszterrel. Nincs-e itt az ideje, hogy több mint egy évtizeddel az NDK bukása után a PDS és hívei - ahogy itt mondják - megérkezzenek a demokráciába?

Hilsberg: Ez valóban gyakori érv, de nem látom be, miért kellene kormányra kerülni ahhoz, hogy valaki otthon legyen a demokráciában. A PDS olyan párt, amely eredményesen működik a demokráciában, és aki nagy frakciót tud alakítani a parlamentben, annak fontos szerepe van ellenzékben is, ehhez nem kell, hogy bekerüljön a kormányba.

És térjünk vissza a másik kérdésre: a hagyományos nyugatnémet pártok elhanyagolták a keletnémeteket és ezzel maguk nyitottak utat a PDS-nek, mint a keleti érdekek és érzelmek képviselőjének.

Hilsberg: A PDS erejét természetesen az is magyarázza, hogy a többi demokratikus párt gyenge volt, nem tudott felnőni a PDS-hez. Nem folytattak vele vitát. Ehhez társul, hogy a PDS mesterien ért ahhoz, hogy politikai tőkét kovácsoljon az emberek érzelmeiből, az irigységből, abból, hogy nem értik a demokráciát, a szociális piacgazdaságot. Ennek a veszélyét a többi párt, főleg az SPD nem ismerte fel. Ráadásul a volt keleti tömb sok más országához hasonlóan Németország keleti felében sok embernek az az érzése, hogy a modernizáció kihívásaival nem tud szembenézni, és visszakívánja azt az - idézőjelben - "egyszerű" életet, ami az NDK-ban volt. Mindez kifejezésre jut a PDS-ben.

A PDS-nek meg is vannak a maga gondjai. Például - ha szabad egy magyarországi idézettel élnem - a borzalmas tagságával. A PDS tagjainak többsége idős ember, régi párttag, a német újságírók az ő lakóterületi alapszervezeti gyűléseikre szoktak járni szörnyűlködni, de a PDS vezetői és szavazói meglehetősen mások. A PDS szavazótábora a legfiatalabb, a szavazók között sok a diák és az értelmiségi fiatal, akik már az NDK utáni életbe nőttek bele. Berlin keleti felében az októberi választáson a PDS-nek már csak számtanilag is lehetetlen lett volna pusztán régi párttagokkal elérnie az 50 százalékot megközelítő eredményt. A PDS országosan ismert vezetői és a PDS tagsága között van is némi feszültség. Az új pártprogramról 96 óta folyik a vita, és elkészülte 2003 előtt nem várható. A tagság nem könnyen viselte, amikor tavaly - nyilván már a mostani koalícióra készülve - a PDS vezetői sorozatosan bocsánatot kértek és elhatárolódtak, leginkább a berlini fal építésének és a szociáldemokrata-kommunista kényszer-egyesítésnek az évfordulóin. Ami a bocsánatkéréseket illeti, ezekkel tele van a berlini koalíciós szerződés is. Külön preambulumot illesztettek a koalíciós szerződés elé, pedig ilyesmi csak alkotmányok és komoly nemzetközi szerződések elé szokott kerülni. Ebben azt írják, hogy a berlini fal az önkényuralom jelképe volt, hogy a berlini falnál leadott lövésekért Kelet-Berlin és Moszkva felelős. A szociáldemokraták üldöztetéséért az NDK állampártot maradandó felelősség terheli. És - megint csak a PDS hivatalos programjától eltérően - a NATO- és háborúellenes szocialistákkal belevetették a koalíciós szerződésbe, hogy tiszteletben tartják Németország nemzetközi kötelezettségeit. És ha a tagságnak ez túl sok lenne, cserébe ott a szépségtapasz: a szociáldemokraták viszont beleegyeznek, hogy a berlini belvárosban emlékművet állítsanak a kommunista mártírnak, Rosa Luxemburgnak.

Most már csak kormányozni kell. Nem lesz könnyű. A vörös-vörös koalíció a rettenetesen eladósodott Berlinben nagy takarékosságra kényszerül. A leépítések hírére megkezdődött a tiltakozás. Pár napja, amikor a schönebergi városházán a szocialisták küldöttei elfogadták a koalíciós szerződést, kicsiben olyan jelenetek zajlottak, amelyekből nagyban korábban már baj is volt Berlinben: amíg odabent a dolgozók élcsapata ülésezett, odakint a dolgozók tüntettek. De a történelem ezúttal valószínűleg nem ismétli meg önmagát. Egy újság megint elővette az NDK-fordulat idejének klasszikussá nemesedett karikatúráját, amelyen Marx zsebredugott kézzel áll, és könnyedén csak annyit mond: "Bocs, fiúk, csak egy ötlet volt".

2002. január

Roland Beier karikatúrája, 1990.január