HVG 2006/38 09.22.

NÉMET KÖZSZEREPLŐK VEZEKLÉSE

Egyszer folt, hol nem volt

A Günter Grass fiatalkori botlása körüli vihar felszínre hozta a német közélet sok tekintélyes szereplőjének korábbi hasonló esetét, minek kapcsán igencsak eltérő stratégiák szerint magyarázkodtak.

,,A német értelmiségiek késői coming outja hagyománynak számít” - írta még Günter Grass augusztusi önvallomása után a konzervatív Die Welt. Bár nem derült ki, pontosan kikre gondolt a szerző, tény, hogy a német társadalmat az elmúlt fél évszázadban számos botrány rázta meg a politika és a kulturális közélet világának szereplőivel kapcsolatban. Az utalás egyik címzettje feltehetően az NSZK második szövetségi elnöke lehetett, az 1959-től tíz évig hivatalban lévő kereszténydemokrata Heinrich Lübke. Múltja tulajdonképpen nem is önszántából lepleződött le, és politikai elemzők szinte biztosra veszik: az emiatt ellene folyó kampánynak döntő szerepe volt abban, hogy az elnök alig pár hónappal második mandátuma lejárta előtt lemondani kényszerült. Annál is inkább, mivel szinte epitheton ornansa lett a „koncentrációstábor-építő”, miután a Stern magazin közzétette az ő aláírását tartalmazó tervrajzokat, rajtuk a Magdeburg közelében lévő neu-stassfurti föld alatti repülőgépgyárban dolgoztatott lágerlakók barakkjaival. Egyértelmű elítélését ugyanakkor sokáig hátráltatta, hogy a kampányban jelentős szerepet vállalt az NDK titkosszolgálata, a Stasi. Az általa Nyugatra juttatott dossziékról azonban kiderült, hogy manipuláltak rajtuk: az eredeti rajzokon nem szerepelt a KZ (koncentrációs tábor) jelzés, ezért hatásosabb fedőlapokat hamisítottak hozzájuk. Bár ma már egyértelmű, hogy maguk a tervek hitelesek, Lübke annak idején azzal vágott vissza, hogy ő sosem szignált efféle terveket, az egész hamisítvány. Pedig mint azóta tudható, az 1972-ben elhunyt elnök másban is sáros volt: a Stasi immár nyilvános irattárából 2001-ben Jens-Christian Wagner történész olyan dokumentumokat ásott elő, amelyek szerint Lübke a csodafegyvernek szánt V-2 rakéták peenemündei gyárának építkezésén a kényszermunkások - köztük koncentrációs táborokból odavitt foglyok - munkavezetője is volt. Tagadás helyett a szépítgetés stratégiáját választotta a kor másik hasonló botrányának főszereplője, Hans Globke, aki Konrad Adenauernek, az 1949-1963 közötti kereszténydemokrata kancellárnak volt az egyik legbefolyásosabb tanácsadója. Globke egykor a birodalmi igazságügy-minisztérium hivatalnokaként a nürnbergi zsidótörvények hivatalos magyarázatának egyik szerzője volt. Állítólag az ő nevéhez fűződött az az intézkedés, hogy a zsidó férfiaknak az Israelt, a nőknek a Sarát is kötelezően bejegyezték az igazolványukba a nevük mellé. Ebbéli ténykedése nem volt titok, így a kancellárián töltött idő alatt végig támadások érték. Globke azzal érvelt: pusztán azért működött közre a zsidóellenes jogszabályalkotásban, nehogy mások még súlyosabb intézkedéseket hozzanak, valamint hogy az ellenállási mozgalommal kialakított kapcsolatai miatt 1945-ben majdnem letartóztatták. A védekezés hatásosnak bizonyult, nem utolsósorban főnöke, Adenauer kiállása miatt, így egészen a miniszterelnök-váltásig (államtitkári) posztján maradhatott. Nem volt ilyen szerencséje Hans Filbingernek, Baden-Württemberg tartomány 1966-1978 közötti kereszténydemokrata miniszterelnökének, akinek a múltja miatt tört derékba a karrierje. A haditengerészet hadbírójaként a háború végén két katonaszökevényt halálra ítélt, egy harmadik perében pedig ügyészként kérte a legsúlyosabb ítéletet, s a kivégzést ő felügyelte 1945 márciusában. Leleplezésére 1978-ig kellett várni, amikor új regényének részletét közölve a Die Zeit magazin hasábjain Rolf Hochhuth író „rettenetes jogásznak” minősítette Filbingert. A botrány során a politikus szintén azzal védekezett, hogy valójában segíteni akart az üldözötteken, pár hónappal később mégis lemondásra kényszerült. Még magyarázkodása is ellene fordult. Egyrészt kiderült, hogy az említetteken túl négy héttel a háború befejezése után a hadifogolytáborban - ahol a szövetségesek a németek kezében hagyták saját ügyeik intézését - egy további katonaszökevényt 13 havi börtönre ítélt. Másrészt egy tévéműsorban elejtett - azóta szállóigévé vált - megjegyzését sem tudták neki sokan elfelejteni, miszerint „ami akkor jogszerű volt, az ma sem lehet jogtalan”. S ez utóbbin az sem segített sokat, amikor hozzátette: nem a náci törvényekre, hanem az 1872 óta érvényes katonai büntetőjogra gondolt. Filbinger egyébként még most, 93 évesen is védekezik internetes honlapján, egyebek mellett azzal, hogy ügyészként nem ő hozta a halálos ítéletet, bíróként pedig olyanokat marasztalt el, akik már úgyis biztonságban voltak a semleges Svédországban. Mindehhez képest egy kis ifjúkori náci párttagság nem is számított nagy dolognak, a német sajtó legfeljebb azon csemegézett időről időre, ha már nem emlékeztek volna rá az érintettek, akiknek széles körét sikerült egy csapásra feltérképeznie Christoph König történésznek a 2003-ban megjelent háromkötetes, a német bölcsésztársadalom másfél évszázadát bemutató Germanistalexikonjában. Az 1940-es évekből nagyjából száz fiatalkori ballépést regisztráló munka mások mellett felhívta a figyelmet az 1923-as születésű Walter Jens országos tekintélyű irodalomtudósra, aki úgy reagált: nem volt ugyan ellenálló, de a náci pártba sem kérte a felvételét. Hozzátette ugyanakkor, valamifajta félreértésből kifolyólag előfordulhatott persze, hogy egy gyűlésen sokadmagával ő is aláírt valamit. König azonban nemcsak Jens náci kartotékjával szerelkezett fel, hanem - még a könyv megjelenése előtt készülve a hasonló védekezésekre - egy történészi szakvéleménnyel is, amely szerint senkit sem vettek fel a pártba a tudta nélkül, legfeljebb az eshetett meg, hogy a háborús években elmaradt az írásos visszaigazolás. A legszerencsésebb talán a most 92. évében járó Herbert Reinecker volt, annak a Derrick felügyelőnek a kitalálója, akiről Richard von Weizsäcker államfő egyszer azt találta mondani, hogy külföldön ez a filmhős reprezentálta leginkább a németekről kialakított képet. Az 1940-es évek elején azonban Reinecker a Waffen-SS haditudósítójaként és két náci ifjúsági szervezet lapjának főszerkesztőjeként működött. Az Ifjú sasok című, a fiatalok bajtársiasságát és fegyelmét propagáló 1944-es - a hatóságok által „állampolitikailag értékes” besorolással forgalmazott - ifjúsági film forgatókönyvírójaként pedig a későbbi Derrick-sorozat rendezőjével, Alfred Weidenmannal dolgozott össze. A háború után aztán ügyesen fedezte múltját: pár hónapig egy kis faluban rejtőzött, és éveken át igyekezett nem exponálni magát, többször is álnéven publikált. Célját olyannyira elérte, hogy nevét ma sem ismerik túl széles körben, elkerülték a nemzetközi díjak is. Múltját egyébként ő is feltárta, de csak időskorában, csendes sikerei után. 1990-es mentegetőző önéletírásában hosszan ecsetelte, miképpen tévesztette meg és állította őt saját szolgálatába a náci propaganda. A coming out azonban olyan diszkrétre sikeredett, hogy sem előtte, sem azóta nem robbant ki semmiféle Reinecker-ügy, ifjúkori botlásai fölött napirendre tértek Németországban. Némi kárörömmel figyelték egyébként Ausztriában Günter Grass kései vezeklését: akadtak, akik a világhíresség botlását mintegy utólagos felmentésnek tekintették az 1986-os Waldheim-ügyben, amikor is a Profil hírmagazin megszellőztette, hogy az 1972-1982 közötti ENSZ-főtitkár és 1986-ban múltja ellenére végül megválasztott osztrák államfő a náci rohamosztag, az SA tagja volt, valamint a megszállt Görögországban tisztként veszélyesen közel került háborús bűntettekhez. Waldheim védelmezőinek Robert Menasse osztrák író nemrég így válaszolt: „Grass nem tudta, mit tett, aztán rájött, és felszólítás nélkül kimondta. Kurt Waldheim tudta, mit tett, aztán hirtelen mégsem tudta, és többszöri felszólításra sem mondta ki soha.”