Hét szűk esztendő?

Nagyjából ott vagyunk, ahol fél évvel ezelőtt voltunk. Előfordul az ilyesmi nemzetközi tárgyalások után.

A történet közvetlen előzménye tavaly december 18-a, amikor is Schröder német kancellár a bajorországi Weidenben mondott beszédet. Ebből a hírügynökségek azt emelték ki, hogy a német kormány a munkaerő szabad áramlásának korlátozását javasolja, az uniós csatlakozást követő hét évre. Schröder üzenete nem volt véletlen: a német lakosság - főleg a bajor és a keletnémet határvidékeken - aggódik, hogy a lengyelek, csehek és a többiek elveszik előlük a munkalehetőséget. Az Önök tudósítója másnap ezt mondta a Kossuth rádióban: "a hétéves munkaerőpiaci korlátozásból - elvben legalábbis - bármi lehet hét és nulla év között". Nem magamtól voltam ilyen okos, hanem azért, mert a kancellár egy magas rangú munkatársa már másnap fontosnak tartotta gyorsan összetrombitálni a tagjelölt országok tudósítóit, és külön tájékoztatni őket a részletekről. A Schröder-beszéd idevágó öt pontjából a német sajtó a német közvéleménynek akkor is és azóta is az első pontot emelte ki, amely a hét évről szólt. A mi figyelmünket kormánykörök nyomban felhívták a többi pontra. A második pont azt mondta, hogy a korlátozást már öt év elteltével felül lehet vizsgálni. A harmadik pont szerint, ha valamelyik csatlakozó ország alkalmassá válik, még előbb is kérheti, hogy polgárai szabadon vállalhassanak munkát, és végül a negyedik pont arról szólt, hogy ha egyik-másik, régebben benn lévő tagállamnak szüksége van rá, akkor már az átmeneti időszakban is bármikor beengedheti keletről a munkavállalókat.

A figyelmes hallgató ebben a decemberi öt pontban valószínűleg fölismeri azt, amit a nagyjából fél éves alkudozás után a héten az Unió és Magyarország elfogadott, és amit egyszerűen 2+3+2 éves megoldásként szoktak emlegetni - beleértve azt is, hogy lesznek uniós tagállamok, amelyek se kettő, se öt, se hét évet nem várnak, hanem a csatlakozás után nyomban beengedik a magyar munkavállalókat.

A hónapokon át folyó kölcsönös puhítás persze nem volt fölösleges. Azzal, hogy mindenki a hét évre figyelt, valószínűleg jó ütőkártya került a magyar diplomácia kezébe. Magyarországnak érdemes volt megértőnek mutatkoznia a német kormány lélektani gondjai iránt, az iránt tudniillik, hogy a keleti határ menti kisvállalkozók, meg az egész országban a szakszervezetek félnek a keleti konkurenciától. Schröder kancellár pedig a jövő évi parlamenti választás előtt nem szeretné, ha az idegenellenességből kampánytéma lenne. A magyar diplomácia már csak azért is megértő lehetett, mert pontosan tudhatta: a hétéves korlátozás meglebegtetése nem annyira a magyaroknak, mint inkább a lengyeleknek és a cseheknek szól. A múlt hónapban Varga Mihály pénzügyminiszter Berlinben ezt hallotta Hans Eichel német pénzügyminisztertől:

Eichel úr nem mondott évszámot, diplomatikusabb volt. Ő azt mondta, hogy ez egy bonyolult kérdés, és Magyarországnak azt kell bizonyos szempontból érzékelnie, hogy ez a javaslat nem a magyar munkaerő korlátozása miatt vetődött fel elsősorban.

Ugyanezen a berlini látogatáson, május 22-én, miután Eichel pénzügyminiszter után Bernd Pfaffenbach-hal, a kancellária gazdasági és pénzügyekben illetékes helyettes államtitkárával is találkozott, Varga Mihály erről számolt be:

Mind Eichel úr, mind pedig Pfaffenbach hangsúlyozta, hogy Németország szeretne egy átmeneti korlátozást fenntartani, két évre egy teljes korlátozást, majd a két esztendőt követően a csatlakozás után pedig egyéni mérlegelés alapján az országok tekintetében lehetne föloldani a korlátozásokat és utána felülvizsgálat. De tudjuk, hogy ez német álláspont, tehát nem az unió álláspontja egyelőre.

Nos, azóta tudjuk, hogy ez lett az uniós álláspont lényege, és Magyarország ezt el is fogadta. Azért ezt a szót használom, mert ezt olvasom a német, osztrák és svájci lapokban. Magyarország elsőként fogadta el, egyezett bele, váltott irányt, ment bele. Némelyikük ezt annak kíséretében teszi, hogy felhívja olvasói figyelmét: Magyarország túlzott követelésekbe ment bele, értelmetlenség előtt hajlott meg. A célzások egyértelműek: szinte minden jel arra mutat, hogy a német és osztrák követelés lélektani és politikai, nem pedig gazdasági jellegű. Nemhogy a magyar munkaerő beáramlásának veszélye nem fenyeget, hanem ellenkezőleg: mire a csatlakozásig jutunk, szükség lenne a külföldi dolgozókra. Ami az állítás első felét illeti, a sokat ismételt magyar érvelést Berlinben meghallgatták és elfogadták: tudomásul vették, hogy a magyar munkaerő nem túl mozgékony. Tudják, hogy Nyugat-Magyarországra előbb lehet munkaerőt szerezni Szlovákiából, mint a munkanélküliséggel küszködő Kelet-Magyarországról. A legtöbb német kutatóintézet előrejelzése abból indul ki, hogy a csatlakozás után nem kell elviselhetetlen mértékű munkaerő-beáramlástól tartani. A németeknek tanulság volt az is, hogy miután tavaly meghirdették a programot a képzett számítástechnikusok idecsábítására, végül jóval kevesebben jöttek, mint hitték volna, és kiderült, hogy mások mellett a magyarokkal is az a helyzet, hogy a jó szakemberek odahaza sem járnak rosszul. Aki pedig külföldre vágyik, az több okból is inkább Amerikába megy, mint Németországba. Ami pedig a dolog másik felét illeti, a német gazdaságnak nem a munkaerő elhárítására, hanem idehozására lesz szüksége. Erről magam is többször beszámoltam. A Világóra egyik áprilisi műsorában például az egyik nagy német gazdaságkutató intézet, a berlini DIW elnöke, Klaus Zimmermann így nyilatkozott:

Zimmermann: A munkaerő-vándorlás nagyon hasznos a német gazdaságnak, hiszen a munkaerőpiac több részén már ma is azért imádkozunk, hogy jöjjenek jól képzett szakemberek. És bizonyára vannak olyan, alacsonyabb képzettséget igénylő ágazatok is, ahol nem találunk olyan németeket, akik elvégzik a munkát.

Egyszóval: amikor a magyar kormány belement a 2+3+2 éves korlátozásba, nem vállalt olyasmit, amit ne vállalhatott volna. Feltételezhetjük, hogy ez észszerű kompromisszum, aminek a másik oldalán uniós engedmények állnak. Például az, amivel a németek ugyancsak hónapok óta nemhivatalosan összekapcsolták és mintegy megédesítették a munkaerőpiaci korlátozást: az, hogy Magyarország a nyugatiak termőföld-vásárlását korlátozhatja. És a nyugati lapokat böngészve feltűnik még valami: az a feltételezés, hogy a munkaerőpiaci korlátozás esetleg Magyarországnak is jól jöhet. Persze, nem annyira azért, mert attól kellene tartani, hogy a német vagy osztrák munkanélküliek Magyarországra áramlanak. A Neue Zürcher Zeitung azt írja, hogy a csatlakozás után Magyarország is bezárhatja a kaput a többi új tagállam munkaereje előtt, a bécsi Standard pedig még ennél is nyíltabban ír. Arról spekulál, hogy ha a lengyelek nem mehetnek Nyugatra dolgozni, akkor a virágzó délre mennének, Magyarországra. Hogy ennek mekkora a valószínűsége, azt persze ma nem tudhatjuk. És föl kell idéznem, hogy Martonyi János külügyminiszter, ahányszor csak Berlinben hallottam, minduntalan hangsúlyozta, hogy nincs "lengyel kérdés", Magyarország és Lengyelország nem egymás ellenében, hanem együtt szeretne uniós tag lenni - bár az sem volt titok, hogy ha úgy adódna, Magyarország nem szeretné a csatlakozással bevárni Lengyelországot.

Végül is, a munkaerő-korlátozásban Magyarországot errefelé most mint a tagjelöltek között az elsőt dicsérik, elvárva ezek után, hogy a többiek is kövessék a példát. Az ügyben elsősorban érintett két kormányfőt, Gerhard Schrödert és Orbán Viktort kis különbséggel nagyjából egy év választja el a következő parlamenti választástól, és most mindketten azt üzenhetik a választóknak: érvényesítették azt, amit a polgárok elvártak tőlük. Csak szegény lengyelek panaszkodnak: arra miért nincs tekintettel senki, hogy náluk már ősszel választás lesz?

2001. június