,,Grass mindig pellengérre állította, mennyire kevéssé tudtak a németek megbirkózni saját múltjukkal. Ki sejthette volna, hogy lényegében magára gondolt?” E szavakkal kommentálta Arnulf Baring, Németország egyik vezető történésze Günter Grass váratlan beismerését. A 2002-es irodalmi Nobel-díj birtokosa több mint hat évtizedes késéssel, a múlt héten tárta a nyilvánosság elé, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban a náci elitalakulatként emlegetett Waffen-SS tagja volt.
Náci egyenruha viselése önmagában nem ritkaság az 1927. októberi születésű Grass korosztályához tartozó vagy idősebb németek életrajzában, és ez elvileg nem is akadálya a politikai vagy közéleti szereplésnek. Grass azonban nem feltétlenül akarata ellenére került a hírhedt Waffen-SS-be. A náci propaganda hatása alá került 15 éves fiú önként jelentkezett a haditengerészethez, de ott túl fiatalnak találták. Később, amikor már belenőtt a katonáskodásba, 1944 szeptemberében egy légvédelmi üteg mellől - talán korábbi lelkesedésére tekintettel - a Waffen-SS-hez vezényelték. Ő maga egyetlen lövést sem adott le, és nem követett el semmiféle bűnt - állította most az író a DPA hírügynökségnek nyilatkozva. Igaz, a döbbenet utáni első napokban még nem kerültek elő levéltári adatok Grass szolgálatának körülményeiről.
Sokakban mindenesetre azonnal felmerült, nem kell-e másképp olvasni Grass néhány korábbi megnyilvánulását - vetette fel a Tagesspiegel című berlini napilap is, utalva például arra, hogy a meggyőződésesen baloldali író 2002-ben amondó volt, kommentált kritikai kiadásban meg kellene jelentetni Hitler Mein Kampfját. Vagy miért hiányzott a bátorsága folytatni a mondatot, amikor egy ifjúkorában náci párttag barátja, Walter Höllerer germanista temetésén ezt mondta búcsúztatójában: „Máig rágódom rajta, hogy 15-16 évesen nem láttam elég tisztán, nem ismertem fel a rendszer bűnös voltát.” És vajon mennyire érdek nélkül pártolta nemrég Grass a nácik főszobrászának, Arno Brekernek most is látható schwerini, a háború óta első nagy kiállítását, mondván, a tárlat választ adhat arra, miképpen korrumpálták a nácik a művészeket - sorolja tovább a berlini lap.
A sokkoló beismerés nyomán aztán a nemzet lelkiismeretének, az erkölcsi ítélőbírónak a szerepét évtizedeken át oly szívesen betöltő írónak többen nyomban tanácsot is adtak, mikor lett volna alkalma elegánsan megtörni hallgatását. Például 1985-ben, amikor Helmut Kohl kancellár és Ronald Reagan amerikai elnök nem kis politikai vihart kavarva meglátogatta a bitburgi katonai temetőt, amelyben a Waffen-SS néhány tagja is nyugszik. „Én is ott fekhetnék” - mondhatta volna akkor Grass, spekulálnak utólag a kommentátorok. Vagy amikor Franz Schönhuber, a Republikánusok (egy radikális jobboldali kispárt) későbbi vezére 25 éve Én is ott voltam címmel adott ki könyvet Waffen-SS-múltjáról, Grass megemlíthette volna, hogy ő is ott volt, csak azóta levonta a konzekvenciákat.
Át kell-e értékelni mindezek fényében Grass eddigi életművét? Írói munkásságát bizonyosan nem, bár az önvallomás után még erősebben szembeötlik, mennyire foglalkoztatta Grasst - főképp az 1959-es Bádogdobbal kezdődő, majd az 1961-es Macska és egérrel, valamint az 1963-as Kutyaévekkel kiegészülő Danzig-trilógiában - a normális élet lehetősége a világháború abnormális napjaiban. Más szempontból érdekes 2002-es Ráklépésben című - a német menekülteket szállító és egy szovjet tengeralattjáró által elsüllyesztett Wilhelm Gustloff tengerjáró tragédiáját elmesélő - regénye. A könyv elsőként törte át Németországban az erkölcsi gátakat, hogy a németek ne pusztán a szörnyű világégés tetteseinek, hanem áldozatainak is tekinthessék nagyszüleik nemzedékét. Mindezt a szerző rendíthetetlen baloldali alapállásából tette: azzal a nem titkolt céllal, hogy a német múlt ne az újfasisztáknak adjon politikai muníciót.
Hitelesebb lett volna - vélik most mégis sokan -, ha korábban tesz vallomást a harcos baloldali, aki 1969-ben jelentős szerepet vállalt a szövetségi köztársaság első szociáldemokrata kancellárja, Willy Brandt győzelmében, és bedobta magát a végül Gerhard Schröder bukásával végződő tavalyi kampányban is. Ráadásul szerencsésebb lett volna - veti szemére Rolf Hochhuth drámaíró -, ha múlt szombati feltárulkozó interjújában nem marasztalja el (még egyszer) a nácikénál is nyárspolgáribb társadalomképének okán Konrad Adenauert, az 1950-es évek konzervatív kancellárját, akit nagyjából Grass katonáskodásával egy időben kis híján kivégeztek.
A múlt heti önvallomás óta terebélyesedő sajtópolémiában Grassnak tehát elsősorban nem azt róják fel, amit félrevezetett fiatalként tett, hanem hat évtizedes hallgatását. Hiszen katonai szolgálatáról eddig is tudni lehetett, és már arról is beszélt korábban, hogy egészen a nürnbergi perig hitt a náci propagandában. A Waffen-SS-tagság azonban hiányzott az életrajzból. Talán ezzel kapcsolatos érzéseit tárhatta fel egy alig három évvel ezelőtti eset. A német nyelv és irodalom több prominens tudósáról - köztük a már említett Höllererről - kiderült akkor, hogy fiatalon náci párttagok voltak, ám Grass védelmébe vette az érintetteket: „A saját életrajzomra hivatkozva adhatok csak magyarázatot. A nemzetiszocialista ideológia rabsága olyan időszak, amelyre visszapillantva teljesen idegen személyként látom magamat (...) Ezeket a dolgokat annyira szégyelljük, hogy el kell titkolnunk, saját magunk előtt sem szabad említenünk őket.”
De prózaibb okok is állhatnak a kései beismerés hátterében. Mások mellett Hellmuth Karasek, Németország egyik legtekintélyesebb irodalomkritikusa arra tippel: Grass azért is hallgatott, mert ha kitudódik a múltja, talán nem kaphatta volna meg a sokáig várt Nobel-díjat, amelyet - teszi rögtön hozzá tisztelettudóan - egyébként bármely más írónál jobban megérdemelt. Több lap tárcaírói pedig arra gyanakszanak, hogy a vallomás időzítése nem volt más, mint az idevágó részleteket is tartalmazó, szeptember elsején megjelenő önéletrajzi napló, a Beim Häuten der Zwiebel (Hagymahámozás közben) médiakampányának nyitánya. E feltételezéseket az író az önleleplezése nyomán kirobbant éles vitában visszautasította, és - némiképp kitérve a hosszú hallgatását firtató kérdések elől - azt felelte, ez az irodalmi forma tette végre lehetővé számára, hogy írjon és beszéljen Waffen-SS-es múltjáról.
Könnyen visszaüthet az önvallomás, hiszen a német kommentárok nem győzik most hangsúlyozni, hogy mindez a régóta a baloldal és nem utolsósorban a náciellenesség kételkedést nem ismerő, árnyalt értékelést elutasító, önelégült harcosáról derült ki. A liberális Zeit magazin így vonja le a tanulságot: „Az erkölcsi kérdések bizony bonyolultabbak, mint hogy nagykalapáccsal dolgozhatnánk rajtuk. Azzal ugyanis túl gyakran a saját ujjunkra ütünk.”