Színészek és politika

Uschi Glas, az évtizedek óta népszerű filmszínésznő tízezer márkát adott Helmut Kohlnak, mert ki akarta nyilvánítani szolidaritását a kereszténydemokrata unió volt elnökével. Az adomány egy volt a sok közül, amikor Kohl tavaly tavasszal azért gyűjtött pénzt, hogy pártja kifizethesse a büntetést, amelyet Kohl korábbi, szabálytalan adománygyűjtése miatt róttak ki. Az immár teljesen szabályos és nyilvános adakozásból más művészek is kivették részüket: a népszerű filmszínész, Heiner Lauterbach és a slágerszerző Michael Holm. Szép összeget, 50.000 márkát adott az egyik legsikeresebb német filmproducer, Artur Brauner is.

Az, hogy művészek rokonszenveznek valamelyik párttal vagy politikussal, az Németországban nem ritkaság, nem is titok, de nem is mondható általánosnak. Tudni lehet például, hogy Otto Sandernek, akit a magyar közönség a "Berlin fölött az ég"-ből ismer, balra húz a szíve, és általában is, ahogy hallom, a filmvilágban, a színpadokon többen rokonszenveznek a szociáldemokratákkal, mint a konzervatívokkal. A háború utáni német történelemben azonban kivételes és feltűnő eset volt, amikor művészek egy nagyobb csoportja a szociáldemokraták mellett kampányolt. Ezt annak idején nyilvános összeesküvésnek nevezték. A mozgalom vezéralakja Günter Grass volt, aki jóval később - és persze egyáltalán nem ezért - tavalyelőtt Nobel-díjat kapott. Az akkori kampány nem is maradt sikertelen: 69-ben a háború utáni első szociáldemokrata kancellár, Willy Brandt kezébe került a kormányzás. Ennél jóval kisebb mértékben, de a két és fél évvel ezelőtti szociáldemokrata választási győzelemben is szerepük volt művészeknek. Előfordult például, hogy Udo Lindenberg dalénekes együtt lépett föl Gerhard Schröder kancellárjelölttel. Kár lenne utólag azon elmélkednünk, hogy melyikük tett jobbat a másik népszerűségének.

Más kérdés, hogy vannak olyan politikai vagy társadalmi ügyek, amelyek nem annyira pártokhoz kötődnek, és amelyek számíthatnak arra, hogy a művészek, csakúgy, mint mondjuk a sportolók vagy tévé-személyiségek bevetik a népszerűségüket. Éppen ezekben a napokban turnézik Németország keleti felén, Udo Lindenberggel ez élen, rockzenészek egy kis csapata, hogy elvegye a fiatal közönség kedvét a szélsőjobboldali kilengésektől. Udo Lindenberg, akit részben a kalapjáról, részben az énekhangra alig emlékeztető énekhangjáról lehet megismerni, évtizedek óta Németország egyik elsőszámú sztárja, és egyébként azon kevesek közé tartozik, akik már a berlini falon keresztül is politizáltak. Persze, Udo a maga módján. Az NDK utolsó éveiben nagy sláger volt az NSZK-ban, amikor Udo Lindenberg a Chattanoogga Choo Choo dallamára a pankow-i különvonatról énekelt. Idősebbek emlékeznek rá, hogy régen Pankow-ban volt található az NDK-kormány. Udo arról énekelt, hogy dolga lenne odaát és meginna egy konyakot Erich Honeckerrel. Az ideológiai magyarázat szerint Udo azért énekelt a pankow-i vonatról, hogy ezzel a szemtelenséggel is bírálja az NDK utazási korlátozásokat. A dolognak az lett a vége, hogy Udo 87-ben nemcsak átment az NDK fővárosába, hanem azzal segítette elő a kelet-nyugati közeledést, hogy odaajándékozta a bőrdzsekijét Erich Honeckernek. És ha már az NDK-nál tartunk: a legpolitikusabb művészek közé tartozott Dean Reed, az a politikai dalénekes, aki az Egyesült Államokból disszidált az NDK-ba. A politikai és country-éneklés mellett filmszínészként, békeharcosként és szex-szimbólumként is működött, amíg 86-ban egy Berlin környéki tóban máig is tisztázatlan körülmények között meg nem halt.

2001. február