A mi kutyánk kölyke

Egy kiskutyát képzeljünk el. Nem pitbull, nem bulldog, nem életveszélyes. Csak harapós, kellemetlenkedős, acsargós. Minduntalan az ember vádlija után kapkod, szétszaggatja a nadrágszárat, bele-belemar a vádliba.

"Wadenbeißer". Ez a német neve ennek a magatartásnak, és persze, hogy nem kutyáról van szó, hanem emberről. Ezt a szót ("vádliharapó") használta több német kommentátor, amikor azt magyarázta el a nagyérdeműnek, miért kellett lecserélni az ellenzéki CDU főtitkárát. A halkszavú, konszenzusra törekvő Ruprecht Polenz tavasszal lett főtitkár, kedvelték is a CDU-székházban, mert mindenkihez volt egy-egy jó szava, de a pártnak nem erre van szüksége. Hanem a határozott Laurenz Meyerra. Polenz szívesebben épít hidakat, mint hogy "dárdahegy" legyen, mondta sajátmagáról a képzavarokat sem nélkülöző választékos német politikai nyelvezettel. Pedig ezen a poszton az ellenfél húsát piszkáló dárdahegyre és a vádliba harapó kutya-fogsorra van szükség, és ez nem ellenzéki találmány, olyannyira nem, hogy a szociáldemokraták nem sokkal azután érezték szükségét a főtitkári poszt újra-bevezetésének, hogy 16 évi szünet után hirtelen a nyakukba szakadt a kormányzati felelősség. Franz Müntefering személyében meg is találták a maguk vádliharapdálóját. Nem véletlen mellesleg, hogy a magyar olvasó alkalmasint sem Polenz vagy Meyer, sem Müntefering nevét nem hallotta. Míg a pártelnökök a nyugodt államférfi (illetve most a CDU esetében államnő) szerepét játsszák, a főtitkárra hárul a hálátlanabb szerep: a pártpolitika kitalálása, a pártszervezetek helyes irányba terelgetése és az ellenfél ijesztgetése. Meg egyebek mellett az (nem én találtam ki, német kolléga írta), hogy ne a politikai ellenfél, hanem az ő pártja határozza meg a közélet témáit. Ehhez jól jön, ha valaki kiváló debattőr, de nem feltétlenül szükséges. Müntefering azt teszi Schröder pártelnök és kancellár oldalán, amit egyik CDU-s elődje, Peter Hintze tett Kohl (szintén pártelnök és kancellár) mellett: járni az országot, mindenhol azt hajtogatni, amit az elnök mond. Ha ez nem elég, akkor ellenvélemény esetén Müntefering azt is megengedi magának, hogy erősebb szavakat használjon.

A feladat ellenzékben persze nehezebb. Az egyik megoldás, hogy olyat kell mondani, ami nagyot durran. Meyernek egyik első dolga volt csatlakozni Merz frakcióvezető találmányához, a német vezérkultúrához. Elég volt bedobni ezt a kifejezést: "deutsche Leitkultur" -- mindjárt mindenki tudhatta, mi a különbség konzervatívok és a szocdem-balliberális koalíció között. Hogy a német vezérkultúra (vezér: nem mint Führer, hanem mint vezérfonal, vezérmotívum) mit jelent, arról azóta is vitatkoznak politikusok és publicisták, és senkinek sem sikerült olyasmit mondania, ami olyan nagyon elfogadhatatlan lett volna. (Leszámítva azt a kis kellemetlenséget, hogy a szélsőjobboldali Republikánusok gratuláltak, és azt mondták, hogy megvan a közös nevezőjük a CDU-val.) Hiszen mi kivetnivaló van abban, ha a Németországban tartósan letelepedő külföldieknek tiszteletben kell tartaniuk az alkotmányt, meg kell tanulniuk németül, tiszteletben kell tartaniuk a női egyenjogúságot? De hiszen nem is a magyarázat volt a lényeg, és az sem változtatott a helyzeten, hogy a CDU kis hatásszünet után közölte: a kifejezés egy nem-némettől, egy Németországban tanító arab professzortól származik. A lényeg, hogy be lett dobva. Hogy miért? Erre is van a németben egy politikai közhely: meg kell nyerni a légteret a kocsmaasztalok fölött. Hogy ez játék a tűzzel és a szellem kiengedése a palackból, pont akkor, amikor a német politikai elitnek egyébként az a legfőbb gondja, hogy mit tegyenek az idegenellenesség ellen? Hát, istenkém: ki mondta, hogy nem szabad kockázatot vállalni, ha két év múlva, 2002-ben a nyakunkon az országos választás? Márpedig több CDU-vezető azt jósolja: 2002-ben választási kampánytémát csinálnak a bevándorlásból. A dolog egyébként kétesélyes: tavaly Hessenben a CDU tudott tartományi választást nyerni egy kis idegenellenes kampánnyal, idén Észak-Rajna-Vesztfáliában nem.

Közben a kormánykoalíciót vezető szociáldemokraták (akiket a kisebbik koalíciós partner, a Zöldek pártja nem nagyon zavar a kormányzásban) a kezdeti ügyetlenkedés után ráéreztek a hatalom ízére. Igen látványos volt (a CDU máig sem heverte ki), ahogy pár hónapja keresztülvitték a parlamenten az adótörvényt. Azt a szociáldemokrata adócsomagot egyébként, amelyet a gazdaság (majdnem azt mondtam: a nagytőke) lelkesen üdvözölt, és amellyel szemben a konzervatív ellenzéknek nem is volt komoly kifogása, csak éppen a pártpolitika azt kívánta, hogy ellenezzék. A "felsőházban", a Bundesratban több tartomány szavazata hiányzott a többséghez. Ez kellemetlen lehetett volna, és ezt a szociáldemokratáknál jobban senki sem tudhatta: amikor a Kohl-kormány idején hosszú évekig Kohléknak nem volt meg a többségük a Bundesratban, akkor a szocdemek bizony minden gazdasági reformot megvétóztak. Ugyanerre készült most a CDU/CSU is. Miképpen lehetett mégis megszerezni a hiányzó szavazatokat? Egyszerűen: pénzzel. Néhány tartományi miniszterelnöknek akkora támogatást ígértek a kormánykasszából, pardon: a szövetségi költségvetésből, hogy az utolsó pillanatban négy miniszterelnök -- megintcsak a szép német politikai nyelvet alkalmazva -- a tartomány érdekét a szűken értelmezett pártérdek fölé helyezte. Hogy beruházási kereteket pillanatnyi politikai érdekek szerint osztott volna szét a kormány? Ezt csak a rosszindulatúak állíthatják. Hiszen nem kisebb tekintély, mint Hans Eichel pénzügyminiszter jelentette ki teljes határozottsággal, hogy aki az adócsomag ellen szavaz, az a nemzet érdekeit veszélyezteti.

Legközelebb talán megint mesélek a német pártokról és parlamentről, mára zárom soraimat. De mivel a magyar olvasó a sorok között is olvas, és esetleg azt olvasná ki, hogy a politikusok mindenhol egyformák, a sorok közé még egyszer beírom azt, amit pár hónapja a liberális Otto Lamsbdorfftól hallottam: "a magyar demokrácia egyik igazi hibája, hogy ellenségnek tekintik a politikai ellenfeleket. Erről ideje lenne lassan leszokni. Tudom, hogy nehéz. Nekünk is vannak politikai ellenfeleink, itt is vannak kemény viták. De a Zöldek vagy a szociáldemokraták nem az ellenségeim."

2000. november