A "Wehrmachtausstellung"

Háborúzni nem jó dolog. Háborúban fegyvertelen civileket megölni még kevésbé jó dolog. Ezzel szembekerülni elég rossz. Ennél is rosszabb, ha az ember nemcsak lát vagy hall ilyesmiről, hanem magának kell végrehajtania. Ennél kevésbé rossz utólag, évtizedekkel később kívülálló szemlélőként visszatekinteni a bűnökre, de ezért ez is elég rossz. Ha mindebbe belegondolunk, megérthetjük, miért vált ki évek óta országos, és igen ellentmondásos visszhangot, támogatást és felháborodást egyaránt a Hamburgi Társadalomkutató Intézet kiállítása a náci Németország hadseregéről, a Wehrmachtról. Hogy mást ne mondjak, a parlamentben kétszer is plenáris vita folyt a kiállításról, olyan emlékezetes jelenetekkel, hogy például az egyébként kemény belügyminiszter, Otto Schily a sírástól elcsukló hangon idézte föl saját családja történetét. A kiállítás 95-ben nyílt, 33 német és osztrák városban 800.000 látogatója volt, amíg 99-ben egy botrány miatt bezárták. A héten nyílt meg a nem egyszerűen átdolgozott, hanem újonnan összeállított második kiállítás Berlinben. A kiállítás új, az alaptétel, amelyet bizonyítani igyekszik, a régi. Mi ez a tétel? - kérdeztem Jan Philipp Reemtsmától, a hamburgi intézet vezetőjétől, a kiállítás gazdájától.

Reemtsma: Az, hogy ez a háború példa nélkül áll a modern európai történelemben, és hogy a háborúnak ez a dimenziója kiolvasható azoknak a bűnöknek az elemzéséből, amelyeket a Wehrmacht ebben a háborúban elkövetett.

Ebből máris érthető, miért keltett ekkora vitákat a kiállítás. Azért, mert leszámol egy 45 óta élő legendával, a "tiszta Wehrmacht" legendájával. Bár a történetírás eddig is árnyaltabban foglalkozott ezzel, a közvélemény úgy tudta, hogy a háborús bűnökért Hitler és társai felelősek, a tábornokok felelősek, az SS és a Gestapo felelős, de a hadsereg, amely jórészt sorkatonákból állt, tiszta maradt. A kiállítás első változata hullahegyek mellett álló Wehrmacht-katonákat mutatott be, és ezzel érzelmi viharok söpörtek végig Németországon. A veteránok egyik szövetsége államügyészért kiáltott uszítás miatt, új és régi fasiszták tiltakoztak, de a helyzet kezdettől fogva nem volt ennyire egyszerű. Bírálta a kiállítást Helmut Schmidt volt kancellár is, mert túl általánosítónak tartotta. A német történészek többsége azonban - ahogy egy újság megjegyezte - fedezékbe vonult. Nem ez lett volna az első történész-vita a náci időkről, és ezúttal úgy alakult a helyzet, hogy könnyen lefasisztázták volna azt, aki bíráló hangokat üt meg. A városról városra vándorló kiállítás útját végül két külföldi történész, a magyar Ungváry Krisztián és a lengyel Bogdan Musial állította meg. Elsősorban azzal, hogy bebizonyították: a kiállítás néhány fotója mást mutat, mint amit aláírtak: nem a Wehrmacht katonái voltak a képeken látható halottak gyilkosai. Hanem - például - a szovjet hadsereggel visszavonuló titkosrendőrség, az NKVD emberei, és a német katonák csak az exhumálás idején kerültek a képbe. Kínos jelenetek következtek, Musial ellen még pert is indítottak, de végül Jan Philipp Reemtsma bezáratta a kiállítást, történész bizottságot kért meg a felülvizsgálatra, majd fölmentette az első kiállítás rendezőjét, és a tervezettnél hosszabb szünet után másik, fiatalabb, immár nem a 68-as baloldali mozgalmak nemzedékéhez tartozó csapattal készíttette el a következőt. Ungváry és Musial tanácsait ekkor már figyelembe vették, már csak azért is, mert a kiállítás alaptételét, azt hogy a Wehrmacht nem volt tiszta, nem volt mentes a háborús bűnöktől, Ungváry és Musial sem vonta kétségbe, még ha Ungváry és Reemtsma között más részletekről vita folyik is.

Ilyen előzmények után nyílt meg a héten a második Wehrmacht kiállítás. Hogy miért?

Reemtsma: Kötelességünknek tartottuk, hogy bemutassuk: a lakosság érzelmeit nem néhány olyan dokumentum váltotta ki, amely talán kétségbe vonható, hanem az érzelmek a dolog lényegéből adódnak.

A kiállítás valóban alaposan megváltozott. Kevesebb fotó, kevesebb szörnyűség, több írásos dokumentum. Ez a kiállítási anyag már olyan alapos, hogy múzeum helyett inkább könyvbe kívánkozna - a 800 oldalas könyv hamarosan meg is jelenik. Ha valakinek van ideje végigolvasni a - nem mondhatom másképp - német alapossággal elkészített korabeli katonai jelentéseket és helyzetelemzéseket vagy a perekben később tett tanúvallomásokat, az előtt fotók nélkül is valóban elborzasztó kép bontakozik ki arról, milyen hadjárat folyt a keleti fronton a civilek ellen. De adjuk át ismét a szót Jan Philipp Reemstmának, aki a kiállítást a Németországban 45 óta tartó és véget nem érő történelem-feldolgozás egy pillanatának tartja csupán. Ő jól tudja, miért keltett ilyen nagy feltűnést.

Reemtsma: Ha nagyon józanul fogalmazunk, akkor a lakosság és a rezsim között a legnagyobb érintkezési pont a Wehrmacht volt. Itt mindenki érintett lehet. A családtagok, a nagypapa, az apa, a nagybácsi. A nemzeti szocializmus történelmi feldolgozása részben csoportokon keresztül történt: orvosok a Harmadik Birodalomban, az ipar, a bankok. Vagyis mindig másokról volt szó. Ezúttal viszont nem. Persze, hogy nagyobb érzelmi felindultságot váltott ki.

Gyakran volt hallható, hogy az egyes katonák jogilag nem vonhatók felelősségre, hiszen parancsra cselekedtek, és amit elkövettek, azt csak utólag tartjuk törvénytelennek, nem lehet mai szabályok alapján ítélkezni akkor tettekről. A kiállításhoz kapcsolódó kutatások alapján Jan Philipp Reemtsma is tartózkodik attól, hogy ítélkezzen az egyes katonák fölött, és nem vitatja, hogy a háborús jog alakulása nem a katonák felelőssége.

Reemtsma: Egy ilyen kiállítás legföljebb azt mutathatja be, hogy többfajta cselekvési lehetőség volt. Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha ebből arra szeretnénk következtetni, hogy másoknak, más helyzetben hogyan kellett volna viselkedniük. De ha már arról beszélünk, hogy akkor mi számított bűncselekménynek, akkor figyelemre méltó, hogy a Wehrmacht vezetői, akik tudták, mit tesznek, parancsokban és rendeletekben hatályon kívül helyezték az addig érvényes jogot. Azokról az előírásokról például, amelyek a szovjet hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozták, James von Moltke gróf szakvéleményt írt. Ebben azt mondta, hogy a szabályok ellentmondanak a nemzetközi jognak. Még ha a Szovjetunió nem csatlakozott is a genfi konvencióhoz, vannak bizonyos alapvető nemzetközi szokások, amelyek a Wehrmachtra nézve is kötelezőek. Óvott attól, hogy jogot sértsenek, és óvott ettől már csak azért is, mert ennek hatása lehetet arra, hogy a szovjetek hogyan bánnak a német hadifoglyokkal. A szakvéleményt a Wehrmacht főparancsnoksága elé terjesztik, és a főparancsnok, Keitel azzal utasítja el, hogy ilyesmivel nem kell törődni, ezúttal másmilyen háborút viselünk. A hadbíráskodásról szóló rendelet pedig kimondta, hogy a német katonák által a polgári lakosság ellen elkövetett bűncselekmények - és Reemtsma hangsúlyozza a "bűncselekmények" szót - nem üldözendők.

Ha ez így van, akkor az unokák joggal mondhatják, hogy a nagypapa nem sértette meg az akkor érvényes jogot - vetem közbe, de Jan Philipp Reemtsma rövid, ám határozott szavakkal mond ellent.

Reemtsma: A jogot nem lehet egyoldalúan hatályon kívül helyezni. A bűn ezzel kezdődik.

És itt érkezünk el beszélgetésünk - és egyúttal a kiállítás - legérdekesebb pontjához. A kiállítás utolsó terme a cselekvési játékterek címet viseli. Azt tárja a látogató elé, hogy mi történt, mi történhetett, amikor a német katonákat nem az ellenséges katonák, hanem a polgári lakosság ellen küldték. Meg lehetett-e tagadni a parancsot?

Reemtsma: Attól függ, milyen parancsot tagadtak meg. Az egyik történetünk így szól: parancsot adnak ki három tisztnek. A parancs mindhárom esetben hasonló: az illető helyiség zsidó lakosságát meg kell gyilkolni partizán-tevékenység miatt. Az egyik tiszt kérdés nélkül végrehajtja a parancsot. A másik tiszt kényelmetlenül érzi magát, vitatkozik, és azt mondja, hogy szeretné írásban is megkapni a parancsot. Megkapja írásban, teljesíti. A harmadik vonakodik. Újra felszólítják, hogy hajtsa végre a parancsot. Erre azt mondja, a zsidó lakosságnak semmi köze a partizánokhoz, egyébként is már csak nők és gyerekek vannak ott, én ezt nem teszem meg. Megismétlik a parancsot, annak a kérdésnek a kíséretében, hogy mikor lesz végre kemény. Sohasem - válaszolja, majd nem történik semmi. Ez biztosan nem így lett volna, ha olyan parancsot tagadott volna meg, hogy nyomuljon előre vagy más katonai tevékenységet hajtson végre. Az általánosításokkal nagyon óvatosnak kell lenni - fűzi még hozzá a példákhoz nagyon óvatosan Jan Philipp Reemtsma -. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy egyetlen esetet sem ismerünk, amikor hadbíróság elé állítottak és agyonlőttek volna valakit azért, mert vonakodott elkövetni egy ilyen, a nemzetközi jogba ütköző cselekményt. Erre nincs példa.

Bár Reemtsma elzárkózik attól, hogy a náci hadsereg példájából máig ható következtetéseket vonjon le, a kiállítás dokumentumai között böngészve nehéz attól az érzéstől szabadulni, hogy ilyesmi máshol, másokkal, máskor is megtörténhet. A Reemtsma által elmondott esetek történetét lapozgatva a kezembe kerül egy tanúvallomás egy háború utáni perből. Kiderül, hogy az egyik említett tiszt, aki végrehajtotta a parancsot, mert attól tartott, hogy különben hadbíróság elé kerül, a bevonulása előtt iskolaigazgató volt. Szigorú ember volt - mondta a tanúvallomásban egyik katonatársa, megjegyezve, hogy a tanítóból lett tisztek többsége szigorú, vagy ahogy a tanú magyarázta, túlságosan is korrekt, pedánsan pontos tiszt volt.

De folytassuk az interjút. Nem kevésbé érdekes, amit Reemtsma arról mesél, hogy élte át mindezt néhány szemtanú. Még az első helyszínen, 1995-ben, Stuttgartban történt, hogy német háborús veteránok futottak össze a fényképek előtt.

Reemtsma: A kiállítás két látogatója, a háború két résztvevője, a helyszínen összevitatkozott arról, amit látott. Az egyik azt mondta, hamisítás az egész, a másik azt mondta, meg vagy te őrülve, hát annak idején te is azt láttad, amit én. Ausztriában dokumentumfilm készült a kiállítás látogatóiról. Szerepel egy veterán, aki azt mondja: ez egészen különös. 45 után ugyanaz a problémám volt, mint most. Visszajöttünk a háborúból, beszélni próbáltam róla a bajtársaimmal, akik ott voltak, ők meg azt mondták, miről beszélsz. Pedig együtt érettségiztünk, hasonló alakulatoknál szolgáltunk. Most meg itt, a kiállításon kortársaimmal találkozom, azt mondom, nézzetek oda, ők azt mondják, sohase történt ilyesmi. Erre nem lehet egyszerűen azt mondani - folytatja Reemtsma -, hogy az egyik hazudik, a másik igazat mond. Viszont meg lehet próbálni pontosan elemezni, hogyan jönnek létre az emlékezetnek ezek a torzulásai.

És hogy Jan Philipp Reemtsma elemzése hogyan szól? A professzor szerint, ha valaki viszonylag világos jogi érzékkel ment a háborúba, és ezt abban a helyzetben is megőrizte, ha megőrzött egy bizonyos erkölcsi alapállást, akkor meg tudta különböztetni magát a háborút a védtelen, fegyvertelen emberek meggyilkolásától. Mások erre nem voltak képesek, az ő szemükben összemosódtak a borzalom nagy színjátékának különböző jelenetei. Ezért nem értenek szót egymással a volt Wehrmacht-katonák. Legalábbis ez lehet az egyik lehetséges magyarázat.

Az interjú végén még két dolgot kell megemlítenünk. Az egyik, hogy mindjárt a nyitás utáni szombatra szokatlanul nagy ellentüntetést szervezett az újfasiszta Nemzeti Demokrata Párt. Kérdés lehet persze, hogy a volt katonáknak és családtagjaiknak mennyire kellemes, hogy újfasiszták védenék meg őket olyesmitől, amitől talán nem is szorulnak védelemre. A kiállítás szervezője így vélekedik a tüntetésről:

Reemtsma: Nem gondolom, hogy amit az ember tesz és helyesnek tart, azt függővé lehet tenni attól, hogy masíroznak-e a neonácik vagy sem. Ezzel a neonácikat saját tevékenységünk cenzorává tennénk, Ez pedig távol állna tőlem.

És végül: ha a hallgatónak ismerős lenne a Reemtsma név, az nem véletlen. Interjúalanyunk az ismert cigarettagyáros család sarja, de sohasem foglalkozott gazdasággal. Bölcsésznek tanult, és a kortárs német irodalom professzora lett. Egyúttal a Hamburgi Társadalomkutató Intézet alapítója és vezetője. A cigarettagyáros családhoz való tartozás és az ezzel járó gazdagság azonban végigkíséri az életét. Reemtsma 1996-ban emberrablók áldozata lett, és 33 napi fogság után 30 millió márkás váltságdíj fejében engedték szabadon. Ehhez képest csak apró bosszúság, hogy a Wehrmacht-kiállítás egyik keresztényszocialista bírálója azt a sokat idézett megjegyzést engedte meg magának, hogy Reemtsma inkább a dohányzás halálos áldozataival foglalkozzon a háború halálos áldozatai helyett.

2001. december