Recept Haider ellen?

Jörg Haider pontozásos győzelmet aratott Németországban. A bécsi kormányalakítás után több német tévéműsorban is megpróbálták -- ahogy a műsorvezetők mondták -- megtörni Haider varázsát. De nem sikerült. Haider rokonszenves emberként és demokratikus politikusként jött, látták és győzött. A kormány határozottabb eljárást választott: egy kis blokádot Ausztria ellen. Ettől az osztrákok még inkább felsorakoztak Haider mögé, és amikor interjút kértem volna a Külügyminisztériumban, illetékes helyről azt tudtam meg, hogy a német kormány szeretné, ha nem éleződne tovább a helyzet, és igazából csak tartja magát a 14-ek határozatához, de nem tartozott az éllovasok közé. Berlinben egyébként is azt hallom, hogy leginkább a franciákat sejtik a heves reakció mögött. A németek ezt meg is értik: Le Pen Nemzeti Frontja ott túl erős ahhoz, hogy a többi francia párt nyugodtan figyelje Jörg Haider előretörését. A németeknél más a helyzet: a Szövetségi Köztársaság 45 utáni történetében országos szinten, komolyan és hosszabb ideig sohasem jelent meg szélsőséges párt.

Hogy mi a recept? Az utóbbi napokban gyakran idézték Franz Josef Strausst. A bajor pártvezér valami olyasmit mondott, hogy a CSU-tól jobbra már nem lehet semmi, legfeljebb a fal. A nagy német pártoknak az a dolguk, hogy vagy integrálják a szélsőségre hajlamosakat -- vagy ha már annyira szélsőségesek, akkor viszont az már az alkotmányvédelem és a bíróságok dolga. Amikor más külföldi tudósítókkal közösen az osztrák fejlemények miatt erről érdeklődtünk, a részletekbe, a németországi tapasztalatokba Angela Merkel, a CDU főtitkára avatott be minket.

Merkel: Tudják, a demokráciában az a borzasztó, hogy az ország minden egyes lakójának egy szavazata van -- kezdte a főtitkár, persze idézőjelbe téve azt, hogy borzasztó. Aztán így folytatta: Nem ülhetünk le, és nem mondhatjuk, hogy van egy réteg, amelyikkel a legszívesebben nem foglalkozunk. Hatalmas hibát követünk el, ha az emberek tíz százalékát elkezdjük megvetéssel sújtani, mondván, hogy nincsenek abban a helyzetben, hogy normális véleményt alkossanak. Akár tetszik, akár nem, ez így van. Néha én is csodálkozom, hogy mi mindent gondolnak az emberek. És néha az ember csalódott, amikor minden jót megpróbál elmagyarázni, és látja, hogy mennyi szélsőség megmarad. De ez a demokrácia ára. És ezért hiszem azt, hogy Ausztriában hibát követtek el. Túlságosan is azzal foglalkoztak, hogy hatalmon maradjanak, és nem vették elég komolyan a lakosság hangulatát. Igaz, hogy ez megerőltető is.

És hogy lássuk, milyen nehéz dolog ez, felidézi azt az aláírásgyűjtést, amellyel a CDU első nagy győzelmét aratta a nagy parlamenti választási vereség után. A hesseni tartományi választás előtt a menekültek beáramlásának korlátozásáról tettek ki íveket. Aki akarta, belemagyarázhatott egy kis rasszizmust. Ha nem is emiatt, de Angela Merkelnek sem tetszett a dolog. És aztán jött a meglepetés.

Merkel: A CDU főtitkáraként megdöbbentem, majdhogynem csodálkoztam, hogy mit nem tudtam, mert olyan sok ember rohant, hogy aláírja az íveket. Évek óta nem fordult elő, hogy ennyi ember áramlott volna a CDU-hoz és alá akart volna írni. Mi ebből a tanulság? A tanulság az -- mondja Angela Merkel --, hogy az embereket foglalkoztatja valami, de senki sem hajlandó beszélni velük róla. És ha belemegyünk, hogy bizonyos problémákról túl sokáig ne beszéljünk az emberekkel, akkor oda jutunk, ami lehetővé tette Haider úr felemelkedését.

Amit Angela Merkel, az NDK-ban felnőtt fizikus megtanult a CDU-ban, azt alátámasztja másik beszélgetőpartnerem, Gert-Joachim Glaessner politológus, a német pártviszonyok szakértője a berlini Humboldt Egyetemen.

Glaessner: Azt hiszem, ez az 1945 utáni német politika egyik egészen központi mechanizmusa volt, abból az aggodalomból kiindulva, nehogy megismétlődjön a weimari köztársaság tapasztalata, amikor a jobb- és a balszélen többé-kevésbé erős pártok jöttek létre. A 90 előtti Szövetségi Köztársaságban mindig úgy kezelték a baloldali és mindenekelőtt a jobboldali radikalizmust, hogy a jobbközép és a balközép pártok megpróbálták integrálni azokat az irányzatokat, amelyek a határaikon túl voltak. Magunkhoz kell kötnünk, föl kell szívnunk őket. Ha megnézzük a Szövetségi Köztársaság történetét, akkor összességében ez rendkívül jól sikerült.

A módszernek persze megvannak a maga veszélyei.

Glaessner: Gyakran nehéz különválasztani, hogy meddig tart a megrendezett kampány azzal a céllal, hogy átcsábítsák a választókat, és hol kezdődik az okos politizálás, amely megakadályozza, hogy egy vita kezelhetetlenné váljon és a politikai táj haiderizálódjon. Ez bizony kétélű dolog. Előfordulhat, hogy bizonyos témákat szalonképessé teszünk, megnemesítünk, és nehéz megvonni a határvonalat a populizmus előtt -- mondja Glaessner professzor, nem titkolva, hogy mindez másképp látszik az egyetemi karosszékből és másképp azokból a lakónegyedekből, amelyekben a németek eltérő származású és kultúrájú emberek tömegeivel élnek együtt.

Ez tehát a német recept. És mi történt Ausztriában?

Glaessner: Ahogy én látom, Ausztriában éppen az volt a probléma, hogy hosszú időn át a két kormánypárt valódi kartellbe tömörült. Németországban közben voltak kisebb pártok, amelyek otthont adtak az elégedetlenségnek vagy a másfajta elképzeléseknek. Ha csak két párt van, és azok is osztoznak a hatalmon, akkor az elégedetlenek nem tudnak hová menni, és ilyenkor jön a harmadik párt.

Ahogy a beszélgetés közben végiggondoljuk, az osztrák helyzet, a két nagy párt tartós nagykoalíciójával, ezzel a bizonyos politikai kartellel, egyedülálló volt Európában. Még a toryk és a munkáspárt Nagy-Britanniájában is vannak regionális pártok. Ausztriáról eszembe jut egy jóval korábbi beszélgetés is, még a nyolcvanas évekből, amikor egy sokat tapasztalt magyar közgazdász azt magyarázta nekem, hogy az igazi szocializmus nem nálunk van, hanem Ausztriában. Mindenhol pártfunkcionáriusok ülnek, a gazdaságban nagy az állami szektor. De térjünk vissza a berlini Humboldt Egyetemre. Azt kérdezem a politológustól, hogy végül is melyik a jobb módszer: ha a nagy pártok integrálják vagy ha elszigetelik a szélsőségeket?

Glaessner: Németországban az integrációs modell a jobb és az előnyösebb. Lehet, hogy ez érvényes Ausztriára is. De ehhez általánosságban hozzá kell tennem, hogy az FPÖ nem jobboldali radikális párt. Haider úrban éppen az az érdekes, hogy gátlástalan populista, teljesen mindegy neki, hogy jobb- vagy baloldali előítéleteket szolgál ki. De a helyzet másképp nézhet ki Olaszországban vagy Franciaországban. Azt hiszem, ez az egyes országok történelmi tapasztalataitól és pártrendszerétől függ.

És ezek után még egy kérdést kell feltennünk. Mégpedig arról, ahogy az Európai Uniós kormányok megpróbálnák elszigetelni Ausztriát. Voltak kommentárok, amelyek abból indultak ki, hogy az Unió immár annyira egységes, hogy az uniós tagállamoknak már nincs is belpolitikájuk, nem lehet szó a belügyekbe való beavatkozásról. És ha így van, akkor tulajdonképpen nem történt más, mint hogy a pártpolitika is eggyel magasabb szintre lépett: amit mondjuk a franciák otthon csinálnak, hogy elhatárolódnak a maguk szélsőségeseitől, az ismétlődik meg uniós szinten. Szóval: létezhet-e uniós szintű pártpolitika?

Glaessner: Ehhez először is az kellene, hogy legalább valamilyen kezdeti stádiumban létezzen egyfajta európai pártszerkezet. De egyelőre csak az van, ami az Európa Parlamentben működik, és az Európai Néppárt vagy a szocialista csoportosulás nem egyéb, mint nagyon különböző nemzeti pártok egyvelege.

2000. február