Menekültek

Nem mondhatnánk, hogy Richard németországi tartózkodása kellemes körülmények között kezdődött.

Richard: Három nap múlva letartóztattak, és börtönbe csuktak, mert nem voltak papírjaim. Több mint hat hónapig voltam börtönben.

A börtön hivatalos neve: kitoloncolási fogság, és azok kerülnek ide, akik nem jogosultak menedékjogra vagy megtévesztik a hatóságokat. Ez utóbbihoz elég az is, ha nincsenek papírjaik, de ez egyfajta 22-es csapdája. Akinek van útlevele, azt rövid úton visszatoloncolják, ezért a valamennyire is tájékozott menekültek vagy elveszítik a papírjaikat, vagy soha nem is volt igazolványuk. Ez máris ok a kitoloncolásra, csak éppen a kitoloncolást nem lehet végrehajtani, mert akinek nincs útlevele, azt egyetlen ország se fogadja be. Richard hosszú útjának elején még egészen más volt a helyzet: amikor keresztényként menekülnie kellett Dél-Szudánból a muzulmánok elől, akkor senki sem kért tőle papírokat.

Richard: Keresztény családból származom, és az országomban több mint 70 százalék muzulmán. Ezért nagy a nyomás a keresztényeken. Ötéves koromban tehát elküldtek Kenyába, hogy biztonságban legyen az életem.

A kenyai tányérmosogatós éveknek tragikus előzménye volt.

Richard: Apám meghalt, megölték a válság miatt. Nem tudom, hol van az anyám és a fivérem. Tudja, nekünk Afrikában az a problémánk, hogy azzal kezdik, hogy felgyújtják a házainkat. A többség harcol a kisebbség ellen, és a kisebbséget könnyű elkapni. Így aztán mindenki a szomszéd országokba fut. Ez könnyű. Afrikában nincs szükség papírokra. Akármelyik országban lehet élni, senki sem kér papírokat.

Most viszont kérnének tőle papírt, de ő nem kap. Ha Berlinben bemegy a szudáni nagykövetségre, jóformán még beszélni sem tud az ottaniakkal, legalábbis Richard úgy meséli, hogy arabul üdvözlik, mert a nagykövetségen mindenki muzulmán. Ő viszont nem tud arabul, csak a saját nyelvén, mert ötéves korában menekült el. Persze, ha tudna is beszélni a konzullal, akkor sem kapna útlevelet. Szudánban évtizedek óta dúl a polgárháború, amelynek hátterében a politikai villongásokon túl az olajlelőhelyek birtoklása is ott van, és emellett a muzulmánok üldözik a dél-szudáni keresztényeket. Ha Richard már nincs ott, akkor a mostani szudáni kormány nem is vágyik arra, hogy visszatérjen.

Németországban a kitoloncolási fogházak tele vannak olyan menekültekkel, akik senkinek sem kellenek. Nem Szudán az egyetlen hely, ahová nem lehet visszaküldeni az embereket. De ha már itt vannak, Németország sem tud mit kezdeni velük. A német alkotmány egyik sarkalatos pontja, hogy a politikai menekültek védelmet élveznek. De a gyakorlatban az elv megvalósításának korlátai vannak. Az egyik az, hogy a vasfüggöny leomlása után pár évvel bevezették a biztonságos harmadik országokról szóló szabályt. Ez azt az - egyébként logikus - gondolatmenetet követi, hogy aki olyan országból érkezik, ahol nincs kitéve üldözésnek, az maradjon ott, és ne kérjen menedéket Németországban. Elég egy pillantást vetni a térképre, és látjuk, hogy Németország csupa biztonságos országgal határos. Menekült tehát csak repülővel érkezhet - vagy illegálisan, embercsempészet útján. A légitársaságok turistaosztálya nem számít a menekültek elsőszámú feltalálási helyének, de azért egyik német repülőtéren sem maradnak kihasználatlanul az erre a célra berendezett fogdák. És ha a menekült mégis bejut Németországba, akkor jön a következő kérdés: valóban politikai üldöztetésnek volt-e kitéve ott, ahonnan érkezett. Az idegeneket övező gyanakvás egyik fő eleme az a feltételezés, hogy igazából nem üldöztetés miatt, hanem a jobb élet reményében érkeztek, vagyis egyszerűen szólva gazdasági menekültek. Erről más a véleménye Dieter Mülle jezsuita szerzetesnek, aki korábban Boszniában és más délszláv hadszíntereken vette oltalméba a menekülteket, az utóbbi években pedig Berlinben a Jezsuita Menekültszolgálat munkatársaként a legnehezebb esetekkel, a kitoloncolás előtt állókkal és az illegális menekültekkel foglalkozik.

Mülle: A gazdasági menekült - politikai menekült séma nem elég. A kitoloncolási fogházban gyakran találkozom azzal, hogy összekeverednek a dolgok. Hová soroljunk be valakit, akinek az országában rossz a gazdasági helyzet, mindenhol korrupció uralkodik, és ráadásul valamilyen felkelő hadsereg harcol valakik ellen. A németországi felfogás szerint ez még nem politikai ok a menekülésre, de mégsem nevezném gazdasági menekültnek azt, aki biztonságban és rendezett gazdasági körülmények között szeretne élni.

A német hatóságok persze másképp néznek a menekültekre. Alaposan vizsgálják, hogy személyükben érte-e politikai üldöztetés a menedékkérőket. A német újságok évek óta rendszeresen beszámolnak a hivatalok túlzott szigorúságáról, és Dieter Mülle is úgy látja, hogy a hivatal igyekszik elkerülni, hogy kihasználja a rendelkezésére álló mérlegelési jogkört. De a mostani, éppen változás előtt álló jogszabályok fellebbezési lehetőséget is adnak, az eljárások elhúzódnak, pár év elteltével a menekültek úgy-ahogy berendezkednek Németországban. Előbb-utóbb már nem lehet elküldeni őket. A menekülteket segítő civil és egyházi szervezetek találnak orvosokat, akik nemhivatalosan kezelik a menekülteket, és vannak iskolák, amelyek szintén elmulasztják bejelentési kötelezettségüket, és csöndben befogadják a menekültek gyerekeit. Arra is volt példa, hogy templomokban adtak menedéket egyik-másik, kitoloncolás előtt álló családnak.

Az új - és heves pártpolitikai viták miatt egyelőre még nem érvényes - bevándorlási törvény talán meggyorsítja az eljárásokat, és talán egyértelműbbé teszi, kit fogad be Németország. Haladásnak számít például, hogy a szó szoros értelmében vett politikai üldöztetés mellett a menedékjogot megalapozza a szexuális és a nem-állami üldöztetés is. Az afganisztáni példa tudatosította a németekben, milyen az, amikor valaki pusztán azért szenved hátrányt, mert nő. Ugyancsak az utóbbi években fogadták el üldöztetésként a fiatal lányok elsősorban Afrikában szokásos megcsonkítását. Ami pedig a nem-állami üldöztetést illeti, jó néhány olyan ország van, ahol az állam felbomlott vagy meggyengült, és az emberek magánhadseregek kénye-kedvének vannak kitéve. Amikor erről beszélgetünk, a jezsuita Dieter Mülle megjegyzi, hogy a két uniópárt, vagyis a kereszténydemokrata és a keresztényszocialista unió ellenezte a leginkább a menekültek helyzetének javítását. Meg is kérdezem, hogyan fér össze ez a felebaráti szeretettel.

Mülle: Mi is csodálkozunk, hogy milyen álláspontra helyezkedtek az uniópártok a bevándorlási vitában. Nagyon csodálkozunk, hogyan lehet ezt összeegyeztetni azzal, hogy keresztény pártnak tartják magukat. A felebaráti szeretet csak általános elv, de az egyháznak az idegenekkel kapcsolatban is van álláspontja, és az uniópártok a gyakorlatban nagyon messze vannak attól a felfogástól, amelyet az egyházban kívánatosnak tartunk.

Minden vita és bizonytalanság ellenére Németország mégis nagy befogadó országnak mondható. Szép számmal érkeznek a menekültek. Vajon miért?

Mülle: Nem hinném, hogy ez véletlen. Ma már mindent a csempészek vagy egész csempészbandák intéznek. Legális úton már alig lehet bejutni Németországba, hiszen biztonságos harmadik államok veszik körül. Az embercsempészekkel már a kiinduló országban megállapodnak, hová viszik őket, és kialkudják az árat is. Ez már nem olyan, mint a hagyományos menekülés, amikor gyalog útra keltek, és valahogy keresztülverekedték magukat a határig.

Erről már korábban is hallottam: az Európáig eljutó menekültek nem a legszegényebbek közé tartoznak. Az elit, a jobban kereső réteg tud erre az útra lépni.

Mülle: Ez rengeteg pénzbe kerül. Amiben Ön talán téved: nem elsősorban értelmiségiekről és jobban keresőkről van szó. Részben a rokonság adja össze a pénzt, részben az emberek a csempészek adósai lesznek. Éveken át ki vannak szolgáltatva nekik. Főleg a vietnamiakról tudom, hogy hihetetlenül magas kamatokkal kell törleszteniük. De az is igaz, hogy nem a legszegényebbek menekülnek el, nem azok, akik már minden reményt feladtak, hanem egy aktív rétegről van szó.

És hogyan fizetik vissza az adósságaikat? A jobbik eset, amikor engedély nélkül, feketén dolgoznak Németországban.

Mülle: Bőven vannak munkaadók, akik ilyen munkaerőt keresnek. Az illegális munkaerőpiac létezik, és a német munkaadók alaposan kihasználják.

Amikor tovább érdeklődöm, Dieter Mülle kitérő választ ad. Feltételezem, hogy többet tud, mint amennyit elmondhat, mindenesetre megjegyzi, hogy aki realista, annak el kell ismernie, hogy vannak, akik bűnözésre kényszerülnek.

Mülle: Azok a nagy szervezetek, amelyekről beszéltem, inkább maffia-szerűen vannak megszervezve. Vagyis előfordulhat, hogy nyomást gyakorolnak, ha nem kapják meg a pénzüket.

Másfelől a német munkaadók között is vannak bűnös gondolkodású emberek, akik egyszerűen nem fizetik ki a munka bérét, tudván, hogy a menekültek nem fordulnak bírósághoz. A segélyszervezeteknek, köztük a Jezsuita Menekültszolgálatnak egy ideig még lesz dolga. A szudáni menekült, Richard, és társa, a sierra leonei Edward, akikkel éppen egy németóra után találkoztam, ápolt külsejű fiatalemberek, divatos fülbevalóval a bal fülükben. Az az érzésem -és ezt a benyomásomat utólag segítőjük, Dieter Mülle sem oszlatja el -, hogy már többször elmondták a történetüket, tudják, hogy a vendéglátó országban mit szeretnének hallani tőlük, és azt is tudják, hogy a történet melyik részeit ajánlatos inkább homályban hagyniuk. Amikor azt kérdezem Edwardtól, milyen úton-módon jött el Sierra Leone-ból, ezt mondja:

Edward: Egy lelkész segített. Hollandiába érkeztem. Amikor ott voltam, láttam valakit, aki azt mondta, jöjjek Németországba. Nem tudom, miért. Kifizetett nekem egy éjszakai szállodát, aztán adott egy buszjegyet. Így érkeztem ide.

Hiába csodálkozom, miért fizetne egy idegen szállodát és buszjegyet egy fekete fiatalembernek, aki épp most érkezett hajóval Afrikából, erről nem derülnek ki részletek. Amint hogy arról sem, ki fizette a hajóutat. Utóbb Dieter Mülle - mérsékelt meggyőződéssel - azt mondja, hogy valóban előfordul, bár ritkán, hogy papok megkérnek egy ismerőst, hogy a hajójukon szívességből vagy olcsón vigyen el menekülteket Európába. De mi nem vagyunk sem idegenrendészet, sem rendőrség, hogyan is kételkednénk Edward menekülésének hátterében. Richardhoz hasonlóan Edward is arról számol be, hogy a polgárháború zűrzavarában apját megölték, anyjáról és családjának többi tagjáról pedig a menekülés óta nem kapott hírt. Hazamenni persze szeretnének. De csak akkor, ha Szudánban és Sierra Leone-ban véget ér a polgárháború. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy ez távoli és halvány remény.

2002. június