Egy ügy, amely megváltoztatta a köztársaságot

A rendőrök lapzárta előtt szállták meg a szerkesztőséget. A telefonokat, amelyeket már hetek óta lehallgattak, most már ki is kapcsolták. Több vezető munkatársat nyomban őrizetbe vettek. A főszerkesztőt nem találták, de ő másnap jobbnak látta, ha önként jelentkezik a rendőrségen. A készülő számot rendőri és ügyészi felügyelet alatt még kinyomtathatták, de aztán lezárták a szerkesztőséget, hiszen államtitok-sértés és vesztegetés gyanúja miatt vizsgálódtak a lap ellen. Zaklatott újságírók azt latolgatták, hogy ha megint rendőrök szállnak meg egy szerkesztőséget, akkor most megint ki kell-e vándorolni, mint a diktatúra kezdetén, amely még élénken élt az emberek emlékezetében.

Rendőrök a szerkesztőségben

Amikor mindez történt, a fiatal demokrácia éppen 13 éves volt. Ennyi idő telt el az új alkotmány elfogadása, a Német Szövetségi Köztársaság megalakulása óta. Most, a 40-ik évforduló alkalmából dokumentumfilmek és cikksorozatok idézik fel a történelmi eseményt, a Spiegel-ügyet. A történelmi jelző nem túlzás: a Spiegel-ügy a szó szoros értelmében bekerült a mértékadó bonni múzeumba, a Német Történelem Házába.

A fordulatokban bővelkedő történet szálai sokfelé ágaznak. A lényeg, hogy 1962-ben, történetesen a kubai rakétaválság heteiben, az akkori konzervatív védelmi miniszter, Franz Josef Strauss tevékeny, és mint utóbb kiderült, törvénytelen közreműködésével támadás indult a hamburgi hetilap, a Spiegel ellen. Az ok az a cikk volt, amely arról szólt, hogy a német hadsereg védelmi képessége nem megfelelő.

Titkosrendőr kíséri a főszerkesztőt

Rudolf Augstein főszerkesztő 103 napot töltött börtönben - mire kiszabadult, Strauss már nem volt miniszter. Egy viharos parlamenti ülésen kiderült, hogy Strauss túllépte törvényes hatáskörét. Megkerülte az igazságügyminisztert, és szabálytalanul vette igénybe a titkosszolgálatot. Kormányválság alakult ki, Straussnak távoznia kellett. Nem csak ezért, de részben ennek a következményeként is a rákövetkező évben Adenauer kancellár is távozott. A Spiegel elleni gyanú megalapozatlannak bizonyult, a kérdéses újságcikk nem tartalmazott államtitkokat és ennek megfelelően nem is vesztegettek meg senkit, hogy az információkhoz hozzájussanak.

Az évfordulón egy vezető újságírót és két professzort kérdeztem a Spiegel-ügy máig tartó hatásáról. Tissy Bruns a Szövetségi Sajtóértekezlet elnöke, vagyis a német politikai tudósítók egyesületének az élén áll. Mint mondja, a részletekre ma már sokan nem emlékeznek pontosan, de az ügy mítosszá vált a német újságírásban.

Tissy Bruns

Bruns: Mítosz abban az értelemben, hogy hatalmi harc folyt a túlkapásokat elkövető állam és a szabadságát védő médiavilág között, és ez a harc a média, a sajtószabadság, végső soron a szabadság győzelmével zárult.

Tissy Bruns kemény csatát emleget. Rudolf Augsteintől, a Spiegel akkori főszerkesztőjétől és mai kiadójától azt idézik, hogy akkoriban a Spiegelt a demokrácia rohamlövegeként emlegette.

Bruns: Az egyik legfontosabb következmény, hogy a politikusok máig szólóan megtanulták, hol vannak a nyilvánvaló határai annak, ahogyan az állam nyomást gyakorolhat a sajtóra. Ezt a határt időnként átlépik, de a Spiegel-ügy hatása akkor is tartós maradt. A rohamlöveg persze nem tartozik ahhoz a nyelvhez, amelyen ma beszélünk, erre ma nincs is szükség. De ha a stílustól eltekintünk, ez tartalmilag helyes, és ha ma már nem kell olyan kemény csatákat vívnunk, az a Spiegel-ügy kimenetelének is köszönhető.

Az 1962-es Spiegel-ügy egyik fontos eleme volt az újságírói szolidaritás. A szerkesztőségből kizárt kollégáknak más lapok adtak lehetőséget, hogy dolgozzanak és publikáljanak. Ebből nem maradt ki még a Spiegeltől politikailag távol álló Springer-kiadó sem.

Bruns: Ha az állam túllépi a törvényes határokat, ha megtámadják a sajtószabadságot, akkor, azt hiszem, a Szövetségi Köztársaságban elég biztosak lehetünk abban, hogy a jobboldaltól a baloldalig a médiavilág egésze ugyanazon a véleményen lenne.

Ez a jelenség nemcsak megmaradt, hanem erősödött is. A német sajtóban nemigen találni szekértáborokat.

Bruns: Ezek ugyanúgy ellaposodtak, ahogyan a pártok táborai között is csökkentek a kemény különbségek, és ahogyan általában a világban is történt, ahogyan a berlini fal leomlása óta vége van a kétpólusú világnak.

Tissy Bruns azok közé a német újságírók közé tartozik, akik ezt saját személyükben is illusztrálják. A német politikai tudósítók elnöke a pályáját a berlini tageszeitungnál, a "taz"-nál kezdte, amely jellegzetes baloldali-alternatív színezetével leginkább a zöld párthoz áll közel, onnan átment a főváros liberális napilapjához, a Tagesspiegelhez, nemrég óta pedig a hagyományosan konzervatív Springer-konszern zászlóshajójánál, a Weltnél van.

Bruns: Nem is kérdés, hogy amikor a "taz"-nál voltam, ugyanúgy nem szolgáltam rá a vörös-zöld újságíró címre, ahogy a Weltnél sem tekinthetnek konzervatív újságírónak.

De hogy visszatérjünk a Spiegel-ügyhöz: 62-ben a botrányba belebukott Strauss, majd később a kormány. Ma is buktathat a sajtó minisztert? Tissy Bruns visszakérdez:

Bruns: A Spiegel buktatta meg Strausst? Straussnak azért kellett mennie, mert politikusként elejétől végéig teljesen rosszul viselkedett a sajtóval szemben. Ezt azért mondom, mert az a véleményem, hogy a sajtó ír a politikáról, megvilágítja azokat a zugokat, amelyeket a politikusok sötétben akarnak tartani. De az nem a sajtó feladata, hogy politikát csináljon. Én személy szerint nem tartozom azok közé az újságírók közé, akik hőstettnek tartanák, ha személyesen megbuktathatnának egy minisztert. De ha egy miniszternek mennie kell, mert a tudósításaink alapján bizonyíthatóan átlépte a határokat vagy felelőtlenül viselkedett, akkor a sajtó jól tölti be a feladatát.

Amikor a berlini Freie Universität kommunikáció-tudományi professzorát, Hans-Jürgen Weiss-t kérdezem, ő is árnyalt választ ad erre a kérdésre.

Hans-Jürgen Weiss

Weiss: A sajtó felhasználásával ma is meg lehet buktatni minisztereket, de gyakran politikusok vannak a háttérben. Viszonylag nehezen tudom elképzelni, hogy az újságírók ma saját erejükből meg tudnának buktatni egy kormányt. Őszintén meg kell állapítanunk, hogy manapság nagyon alkalmazkodó sajtónk van. Nem látom túl határozottan, hogy betöltené ellenőrző szerepét. Ugyanakkor példa azért akad ilyesmire is. Ez a Helmut Kohl nevéhez fűződő pártpénzügyi botrány. Erről elmondhatjuk, hogy mindenekelőtt a Süddeutsche Zeitungnak és oknyomozó munkatársának, Hans Leyendeckernek a kitartása vezetett odáig, hogy a vetélytárs pártok felkapták az ügyet, vagyis mondhatjuk, hogy Kohl hanyatlása a sajtó nyilvánosságának következménye volt.

Magáról az évfordulós Spiegel-ügyről a főszereplő Franz Josef Strausst természetesen már nem tudjuk megkérdezni. De amikor a Strauss pártjához, a CSU-hoz közel álló Hanns-Seidel-alapítványnál érdeklődöm, figyelmembe ajánlják Wolfgang Kriegert, a marburgi egyetem történész professzorát, aki a CSU-párttörténet vonatkozó fejezetét írta. Újságíró kolléganőnktől eltérően Krieger professzor egyáltalán nem úgy tudja, hogy a Spiegel-ügy a sajtószabadság győzelmével végződött.

Wolfgang Krieger

Krieger: A sajtószabadság győzelméről akkor lehetett volna szó, ha a sajtószabadság valóban veszélyben lett volna. De ezt értelmetlenségnek tartom. Arról volt szó, hogy a Spiegelnek nyilvánvalóan titkos anyagok álltak rendelkezésére. Utólag megállapíthatjuk, hogy a szerkesztők felelősségteljesen bántak az anyaggal, de az akkori helyzetben nem volt meglepő, hogy az ügyészség aggódott, és ki akarta deríteni, honnan szivárogtak ki az értesülések.

Ahogy a CSU-párttörténet lapjain is olvashatjuk, Krieger professzor elemzése szerint a Spiegel-ügy voltaképpen politikai intrika volt Strauss ellen, hiszen Straussnak több helyen több rosszakarója is volt.

Krieger: A védelmi minisztériumban viták folytak a NATO nukleáris stratégiájáról és a Szövetségi Köztársaság ebben vállalt szerepéről. Azok az emberek, akik Strauss ellen voltak, titokban eljuttatták a dokumentumokat a Spiegelhez, a Spiegel pedig nagyon is szívesen közölte őket, hiszen a Spiegel akkor már évek óta szabályos kampányt folytatott Adenauer kancellár és Strauss ellen.

Beszélgetésünk végén a történész professzor még fölidézi, milyennek látja a korabeli légkört, amelyben 1962-ben a Spiegel-ügy kibontakozhatott:

Krieger: Visszatérve még az első kérdésére, hogy a sajtószabadság megmentéséről volt-e szó: ez abszurd feltételezés, de olyan feltételezés, amely az 50-es, 60-as években még tipikus volt. Sokan úgy gondolták, hogy Hitler csak alszik és bármelyik nap újra fölébredhet. Ez az abszurd elképzelés magyarázta azt a légkört, amely annyira feltüzelte a Spiegel-ügyet.

Harmadik beszélgetőpartnerünk, a berlini Freie Universität kommunikáció-tudományi professzora, Hans-Jürgen Weiss más társadalmi háttér elé helyezi a Spiegel-ügyet.

Weiss: Ez bizonyos értelemben lecke volt. A sajtó szabályozása papíron már megvolt, de ez volt az első próbája: van-e sajtószabadság vagy nincs. Ennek az ügynek a tanulságai nyomán a Szövetségi Köztársaság felnőttebbé vált.

Amikor arról kérdezem, mi a máig ható tanulság, akkor a berlini professzor - a marburgi történészhez hasonlóan - azt is felidézi, hogy Németországban egészen a weimari köztársaságig az újságok szerepét abban látták, hogy valamelyik párt oldalán politikai harcot folytassanak. A háború utáni német történelem sajátossága, hogy a Szövetségi Köztársaságban a demokratikus berendezkedés számos elemét a megszállók vezették be. Így volt ez a sajtóban is. Az első években csak az indíthatott lapot, aki a megszállóktól kapott engedélyt, ők pedig megválogatták, kire bízzák a közvélemény befolyásolását a nácizmust követő időkben. Erre hoz példát Weiss professzor is.

Weiss: Mondhatjuk, hogy demokrácia-tanfolyamra írattak be minket, a britek és az amerikaiak játékszabályai szerint. A háború után a német politikusok például egyáltalán nem tudták elképzelni, hogy közszolgálati rádió és tévé legyen nálunk. Erre a szövetségeseknek kellett rákényszeríteniük őket. Ha rajtuk múlott volna, a német politikusok megint állami rádiót és tévét csináltak volna.

A Spiegel-ügy tanulságaihoz a végszót a politikai tudósító, Tissy Bruns mondja.

Bruns: A politikusok természetesen mindig kísértésben vannak, hogy a kezükben lévő hatalommal visszaszorítsanak minket. Az utóbbi évtizedek példái közül eszembe jut a dühös Oskar Lafontaine. Amikor tartományi miniszterelnök volt, akkor a saar-vidéki sajtótörvénnyel megpróbált szűkebb határok közé terelni minket. Pusztán azért, mert haragudott az újságírókra. A törvény azóta már nincs meg. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy ha a sajtó korlátozását célzó kísérletek törvénytelenek, akkor lelepleződnek, ha törvényes alapon zajlanak, akkor tulajdonképpen hosszabb távon nem sokat érnek. Hogy visszatérjek a kiinduló kérdéshez, ezt a Spiegel-ügy hatásának tartom. A Spiegel-ügy más pályára állította a Szövetségi Köztársaság történetét.

Tíz évvel később: a két öreg róka, Augstein és Strauss 1972 decemberében Münchenben kibékül

2002. október