Közszolgálat

"Újságírónak szegődtem, nem pedig udvari tanácsosnak" - mondta a főszerkesztő. Az idézet azért került be egy rövid kommentárba, mert a napilapos kolléga említésre méltónak tartotta - vagyis nem találta magától értetődőnek - hogy a második közszolgálati tévénél, a ZDF-nél különösebb politikai befolyás nélkül keresztül tudott vinni néhány fontos személycserét a főszerkesztő és az intendáns (magyarul tévéelnök).

Ez csak egy példa azokból a - korántsem nyugati fölényt, hanem sokkal inkább kollegiális szolidaritást - tükröző sajtóvéleményekből, amelyek a Cseh Televíziónál történteket kísérték a német lapokban. Politikai befolyás itt is van, de van újságírói érdekképviselet is. A német kollégák annyira még nem távolodtak el a nyílt politikai beavatkozás eseteitől, hogy ne tudnának együtt érezni a fiatal keleti demokráciák újságíróival, de akkora távolság azért már van, hogy a saját gondjaikat könnyen összekeverik a cseh vagy mondjuk magyar kollégák gondjaival, pedig a hasonlóságok ellenére a különbségek elég nagyok.

A hasonlóságokhoz tartozik a közszolgálati média irányításának rendszere. Itt is vannak kuratóriumok, amelyekben itt is a parlamenti pártok és a jelentősebb társadalmi csoportok képviselői kapnak helyet. A pártpolitikai egyensúlyozás itt is tetten érhető, de több évtizedes gyakorlás után finomabb, civilizáltabb formákat öltött. Kollégáktól hallom, hogy a tévéelnökökről rendszerint tudni lehet, melyik párthoz állnak közel, de ez többnyire csak az elnökválasztáskor számít. A napi munkában a tévéelnökök elsősorban saját intézményük -és ezen belül természetesen saját munkatársaik - érdekeit képviselik, és csak sokadik sorban vagy akár egyáltalán nem valamelyik pártét. A politikai egyensúlyhoz hozzájárul, de a tisztességes újságírói munkát ugyancsak nem gátolja, hogy a vezető posztok betöltésénél többnyire figyelembe veszik a párt-szimpátiákat. Ha egy főszerkesztő, mondjuk, konzervatív, akkor a helyettese valószínűleg szociáldemokrata lesz. A nagyobbik közszolgálati tévénél, az ARD-nél az is lehetetlenné teszi a mérleg megbillenését, hogy Németországban a tévé és rádió is tartományi hatáskör. A 16 tartományt 10 rádió- és tévéállomás szolgálja ki. Az országos első műsort - az ARD első műsorát - közösen rakják össze. Ha a bajor politikai magazinok kissé feketék, vagyis konzervatívok lennének, akkor a hamburgi műsorok kissé vörösebbnek számítanának, és ez is egyfajta egyensúly, bár valójában egyik műsor sem húz különösebben se jobbra, se balra. A két nagy országos közszolgálati tévé közül pedig az ARD talán egy kicsit talán balra, a második, a ZDF talán egy kicsit jobbra billen, de ezek csak árnyalatok, amelyeket elég nehéz észrevenni. Azt is érdemes tudni, hogy a nagy közszolgálati tévék nézettsége nagyjából hasonló a kereskedelmi adókéhoz. A tévéhíradók mezőnyében pedig emberemlékezet óta tartja vezető helyét a közszolgálati ARD negyedórás esti hírműsora, a Tagesschau.

A politikai befolyás nyílt és durva formái az utóbbi évtizedekben eltűntek a német média környékéről. Kollégák elmondása szerint azért, mert ha egy politikus indokolatlanul betelefonálna a tévéelnöknek vagy a főszerkesztőnek, vagy ha sajtópert indítana, akkor sajátmagát járatná le a nagy nyilvánosság előtt, és ezt nem engedheti meg magának. Más kérdés, hogy ha a politikus joggal reklamál, akkor őt is, ugyanúgy, mint bármelyik polgárt, megilleti a helyreigazítás joga, és súlyosabb balfogás esetén a felelős újságíró is kellemetlenségekre számíthat, ha megsértette volna a szakmai szabályokat. De azt is hallom kollégáktól, hogy ha nem történt szakmai hiba, akkor a főnökeik meg szokták védeni őket. Fontos az is, hogy pár évtizeddel ezelőtt az újságírók kiharcolták, hogy a közszolgálati rádióknál és tévéknél az általános munkavállalói érdekvédelmet ellátó szakszervezetek mellett szerkesztői tanácsok is működnek.

A német sajtó és a politika viszonya nem felhőtlen, de nagy viharok sincsenek. A pályát kijelölték, a játékszabályok kialakultak. Ami nem ment magától. Ma már csak sajtótörténet, de az NSZK-beli demokrácia alakulásának egyik fontos fordulópontja volt az 1962-es Spiegel-ügy. Az akkori védelmi miniszter, Franz Josef Strauß, rendőröket küldött a hetilap szerkesztőségébe, a lap vezetőit átmenetileg letartóztatták. Nem mondom el az egész történetet, de a vége az, hogy a miniszter bukott meg, és a Spiegel tekintélye szépen megnőtt, azóta is megvan. A Spiegel-ügy idején az NSZK demokráciája - ha a köztársaság 49-es megalapításától és az alkotmány elfogadásától számítjuk - 13 éves volt.

Persze, még ma sem árt résen lenni. A politika és a média egyik mai csatája Hessen tartományban zajlott, ahol a konzervatívok vezette koalíció nemrég átírta az 50 éven át bevált médiatörvényt. A módosítást decemberben fogadta el a tartományi parlamenti többség. A kuratórium összetételét úgy alakítják át, hogy a mostanihoz képest több, a kormányhoz közel álló tagja legyen. Egy újságíró kérdésére a tartományi kancellária vezetője valami olyasmit mondott, ami a magyar politikai szótár szavaival így fordítható le: "át akarjuk törni a szoc-lib médiablokádot". Heves parlamenti viták után kihagyták viszont az új médiatörvényből a kuratóriumi tagok visszahívhatóságát, ami alaposan megnövelte volna a tagok függőségét pártjuktól vagy szervezetüktől, és nem lett semmi abból a paragrafusból se, amelyet az újságírói érdekképviseletek a cenzúra bevezetésének minősítettek. A kis hesseni médiaháború nem keltett országos feltűnést, talán azért sem, mert a helyi adó, a Hessischer Rundfunk a kisebbek közé tartozik.

2001. január