Német áldozatok

Tudják-e, melyik volt a modern idők legsúlyosabb hajószerencsétlensége? A Titanicra gondolnak? Pedig nem az volt. De ki hallott a Wilhelm Gustloffról? Még Németországban is csak nagyon kevesen. És ez baj. Hogy miért, arról szól a Nobel-díjas Günter Grass új kisregénye. Mert Grass nemcsak a nemzet nagy írója, hanem a nemzet nagy tanítóbácsija is, és elérkezettnek látta az időt, hogy bepótolja a német baloldal nagy mulasztását.

A Wilhelm Gustloffot 1945 januárjában süllyesztette el egy szovjet tengeralattjáró, midőn a hatalmas üdülőhajó polgári menekültek ezreit szállította nyugatra Kelet-Poroszországból - vagyis a nem sokkal később Lengyelországhoz csatolt német területről. A szerencsétlenség áldozatainak számát ma sem tudják pontosan, de a becslések felső határa kilencezer ember körül van, a halottak között négyezer lehetett a gyerekek száma. A katasztrófát 1.200 ember élte túl.

Grass: Az emberek azt hitték, hogy ez a hajó nem süllyedhet el - idézte föl Günter Grass egy tévéinterjúban -, sokan tolakodtak föl erre a hajóra, és ezután következett minden idők legnagyobb hajószerencsétlensége. És ezzel senki sem foglalkozott. Ellenkezőleg, átengedték a jobboldali radikálisoknak, akiknek ez mindig is téma volt, már csak a revansizmus gondolata miatt is.

Günter Grass önarcképe

És ezzel már itt is vagyunk a lényegnél. Grassról tudni illik, hogy régi baloldali, mégpedig nagyon. 1969-ben nem kis szerepe volt abban, hogy húszéves konzervatív kormányzás után hatalomra jutott a Szövetségi Köztársaság első szociáldemokrata kancellárja, Willy Brandt. És azt is tudni illik, hogy Grass éppen azokról a keleti területekről származik, ahonnan a hajószerencsétlenség áldozatai is menekültek, a mai Gdansk, az akkori Danzig városából, és Grass igen sokat tett a német-lengyel megbékélésért. Hogy mit gondol ennyi évtized elteltével, nem sokkal 75-ik születésnapja előtt, azt Grass a regény egy névtelen öreg szereplőjének szájába adja. Ezeket tartják a kétségkívül erősen politikai indíttatású mű kulcsmondatainak. Az öreg adja ki a feladatot a regény főszereplőjének, a Wilhelm Gustloff történetét kutató fiatal újságírónak: "Tulajdonképpen azt mondja, az ő nemzedékének feladata lett volna, hogy elmondja a kelet-porosz menekültek nyomorúságát: a téli meneteket nyugat felé. A halottakat a hófúvásban, a keserves pusztulást az út szélén. Azt mondja, sohasem lett volna szabad hallgatni ennyi szenvedésről, pusztán azért, mert a saját bűn túl nagy volt, a bűnbánat éveken át előre tolakodott, nem lett volna szabad az elhanyagolt témát a jobboldaliaknak átengedni. Ez feneketlen mulasztás" - Eddig az idézet. Ha bárkinek kétségei lettek volna, hogy e sorok közül az író beszél, egy tegnapelőtti tévéinterjúban Grass megerősítette:

Grass: Ezt a magam részéről is úgy tekintem... nem mint bűnt, de mint mulasztást.

És hogy ennek a mulasztásnak mik a következményei?

Grass: Valami kimondatlanul marad, vákuum keletkezik, és ezt jobbról töltik föl.

Günter Grass nem tagadta meg magát, és a könyv megjelenésekor mondott is példát arra, hogy kire gondol.

Grass: Sajnos, sok politikus van, akik egyfelől az újfasiszták betiltásáról beszélnek, mint Stoiber úr, másrészt viszont a jobboldali radikálisok szája íze szerint beszélnek, amikor kijelentéseket tesznek a bevándorlásról, a külföldiekről, például ahogy Stoiber is a német nép faji keveredéséről beszélt.

A magyar hallgató kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy amire Grass hivatkozik, a furcsán hangzó "Durchrassung" szó, az Stoibernek egy régebbi kijelentése, amelyet manapság már nem mondana. De Grass a mostani Stoiber miatt is aggódik.

Grass: Haider és Berlusconi nem véletlenül Stoiber úr jóbarátai. Az fenyeget minket, hogy folytatódik az a kedvezőtlen folyamat, amelyet Olaszországban és Ausztriában figyelhetünk meg, és nekem ez elég indok, hogy szót kérjek.

Vagyis, Grass kilátásba helyezte, hogy a szeptemberi országos választás előtt - ha szükség lenne rá - megint kampányolni fog a szociáldemokraták oldalán. Hiszen Edmund Stoiber, akivel példálózik, a konzervatív ellenzék kancellárjelöltje, a szociáldemokrata Gerhard Schröder ellenfele.

De végső soron a Nobel-díjas Grass könyve legalább annyira irodalom, mint politikai lecke. A könyv siker az olvasók körében is: a megjelenés óta eltelt alig két hét alatt a könyvesboltok több mint százezer példányt rendeltek, ami itt is soknak számít. A kritikára pedig talán az a megállapítás a legjellemzőbb, amely így szól: Grassnak hosszú idő óta ez a legjobb könyve. Ez kicsit viszonylagos dicséret: Grass legutóbbi könyveit ugyanis hosszú ideig nem túl jól fogadta a kritika. Grass a mostani könyv előtt legutóbb 94-ben került a Spiegel címlapjára, akkor viszont azzal a nagy botrányt kiváltó képpel, amelyen Németország legtekintélyesebb kritikusa, Marcel Reich-Ranicki széttépte az akkor megjelent regényét. És azért 99-ben, amikor odaítélték Grassnak az irodalmi Nobel-díjat, akkor is többen megjegyezték a nagy embernek kijáró tisztelettel, hogy a díj igazából a rég megjelent első műveknek, elsősorban is a Bádogdobnak szól, nem pedig a teljes életműnek. Akárhogy is, Grass most mindenképpen javított: a hivatásos kritikusoknak tetszik a könyv, és sajátmagukhoz képest viszonylag kevés megjegyzést tesznek. A kiadó közlése szerint várható a magyar fordítás is, és a magam részéről addig várnék is a cím lefordításával.

A címet adó két szó - egy ritkán használatos német kifejezés: "Im Krebsgang" - arra utal, hogy a szerző úgy közelíti meg tárgyát, ahogy a rák jár: araszolva, oldalazva, és végső soron úgy, hogy - visszafelé megy. A mai szélsőjobbtól egészen a háború német áldozatainak sorsáig. Beleértve a párhuzamos történeteket: a hajót elsüllyesztő szovjet tengeralattjáró-parancsnokét, és Wilhelm Gustloffét, a menekülthajó névadójáét. Ez is a valóság regényes történetei közé tartozik: Gustloff a náci párt egyik vezetője volt Svájcban, 1936-ban egy zsidó merénylő lelőtte, és attól fogva a náci mozgalom mártírként tisztelte. Ezért adták az ő nevét a szakszervezeti üdülőhajónak, amely a háború előtti néhány évben luxusnak számító körülmények között utaztatta a kiválasztottakat.

És ha az nem igaz is, hogy a kelet-poroszországi menekültek tragikus sorsát eddig teljesen elhallgatták, az biztos, hogy Grass előtt nem sokan vették a bátorságot, és közülük senkinek sem sikerült a német közvélemény figyelmét olyan hatásosan felhívnia, mint a Nobel-díjas írónak. Legalábbis Németországban. Mert, figyelemreméltó módon, külföldön a téma nem volt tabu. Az ugyanebbe a témakörbe tartozó tragédiát, Drezda bombázását elég meggyőzően feldolgozta például az amerikai Kurt Vonnegut "Az ötös számú vágóhíd"-ban. De ami a németeket, köztük is elsősorban a baloldaliakat illeti, felfedezésnek számítanak Grass figyelmeztető szavai:

Grass: 12 millió ember menekült el a keleti tartományokból, vagy ha nem menekültek el, akkor később kiutasították őket. A menekülés közben a szárazföldön sokkal többen haltak meg, mint a tengeri úton. Mégpedig függetlenül attól, hogy nácik voltak vagy nem, hogy együttműködtek-e a nácikkal vagy csak útitársaik voltak. Ők ugyanúgy a történelmünkhöz tartoznak, mint a bűnök, amelyekért felelősek vagyunk. Őket is tudomásul kell vennünk. Ők is a mi halottaink.

Az eddigi tartózkodást mintegy utólag is magyarázza az a körülmény, hogy az utóbbi napokban Grass nemkívánatos irányból is kapott tetszésnyilvánításokat. Ezért a héten szükségesnek tartotta eloszlatni a téves értelmezéseket. Az, hogy feldolgozta a témát, nem jelenti azt, hogy megváltozott a véleménye a németek történelmi felelősségéről.

Grass: A könyvből nagyon világosan kitűnik, hogy az általunk elkövetett jogtalanságok visszájukra fordultak és minket sújtottak. Ez érvényes a menekültek elüldözésére is, ez érvényes a bombázásokra is. A németek felelősek azért, hogy az egész elkezdődött.

2002. február