HVG 1999. október 9.

Günter Grass Nobel-díjának visszhangja

Egy félkasub felmentése

Amikor Heinrich Böllnek 1972-ben odaítélték az irodalmi Nobel-díjat, a díjazott állítólag azt kérdezte: „Miért nem Günter Grass?” A múlt héten, amikor Grasshoz jutott el a kétségkívül rég várt hír, egyik első megjegyzése a tévékamerák előtt arról szólt, hogy elgondolkozott: mit szólna most a díjhoz Böll? Grass végül így válaszolta meg saját kérdését: „Az az érzésem, hogy egyetértene vele.” Persze pályatársaktól, kritikusoktól, közéleti emberektől származó valóságos megszólalás is született épp elég.

BERLIN -- A nagy elismerésnek és az író 71 évének kijáró tisztelet mellett a német sajtóban a tárcaírók tapintatosan, de szinte egyöntetűen jegyezték meg: Günter Grass Nobel-díja hivatalosan az életműnek szól, ám Grass valójában egykönyves író. S bár voltak, akik művek sorával cáfolták ezt, tény: az 1959-ben megjelent Bádogdob hangos sikerét az író azóta sem tudta megismételni. Legalábbis a szigorú kritikusok körében. Mert, mint mondják, az újabb Grass-művek is szépen fogynak, s nem kevésbé látogatottak az író felolvasóestjei sem. A csak a Bádogdobot szóra érdemesítők ellenében így most is gyakran elhangzott: a könyv (amelyet később Volker Schlöndorff filmesített meg, Oscar-díjat is nyerve vele) a megjelenése utáni években nagy botrányt kavart. Sokan obszcénnek, pornográfnak, nihilistának, istenkáromlónak tartották, s a brémai városi tanács is erre hivatkozva vonta vissza a szerzőnek korábban odaítélt helyi irodalmi díjat. A Grass-hívők számára más tekintetben is elégtételt jelentett most a Svéd Királyi Akadémia díjosztó grémiumának indoklása. Most ugyanis éppenhogy az egyes német ítészek szerint „kifejezetten rossz németséggel” író szerző stílusát emelték ki, mondván, „egyenesen Thomas Mannra emlékeztet, ahogyan a német mondatszerkesztést uralja, és annak labirintisztikus finomságait alkalmazza”. Az viszont tény, hogy a Bádogdob közönség- és szakmai sikere azóta sem ismétlődött meg. Ezt a Frankfurter Allgemeine Zeitung azzal magyarázza, hogy például az 1963-ban megjelent Kutyaévek „a maga modern formai kísérletével nem sokkal marad el a Bádogdob mögött, ám a nagyközönség alig értette”. Grass ekkor - írja a lap kritikusa - válaszút elé kerülhetett: „az irodalomban, az európai avantgárd felé vezető úton megy-e tovább, vagy közéleti személyiség lesz belőle. Grass az utóbbit választotta”. A Süddeutsche Zeitung pedig úgy találta: 1995-ben, a Tágas tér megjelenése után „az irodalomkritika szemében megszűnt az alkotó elbeszélő, és átadta a helyét a moralistának”, a „nemzet lelkiismeretének”. A közéleti szerepvállalás - még ha Grass számtalan nyilatkozatában kifejezetten cáfolni is próbálta - kétségtelen tény, mint az is, hogy ez a szociáldemokraták oldalára vitte az írót. Nem egyszerűen személyes barátság fűzte Willy Brandthoz, az egykori nyugat-berlini polgármesterhez, majd 1966-tól Németország külügyminiszteréhez, hanem lelkesen kampányolt is annak érdekében, hogy barátja 1969-ben kormányra kerülhessen. Sőt - mint a mostani méltatások kiemelik - Grassnak (és Böllnek) része volt a Brandt-féle új keleti politika megalapozásában is. „Ez az irodalmi iskola jelentős szerepet játszott abban, hogy a háború utáni Nyugat-Németországban végül is meghiúsult az a restauráció, amelynek pedig kedvezett volna a hidegháború” - írja a közéleti szerepet is méltató Helmuth Karasek a berlini Tagesspiegelben. Amihez hozzáteszi: „Grass hitelesen léphetett fel a nacionalista előítéletek ellen, hiszen ő is azok közé tartozott, akik elvesztették szülőföldjüket.” Vitathatatlan: az író mindig is lelkes híve volt a német-lengyel megbékélésnek, és rendszeresen látogatott szülőföldjére, Danzigba, azaz Gdanskba. A kitüntetés fogadtatása ennek megfelelően Lengyelországban is lelkes volt. Adam Michnik, az egykori Szolidaritás-alapító arról értekezett az általa főszerkesztett napilapban, a Gazeta Wyborczában, hogy „Grass nélkül nemcsak a németek, hanem a lengyelek is másmilyenek lennének. Grass megvédte a lengyel szabadságjogokat, elítélte az elnyomást, szót emelt a bebörtönzöttekért. Közben persze megmutatta a lengyelek másik arcát is: hurrápatriotizmusukat, provincializmusukat.” A lengyel sajtó egyébként a díj kapcsán előszeretettel emlegette, hogy Grass anyai ágon kasub származású, azaz a szinte önálló szláv nyelvként számon tartott nyelvjárást beszélő észak-lengyelországi népcsoport ivadéka. Így aztán a gdanski városi tanács az örömhír vétele után joggal érezhette, hogy Grassnak mint az első olyan gdanskinak gratulálhat, akit ezzel a tekintélyes díjjal tüntettek ki. A német sajtó egyébként ezúttal is nagy teret szentelt az író az elmúlt negyven év során sokszor politikai vitatémává dagadó megnyilvánulásainak is. Az ügyben ugyancsak megszólaltatott Gerhard Schröder kancellár meg is jegyezte: Grass néha őt is bírálta, de mivel „kompetens társadalomkritikus, komolyan kell venni”, amit mond. Ez utóbbit az író olykor látványos demonstrációkkal kívánta elérni: a kilencvenes évek elején például - tiltakozásul az akkor ellenzékben lévő szociáldemokraták menekültpolitikája miatt - otthagyta az SPD-t. Korábban pedig azért lépett ki az - 1983-tól három éven át általa elnökölt - Berlini Művészeti Akadémiából, mivel elégtelennek találta az iszlám törvények szerint halálra ítélt Salman Rushdie melletti szolidaritásukat. Az azóta - immár Rushdie-val egyetemben - újból „akadémikussá” lett német író egyébként demonstratív módon kívánja felhasználni a Nobel-díjjal járó, nagyjából 236 millió forintnak megfelelő összeget is. Három egyenlő részre osztva három alapítványt kíván támogatni vele: az általa 1978-ban létrehozott, fiatal írók számára alkotóházat fenntartó alapítványt, valamint egy, a fiatal festőket és grafikusokat istápoló és egy romatámogató - szintén általa létrehozott - alapítványt. „Böll Nobel-díja, alig húsz évvel a háború vége után, az NSZK demokráciájának érettségi bizonyítványa volt” - idézi fel a korabeli véleményeket a Frankfurter Allgemeine Zeitung vezércikke. „És ha ez így volt - folytatja -, akkor Grass Nobel-díjával újból kitüntették azt a nemzedéket, amely a gazdasági mellett egy irodalmi csodát is lehetővé tett.”