Ahogy a rák halad

A liberálisok csődöt mondanak, a demagógok felülkerekednek.

Ez a regényben van így, Günter Grass legújabb regényében, amely februárban jelent meg, és amely nagy sikert aratott. Mint a héten a szerző elárulta nekem - nagyobbat, mint amilyenre ő maga számított. A könyv címe: "Im Krebsgang", és a rák azért kerül a címbe, mert a Nobel-díjas író úgy közelíti meg bonyolult tárgyát, ahogy a rák halad: araszolgatva, kerülgetve, hátrafelé haladva.

A könyv a 20. századi német történelem egy nagy és mindeddig jórészt tabu-téménak számító tragédiáját dolgozza fel. A Wilhelm Gustloffot 1945 januárjában süllyesztette el egy szovjet tengeralattjáró, midőn a hatalmas üdülőhajó polgári menekültek ezreit szállította nyugatra Kelet-Poroszországból - vagyis a nem sokkal később Lengyelországhoz csatolt német területről. A szerencsétlenség áldozatainak számát ma sem tudják pontosan, de a becslések felső határa kilencezer ember körül van, a halottak között négyezer lehetett a gyerekek száma. A katasztrófát 1.200 ember élte túl.

A németekkel, mint a háború áldozataival az azóta eltelt évtizedekben különösen a baloldal nem foglalkozott. Grass ezt saját mulasztásának is tekinti, ezért fogott tollat. A regényben egy jóeszű fiatalember a nácik propagandistájává válik az interneten, és annyira belelovalja magát a dologba, hogy a könyv végén a valóságban lelő egy másik fiatalt, internetes vitapartnerét, aki zsidónak adja ki magát. A könyvben az újnáci fiatalember szülei - az újságíró apa és a tanárnő anya - a nyugatnémet baloldali liberális értelmiségiek tipikus képviselői. A nagymama pedig - aki sokkal nagyobb hatással van a gyerekre - a Wilhelm Gustloff tragédiájának egyik túlélője, aki a maga életének egyszerű kérdéseire a hitleristáktól ugyanúgy elfogadta az egyszerű válaszokat, mint a sztálinistáktól. Valóban úgy látja, hogy a történelem feldolgozásában, a fiatalok nevelésében a német liberális értelmiség csődöt mondott? - kérdeztem az írótól.

Grass: Kikapcsolták ezt a témát, nem beszéltek róla, átengedték a jobboldalnak. Ezért nyúltam ehhez a témához, mert ki volt téve a félreértelmezéseknek és történelemhamisításoknak. Az interneten magam is tapasztaltam, hogy a szélsőjobboldaliak hogyan torzítják el a történelmet. Könyvem az egyik lehetséges válasz erre. A társadalom általában csődöt mondott, és a szélsőjobboldaliak is megváltoztak. Amikor az NPD felszínre bukkant, akkor a párt tagjai a régi generációhoz tartoztak. Ma - és ez veszélyes - gimnazisták, egyetemisták is csatlakoznak a szélsőjobb irányzatokhoz, és többnyire ők azok, akik az interneten is jelen vannak. Erre nem válasz az NPD betiltása. Ellenkezőleg, ez csak mártírt csinál ezekből az emberekből. Nyílt vitára van szükség, de ez nem történik meg, pedig lenne elegendő érv. És természetesen veszélyes az is, ha demokratikus pártok politikusai - a szélsőjobbtól való félelmükben - átveszik a szélsőjobb érveit és populista állításait.

Hozzá kell tennünk persze, hogy saját történelmük értékelésével a németeknek valóban nincs könnyű dolguk. Günter Grass most könyvével is, és a külföldi tudósítóknak adott interjújában is azt fejti ki, hogy a németek egyszerre voltak tettesek és áldozatok is

Grass: Az első bűnöket a németek követték el: az emberek elüldözését, a tömeggyilkosságot, különösen a zsidók és cigányok ellen, de az első szőnyegbombázásokat is a németek hajtották végre. Ami aztán visszaütött ránk, az szintén jogtalanság volt. Minden elüldözés jogtalanság. Drezda bombázása háborús bűn volt. De nem felejthetjük el, hogy mi kezdtük el. Nem lehet az egyik bűnt a másikkal szemben fölszámítani, de ettől függetlenül nekünk, németeknek is jogunk van arra, hogy az áldozatainkról megemlékezzünk. Könyvem elején az ajánlás így szól: "In memoriam". Ebben minden benne van.

Minden ilyen beszélgetésben szóba kerül, hogy a németek miért foglalkoznak még mindig olyan sokat a náci időkkel. A Nobel-díjas író válaszából kitűnik, hogy vannak dolgok, amelyeket szerinte még így sem beszéltek meg eléggé.

Grass: Németországban mindig voltak kísérletek - részben érthető módon -, hogy most már legyen vége ennek a vitának. De ez sohasem történt meg, mert mindig újra kialakult egy olyan nyilvánosság, nem utolsósorban az írók révén, amely ragaszkodott ahhoz, hogy a német múlt maradjon napirenden. Szóval, sok mindenért lehet nekünk szemrehányást tenni, de azért nem, hogy kitértünk volna ezek elől a témák elől. Amit elhibáztunk, és erre célzok a könyvemben is, az az volt, hogy a nácikból démonokat csináltunk, ahelyett, hogy elmagyaráztuk volna a fiatal nemzedékeknek, milyen vonzereje volt a nemzeti szocializmusnak. Milyen ügyesen, milyen szervezetten, milyen ördögi, szinte zseniális módon nyerték meg a nácik a választásokat. Hitler már 33 előtt repülőgéppel folytatta a választási kampányokat, mindenhol jelen volt. És hasonló propaganda-trükkökkel dolgoznak ma is a jobboldali fiatalok. Én azért teszek szemrehányást, mert láthatólag még a tanárok sem tudnak eleget a náci párt belső szervezetéről, amelynek kétségkívül megvoltak a maga vonzó elemei, és amely képes volt meggyőzni a tömegeket, hiszen különben sohasem jutott volna hatalomra.

Grassról tudni illik, hogy régi baloldali, mégpedig nagyon. Ezekben a hónapokban is a szociáldemokrata Schröder kancellár újraválasztásáért kampányol. És azt is tudni illik, hogy Grass éppen azokról a keleti német területekről származik, ahonnan a Wilhelm Gustloff szerencsétlenségének áldozatai is menekültek. Egészen pontosan a mai Gdansk, az akkori Danzig városából. Az ő szülei - jegyzi meg Grass - szerencsére nem szálltak föl arra a hajóra. És ami nem mindegyik menekült-család sarjáról mondható el - Grass évtizedeken át igen sokat tett a német-lengyel megbékélésért. Lengyelországban, és különösen szülővárosában igen népszerű is. Németek és lengyelek történelmét ismerve ez nem tűnik magától értődőnek. Grass így idézi fel az ő történetének kezdetét:

Grass: 1958-ban, amikor a Bádogdobot írtam, utazhattam először Lengyelországba. Akkor még ismeretlen fiatal német író voltam, és Varsóban elég nehéz volt a közös hangot megtalálni. Aztán hazamentem Danzigba, Gdanskba, és az ott élő emberekkel azonnal beszélgetni tudtam. Ennek egészen egyszerű oka volt. Ők Vilnából és Grodnóból, Kelet-Lengyelországból és Litvániából jöttek, és pontosan megértették, hogyan éreztem magam én, aki a saját városomba érkeztem, és kicserélt lakosságot találtam. Azonnal tudtunk beszélni egymással.

Most, az új regény kapcsán Grass fölidézi, hogy az 1944-ben kezdődött tragédia, a kelet-poroszországi németek elüldözése már korábban is foglalkoztatta.

Grass: Az elüldözés témája, a Vörös Hadsereg túlkapásainak témája már a Bádogdobban is megjelenik, három fontos fejezetben. Ezek miatt a fejezetek miatt volt évtizedeken át betiltva a regény az egész keleti tömbben.

A beszélgetésben az előbb már szóba került, hogy Németországban többször is megpróbálták lezárni a náci időkről szóló vitákat, de ez nem sikerült. Az egyik legutóbbi kísérlet Martin Walsertől származott. Walser a másik legnagyobb élő német író, és megvan az oka annak, hogy a Günter Grass-szal folytatott beszélgetésünkben szóba kerül. Ez a bizonyos kísérlet egy történelmi korszak lezárására Németországban nagy vihart kavart. Martin Walser 1998-ban, a majna-frankfurti Pál-templomban, amikor egy tekintélyes díjjal, a német könyvkereskedelem békedíjával tüntették ki, mondott nagy vihart kavaró beszédet, amelyből rendszerint azt szokták idézni, hogy nem kellene már a mai vitákban még mindig erkölcsi bunkónak használni Auschwitzot. Kérdésemre Günter Grass így értékeli írótársának akkori szavait:

Grass: Martin Walser alkalmatlan módon vette föl a harcot az ellen, hogy Auschwitzot eszközként használják fel. Ha arra szorítkozott volna, hogy példákkal mutassa be, hogyan történik ez, mert ilyesmi tényleg előfordul, akkor rendben lett volna. Csak rossz helyen, rossz beszédet tartott. Egy alaposan átgondolt tanulmány jobb lett volna. De egy tanulmány persze nem kelt akkor figyelmet, mint egy beszéd a Pál-templomban.

A dolog ezekben a hónapokban azért kerül szóba megint, mert ilyen előzmények után most Martin Walsert antiszemitizmussal gyanúsítják. Az ok: szatirikus kulcsregényt írt Németország legtekintélyesebb irodalomkritikusáról, Marcel Reich-Ranickiról, aki történetesen zsidó. Mióta a vita zajlik, Grass többször is hangsúlyozta, hogy Martin Walser nem antiszemita, és most is ezt fejti ki, bár még nem olvasta magát a könyvet, amely a többhónapos előzetes sajtóvita után éppen a héten került a könyvesboltokba.

Grass: Egyetlen idézet sincs, amely ezt bizonyítaná. Minden, amit idéztek, azt mutatja, hogy Walser haragszik a német irodalomkritikára, amivel részben egyet is tudok érteni. Más kérdés, hogy kell-e erről regényt írni. Szerintem ezzel fölértékeli a kritikust. Rendben van, úgy érezte, hogy méltánytalanság érte, megírta a könyvet, meg tudom érteni. De sem az idézetekben nem található az antiszemitizmusnak még csak a nyoma sem, sem pedig Martin Walser összes műveiben, pedig ez egy egész életmű.

Azt kérdezem Günter Grasstól, nem az a groteszk fordulat következett-e be, hogy évekkel az Auschwitz-bunkó emlegetése után most ez a bunkó csapott le magára Walserra.

Grass: Igen, így van ezzel az általánosító ítélettel. Walser beszédét a frankfurti Pál-templomban ostobaságnak tartom. De most buta és veszélyes módon lényegében igazat adnak neki azzal, hogy őt is ezzel az általánosító ítélettel illetik. A Springer-kiadó lapjaiban ez már odáig megy, hogy engem is bevonnak, azt állítván, hogy a fiatalembert, aki nem zsidó, de zsidónak adja ki magát, és akit a regényem végén lelőnek, egy rokonszenves fiatal náci gyilkolja meg. Azt írják, hogy Walsernél közvetlenül jön az antiszemitizmus, nálam pedig lábujjhegyen. Hát, én nem érzem magam találva. Ezzel árnyékra vetődtek.

Günter Grass veszélyesnek tartja ezt az irodalmi antiszemitizmus-vitát, amely szerencsétlenül egybeesik egy belpolitikai vitával: a szeptemberi parlamenti választás előtt a német liberális párt alelnöke, Jürgen Möllemann a jobbszélen, valamint esetleg a Németországban élő muzulmánok körében igyekszik szavazókat szerezni Izrael-ellenes kijelentésekkel. Grass úgy látja, hogy Möllemann nem antiszemita, amitől persze nem válik kevésbé veszélyessé, amit csinál. De mi történt a német szellemi élet fontos műhelyeiben, a tárcarovatokban? A dolog úgy kezdődött, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung tárcarovatának vezetője, Frank Schirrmacher idézeteket közölt Walser könyvének kéziratából, és antiszemitizmusra hivatkozva nyílt levélben írta meg, hogy szokásától eltérően a frankfurti lap nem közli előzetesen, folytatásokban a regényt. A botrány hátterét csak azok sejtik, akik kiismerik magukat a német irodalmi könyvkiadók és lapszerkesztőségek világában. De azért, mire a héten megjelent a könyv végleges változata, a szöveget Walser több helyen módosította. A botrányról Grassnak ez a véleménye:

Grass: Ez az egész nem Walserről szól, hanem a német tárcarovatok állapotairól. Feltűnő például, hogy a Süddeutsche Zeitungban az ellenvéleményt szinte kizárólag olyan újságírók képviselték, akik korábban a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál dolgoztak. Ez a háború a tárcarovatokban zajlik, elmegy a közönség mellett, de a téma veszélyes. Ami pedig Möllemannt illeti, teljesen világos, hogy nyilatkozataival és taktikázásával a muzulmán választókat próbálja megnyerni. Ehhez minden eszközt fölhasznál, és ezt határozottan bírálni kell. De ezt együtt emlegetni azzal, hogy Walser támadja a német irodalomkritika állapotait, butaság és veszélyes - mondja Günter Grass az utóbbi hónapok két német antiszemitizmus-vitájáról, amelyekről tehát végül is kiderül, hogy egyik sem egészen az, aminek látszik.

2002. június