A pápa, a püspök és az abortusz

Karl Lehmann mainzi püspök interjúja előbb került az olasz lapok címoldalára, Németországban csak ezután figyeltek föl rá. Ennek persze az is az oka, hogy a Lehmann-interjú német szövege egyáltalán nem a pápa lemondásáról szól. A fordítási hibára időközben kellőképpen felhívták a figyelmet. De az is igaz, hogy itt nem számít újságnak, hogy nem a legjobb a viszony a német püspöki konferencia elnöke és a pápa között. A háttérben a terhességmegszakítás körüli vita állt, no meg a német katolikus egyházon belüli hatalmi harcok. Németországban a terhességmegszakításhoz szükség van egy megelőző tanácsadásra, és ebben -- egy kezdettől fogva vitatott kompromisszumos megoldással -- katolikus szervezetek is részt vettek, egészen addig, amíg szeptemberben vita nem kerekedett belőle. Lehmann nem úgy fogja fel, hogy a tanácsadással az egyház a terhességmegszakításban segédkezik, hanem az a véleménye, hogy az egyház így eléri azokat az asszonyokat, akik ingadoznak és még meg lehet győzni őket. Amikor szeptemberben közelgett a püspöki konferencia elnökének az újraválasztása, akkor Lehmann ellenlábasai a Vatikánhoz fordultak, végül magát Lehmannt is oda citálták, és már-már úgy látszott, Lehmann nem is jelölteti magát újra. Hogy végül mi történt a színfalak mögött, nem tudhatjuk, de Lehmannt szeptember végén feltűnően nagy többséggel újraválasztották. A terhességi tanácsadásnak azonban az addigi formájában vége. Az elnökválasztásra újabb, még szigorúbb pápai levél érkezett a helyszínre, Fuldába, és a katolikus egyház az azóta eltelt néhány hónapban kénytelen volt abbahagyni a terhességi tanácsadást. Pedig, például a katolikus többségű Bajorországban a terhességi tanácsadó hálózat tekintélyes része eddig katolikus volt. Az országos helyzet az volt, hogy a tanácsadást majdnem 1.700 helyen végzik, ebből 270-et katolikusok működtettek. Ha tehát a katolikus egyház kivonul, a rendszer attól megmarad, civil szervezetek és az evangélikus egyház fenntartják, csak egy fontos szín eltűnik belőle. Megoldás azért van, egy alapítvány formájában, amely a Donum Vitae, az Élet Ajándéka nevet viseli. A terv mögött a világi katolikus szervezet, a Katolikusok Központi Bizottsága áll, és ami figyelemreméltó, hogy befolyásos politikusok, köztük katolikusok, pártállásra való tekintet nélkül inkább ezt a tervet támogatták, mint a pápai szigort. Ami -- hogy a most történtekre térjek vissza -- azt is jelenti, hogy a pápa a félig katolikus, félig evangélikus Németországban, legalábbis ebben az ügyben, valószínűleg veszített népszerűségéből.

Ami mármost a pár nappal ezelőtti interjút illeti, Lehmann püspök nem a pápa lemondásáról beszélt, hanem éppen ellenkezőleg: a pápa erényeit méltatta, és ezek között, feltételes módban fogalmazva, azt is megemlítette, hogy Második János Pálnak ahhoz is lenne ereje és bátorsága, hogy megmondja, ha már nem tudná úgy betölteni a hivatalát, ahogy az szükséges. De, ahogy ez időnként előfordul, a kommentárok nemcsak az interjú szövegét elemezték, hanem találgatni kezdtek, mi lehet mögötte. Az olaszországi feltűnést utólag kommentálva a német lapokban az bukkan föl, hogy Lehmann püspök így is megsértett egy tabut: azt, hogy ilyen magas egyházi hivatalban még csak feltételezésekbe sem szabad bocsátkozni arról, hogy a pápa meddig tölti be hivatalát. Az is feltűnt -- ezt a berlini Tagesspiegel alapján idézem --, hogy egy másik német főpap, Meisner bíboros, Lehmann egyik ellenlábasa, nyomban felhasználta az alkalmat, és kinyilvánította, mennyire nélkülözhetetlennek tartja Második János Pált. "Így szerez magának az ember barátokat Rómában. És ezek a barátok a következő pápaválasztásnál fontosak lehetnek" -- írja a Tagesspiegel. A Süddeutsche Zeitung pedig arra figyelt föl, hogy Daneels belga bíboros sejteni engedte, hogy nem riadna vissza a pápai hivataltól. Ugyancsak a müncheni lap jegyzi meg, hogy a történelemben eddig egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy egy pápa lemondott volna, és Második János Pál esetében ez nem valószínű: neki szilárd meggyőződése, hogy hivatalából őt csak a Jóisten szólíthatja magához.

2000. január

Szenzációként fogadták Németországban, hogy a pápa bíborossá nevezte ki Karl Lehmann mainzi püspököt. A szenzáció természetesen az, hogy egy egyébként természetes aktus, tudniillik az, hogy egy ilyen nagy ország katolikus egyházának első embere - a püspöki konferencia elnöke - bekerül a bíborosok közé, miért váratott magára ilyen sokáig, és miért ilyen különös körülmények között történt. Amikor a pápa egy héttel ezelőtt 37 bíborost nevezett ki, és Lehmann megint nem volt köztük, a kommentátorok kézenfekvőnek találták a magyarázatot. Lehmann a katolikus egyházban liberálisnak, reformernek számít. A pápa és Lehmann viszonya tavalyelőtt megromlott, amikor kenyértörésre került sor a terhességmegszakítás körül. Akkor Lehmann posztja is veszélyben forgott a német püspöki konferencia élén. Tavaly Lehmann egy olyan nyilatkozattal keltett feltűnést, amelyet úgy is lehetett értelmezni, hogy egészségi állapotára való tekintettel a pápa fontolóra vehetné visszavonulását. Most maga Lehmann is meglepetéssel fogadta, hogy egyhetes késéssel a pápa mégis a bíborosok közé emelte, és ez azt is jelenti, hogy a 64 éves Lehmann szava is számít a következő pápaválasztásnál. A késést a pápa nem indokolta, hanem csak annyit mondott, hogy Lehmannt ötödmagával már egy hete a bíborosok közé választotta, de különféle okok miatt eddig titokban tartotta a döntést.

2001. január 28.