A munkásosztály önuralma

Aki Németországban a sztrájkokról érdeklődik, leginkább arról szerezhet tudomást, hogy miért nem szoktak sztrájkolni. A számok egyértelműek. Dr. Rolf Kroker, a Német Gazdasági Intézet főosztályvezetője mondja:

Kroker: Más országokhoz képest Németországban kevés munkanap vész kárba munkaügyi harcok miatt. Mondok egy számot. A kilencvenes években ezer foglalkoztatottra 15 nap sztrájk jutott. Ennél csak Ausztriában, Japánban és Svájcban jobb a helyzet.

A magyarázat, mint oly sok más esetben Németországban, a sajátos történelmi előzményekben rejlik. A Német Szakszervezeti Szövetség illetékese, Reinhard Dombre:

Dombre: A Szövetségi Köztársaságban a konszenzusos modellt az 1933-tól 45-ig tartó náci idők történelmi tapasztalata határozta meg. Minden érintett elhatározta, hogy politikailag örökre megakadályozzák az ilyen fejleményeket.

De a szakszervezeti vezető nyomban felidéz egy másik sajátosságot: a két német állam egymás mellett élését. Egyszerűen meg kellett mutatni, hogy melyik rendszerben megy jobban a dolgozók sora.

Dombre: Németország nyugati részén a rendszerben benne kellett lennie a piacgazdaságnak, de döntő tényező volt, hogy ez szociális piacgazdaság legyen.

Sztrájkok persze ennek ellenére voltak, de ha beszélgetőpartnerem igazán nagy sztrájkokra gondol vissza, akkor jó messzire vissza kell mennie az időben: emlegeti például a 84-es sztrájkot, amelyet a rövidebb munkahétért folytattak. Akkor a vasasok hét hétig, a nyomdászok tizenkét hétig nem dolgoztak. Manapság az a helyzet, és ezt mindkét helyen, ahol érdeklődtem, a kölni gazdaságkutató intézetnél és a szakszervezetek országos központjában, Berlinben is megerősítették, a sztrájk végső, és viszonylag ritka eszköz. Mint a kollektív szerződések ügyében illetékes szakszervezeti titkárságvezető, Reinhard Dombre magyarázza, elég, ha a munkaadók tudják, hogy a szakszervezet elég erős.

Dombre: Ez azt jelenti, hogy a sztrájkok Németországban azért ilyen ritkák és azért nem tartanak sokáig, mert a munkaadók tudják, hogy a fontos szakmákban magas a szervezettség, ezért tárgyalásos úton jön létre a megegyezés.

A gazdaságkutató ehhez hozzáteszi, hogy manapság, a globalizálódás korában a vállalkozók azért is igyekeznek elkerülni a sztrájkokat, mert a beszállítói kapcsolatok világméretűek. Egy sztrájk pótolhatatlan veszteségeket okozna, mert a vevők nyomban másik szállítót keresnének, és aztán már nem jönnének vissza. Ez a nagy béke, ez a nagy megegyezés azonban nem csak előnyökkel jár, mondja Rolf Kroker:

Kroker: Ennek az a következménye, hogy adott esetben a kollektív szerződésekbe kényszerű kompromisszumok kerülnek, amelyekre tulajdonképpen nem lenne szükség.

Ha mégis kenyértörésre kerülne a sor, akkor -- hogyan is lenne ez másképp a németeknél -- minden alaposan szabályozva van. A vezetőség csak akkor hirdethet sztrájkot, ha a tagságnak legalább 75 százaléka megszavazta, mégpedig úgy, hogy minden egyes szervezett dolgozó írásban leadta a szavazatát. Ha ez megtörtént, akkor a sztrájk már elég komoly. A megállapodást ugyancsak meg kell szavaztatni mindenkivel. Ha legalább 25 százalék elfogadja, akkor végetér a sztrájk, hiszen akkor már nincs meg a tiltakozáshoz szükséges 75 százalék. A szakszervezetek rendszerint ügyelnek arra, hogy ott kezdjék a sztrájkot, ahol a legnagyobb a támogatottságuk. A munkabeszüntetést úgy kell megszervezniük, hogy közben figyelnek a beszállítói kapcsolatokra, mert felelősek azért, ha a sztrájk miatt olyan, távolabbi üzemekben is leáll a termelés, ahol nem sztrájkolnak. A munkaadók fegyvere a sztrájk ellen az, hogy kizárhatják a dolgozókat, vagyis az sem dolgozhat, aki nem sztrájkol vagy éppen nem is szakszervezeti tag. De -- ahogy már mondtuk -- az ilyen komoly összetűzés Németországban ritka. Ennek van még egy oka: a szakszervezetek szervezettsége lassan csökken. Vannak ágazatok --például a bankok és biztosítók -- és vannak területek -- például a volt NDK --, ahol egyre kevesebb tagjuk van a szakszervezeteknek. És arról is szó van, hogy a hagyományos, nagy, ágazati és országos kollektív szerződések ideje lassan lejár. Rugalmasabb, helyi megállapodásokra van szükség.

És végül, ha már a szakszervezeti központban jártam, megkérdeztem, hogyan szedik be a tagdíjakat. Amint hallják, a magyar államvasutaknál pár évtizedes lemaradással követik a német példát.

Dombre: Nálunk a tagdíjakat a dolgozók rendszerint állandó átutalási megbízással, a bankjukon keresztül juttatják el a szakszervezethez. 25-30 évvel ezelőtt nálunk is többnyire úgy volt, hogy a tagdíjakat az üzemekben, vagy akár házról házra járva, készpénzben szedték be.

2000. március