Egy mecset Berlinben

Halkan szól a zene a Haci Bayram Cami udvarán. Ugyanolyan halkan, ahogy a müezzin hangja szokott: csak annyira, hogy ne hallatsszon ki az utcára, a környező házakba, elvégre egy német városban rendnek kell lennie. De hangszórót már csak azért is ki kell tenni a mecset egyik földszinti ablakába, mert a mecset szűk. Ha sok hívő érkezik, akkor az udvarra is szőnyeget terítenek, és odakint is imádkoznak. Nagyobb imateremre nincs pénz. Weddingben vagyunk, és ez a kerület sohasem tartozott a tehetősebbek közé. Amikor a közösség egyik barátságos fiatal tagját, Yunus Celikoglut kérdezem a sokat emlegetett milliomos muzulmánokról, akik támogatják szegényebb hitsorsosaikat, csak csóválja a fejét: ő ilyenekről nem hallott, nemhogy a berlini török, de még az arab mecsetekben sem. A gyülekezet a hívők adományaiból tartja fenn magát - szemmel láthatólag szerény körülmények között.

A mecsetben most kivételesen nem csak muzulmánok gyülekeznek. Az október 3-i nemzeti ünnepen, a német egység napján, már évek óta nyílt napot tartanak a németországi mecsetekben. Az időzítés egyértelmű: azt üzeni, hogy az itt élő hárommillió muzulmán is a német egység részének tekinti magát. Három héttel az Amerika elleni támadás után, és különösen miután kiderült, hogy a merénylők közül többen Németországban készültek gonosz küldetésükre, sokkal többen érdeklődtek a Németországban élő muzulmánok iránt, mint korábban bármikor.

Celikoglu: Ennek sajnos nem tudunk maradéktalanul örülni, hiszen mi mindig itt voltunk, mindig szerveztünk rendezvényeket. De a legjobb szándék mellett sem jöttek el olyan sokan, mint ma vagy az utóbbi hetekben.

Az érdeklődés oka nyilvánvaló. Nem lehet véletlen, hogy itt, a Haci Bayram mecset udvarán, az iszlámot népszerűsítő plakátok között mindjárt a bejáratnál a látogató szemébe ötlik az, amelyik arról szól: mit is mond az iszlám a háborúról. Mint olvashatjuk, például azt, hogy a hadviselés szigorú szabályai szerint polgári személyeket nem szabad bántani. A háborút az iszlám önvédelemből, a vallás vagy a hazájukból elüldözöttek védelmében engedélyezi. Már ebből is sejthetjük, hogy az Amerika elleni támadás aligha lehetett Allahnak tetsző dolog, de nem sokkal azután, hogy bekapcsoltam a magnót, egy ősz szakállú úr, Mustafa Kaynar csatlakozott hozzánk, és kijelentette:

Kaynar: Száz százalékig biztosak vagyunk abban, hogy ezt nem muzulmánok követték el. Lehet, hogy iszlám nevük van, de nekünk ez sem számít, mert a Korán azt mondja, hogy aki ártatlan embert öl meg, az az egész emberiséget megöli, ha pedig egy muzulmán megmenti egy ember életét, akkor az egész emberiséget menti meg. Egyáltalán nem gondoljuk, hogy bűnösök vagyunk. Nekünk, az európai muzulmánoknak egyébként sincs semmi közünk ehhez a dologhoz. Ezért nem is félünk. A német politika és a világpolitika is tudja, hogy a muzulmánok nem felelősek. Csak az egészet politikailag a muzulmánokra tolták.

Jó, jó - kérdezem -, de ha nem muzulmánok voltak, akkor kikre gondol? Nem terjedt-e el a muzulmánok körében a híre annak, hogy kik lehettek az igazi tettesek? Mustafa Kaynar azonban nem vádol senkit, nem is különösebben tájékozott a részletekről, csak abban biztos, hogy a muzulmánokat igaztalanul gyanúsítják.

Kaynar: A terrorista azt jelenti, hogy nem hívő. Nem lehet se zsidó, se muzulmán, se keresztény. Aki ilyet tesz, az nem is ember. Ezért bánt minket, muzulmánokat olyan nagyon, ami történt. A sajtó és a politika csak a muzulmánokra tolja, de nincsenek bizonyítékok. Azt mondják például, hogy a romok és a hamu között koránt és útleveleket találtak. Hát hogy lehet egyáltalán, hogy pont ilyen útleveleket találtak a romok között?

Nehéz lenne megítélni, hogy Mustafa Kaynar a riportert igyekszik-e megnyugtatni vagy sajátmagát. Fiatalabbik beszélgetőtársam is hasonlóképpen vélekedik, legfeljebb ő kevésbé az érzelmeire hallgat, mint inkább ész-érveket keres.

Celikoglu: Azt hiszem, az egésznek nincs köze az iszlámhoz, hanem politikai okai vannak. Az okok valószínűleg az illető személyek hazájában keresendők, vagyis iszlám szempontból az ilyesmi abszolút nem érthető meg. Az utóbbi időben a sajtó sem volt olyan jó a muzulmánokhoz. Mindig csak negatívumok jelennek meg. És természetesen megteszik a magukét azok a politikai dolgok is, amelyek a Közel-Keleten, Afganisztánban és máshol történnek. Ez mind nem vet jó fényt a muzulmánokra és az iszlámra, pedig mindennek önmagában semmi köze sincs magához az iszlámhoz.

Márpedig, ha a muzulmánok kedvezőtlen fényben tűnnek fel, abból kellemetlenségek is adódhatnak. Yunus Celikoglu is hallott már ilyesmiről a terrortámadás után eltelt hetekben.

Celikoglu: Én magam még nem találkoztam ilyesmivel, de a környezetemben előfordult, hogy lányokra rászóltak: te terrorista, meg ilyesmik. Azért egy tízéves lánynak nem lenne szabad ilyesmit mondani azért, mert fejkendőt visel.

Nyilván nem volt véletlen, hanem ellenkezőleg: szándékos demonstráció volt, hogy az Amerika elleni támadás után, a megemlékezéseken, sőt egy ökumenikus istentiszteleten is egymás mellett, teljes egyetértésben jelent meg a nyilvánosság előtt a két hasonló nevű, ám egyébként mindeddig nem túl sok közös vonást mutató szervezet, mégpedig a németországi zsidók központi tanácsának elnöke és a németországi muzulmánok központi tanácsának elnöke. Ezt azért is szóba hozom, mert kérdés, hogy ezek után a muzulmán intézmények nem szorulnak-e Németországban hasonló őrizetre, mint a zsidó intézmények.

Celikoglu: Remélem, hogy nem. Eddig nem kellett attól tartanunk, hogy a szomszédságból vagy máshonnan rosszat akarnak nekünk. Ilyesmi korábban sem volt. Mi jól érezzük magunkat itt, és megpróbálunk integrálódni a társadalomba. Az integráció persze nem lehet egyoldalú, hanem mindkét oldalról közeledni kell egymáshoz.

Csakhogy a mecset és a muzulmánok titkairól mesélő fiatalember maga is tudja, hogy a kölcsönös közeledésnek akadályai vannak, Berlinnek ezen a részén különösen.

Celikoglu: Az állam szociális tűzfészeknek tartja ezt a környéket. A fiatalok 40-50 százaléka munkanélküli. Ismerek fiatalokat, akik itt nőttek fel, és 17 éves korukra sem tudnak olvasni. Se törökül, se németül. Mi a muzulmán közösségben megpróbálunk nyelvoktatást szervezni, németet tanítunk felnőtteknek. A mi közösségünk már régóta igyekszik megtenni a magáért a társadalom javára, de ez egészet sajnos még mindig nem veszik észre.

Semmi okom kételkedni a lelkes fiatalember jó szándékában. Sőt, -- bár nem tudhatom, hogy a nyílt nap látogatóinak a kedvéért-e, de -- a mecsetben több helyen is kitették a falra Johannes Rau szövetségi elnök egy interjúját, ezzel a címmel: az integráció közös feladatunk. Sajnos itt, a Haci Bayram mecsetben az az érzésem, hogy a nemes szándék megvalósulására még várni kell. A nyílt napon mindent szabad, bemehetek a női termekbe is. Barátságos és németül szépen beszélő végzett diáklányok magyarázzák el, hogyan zajlik a hittan-oktatás. Mint kiderül, nem német, hanem török nyelven. Azért törökül, mert bár a kislányok délelőtt német iskolába járnak, jobban beszélnek törökül, mint németül. Már csak azért is, mert otthon a szüleik is inkább törökül beszélnek. Az az érzésem, hogy a fiúktól különválasztott, fejkendős, török hittant tanuló lányokat olyan úton indítják el, amely nem éppen nyílegyenesen vezet az integráció felé, hanem csak nagy, akár nemzedékeken át tartó kerülőkkel.

És bár ez sem kis feszültség, remélem, hogy ennél nagyobb baj azért nincsen. A héten azt is olvastam, hogy iszlám fanatikusok németországi mecsetekben is toboroznak szegény sorsú fiatalokat, mert kell a terrorista-utánpótlás. Ahogy távozóban visszanézek a mecsetre, amely magyar szemmel nézve inkább hasonlít városszéli szerény családi házra, mint szent helyre, abban bízom, hogy ez nem a kádertoborzó helyek közé tartozik.

2001. október