Aktion 3

Adóhivatali papírokból rendezett kiállítás ritkán kelt ekkora feltűnést, mint az, amelyet most nyitottak meg Berlinben. A papírok a 40-es évek elejéről valók, és azt tanúsítják, hogy a gázkamrákkal egyidőben a német bürokrácia is tökéletesen működött. Amit egy düsseldorfi történész, Wolfgang Dreßen összegyűjtött, arra nehéz szavakat találni. A német történelem e gyászos időszakának arról a kevésbé ismert fejezetéről van szó, hogy hivatalos papírok bizonyítják: a zsidók tulajdonát nem egyszerűen széthordták, elrabolták, hanem ellenkezőleg: az adóhivatal, a végrehajtó, a házkezelőség és sok más hivatalos közeg közreműködésével szabályosan elárverezték. Pontos lista van mind a volt tulajdonosokról, mind azokról a német átlagemberekről és intézményekről, akik és amelyek az árveréseken megvásárolták a holmikat. Kölnben a vásárlók között volt a katolikus kórház éppúgy, mint a városi tanács, amely például 600 birodalmi márkáért iskolapadokat vásárolt. A bonni egyetem jogi fakultása az árverésen jogi könyvekkel gazdagította könyvtárát. Azokkal a szakkönyvekkel, amelyek a nem sokkal korábban deportált kollégák könyvtárából szálltak a Német Birodalomra. De természetesen nem csak a jogi képzés elmélyítésére szolgáltak azok az ingóságok, amelyeket a korabeli jog szerint egyébként jogszerűen koboztak el. A kiállítás azt szeretné bemutatni, hogy a németek közül sokan vették meg a szomszéd szőnyegét, kiskanalát, ruháját, vagyis - és ez az, amiért a kis gyűjtemény vitákat vált ki - a kiállítás azt cáfolja, hogy az átlag német nem tudott arról, és nem akarta azt, ami történt. Bármilyen hihetetlen is, az árveréseken megszerzett holmik nyugtáján szerepelt az ingóságok pontos eredete, többnyire név szerint feltüntették a volt tulajdonost. És még csak ilyen papírokra sem volt szükség falun, ahol a deportáltak háza előtt vagy házában árverezték a holmikat. Mint a kiállítás szervezői hangsúlyozzák: amikor már nemcsak a lakásoknak lett új lakójuk, hanem a szomszédok megvették a zsidók fehérneműjét és ruháját is, akkor már nem sok kétségük lehetett afelől, hogy milyen vége lehet annak, amit hivatalosan "hatóságilag elrendelt kivándorlásnak" neveznek az iratok.

Nem csoda, hogy a kiállítást nem volt könnyű megszervezni. Miután annak idején a titkos államrendőrség, a Gestapo az adóhivatalra testálta az ügyek szabályos és hivatalos intézését, a mai német adóhivatalok - a 80 évig tartó adótitokra hivatkozva - még most sem adják ki az iratokat. Wofgang Dreßen történésznek egy kis politikai nyomással egyedül a kölni adóhivataltól sikerült adatokat szereznie. Kiderül például, hogy korabeli hatóságok olyan alaposak voltak, hogy rendkívüli bevételből a lakások újabb bérbeadásáig megtérítették a házkezelőségeknek a kieső lakbért, a villamosműveknek az elmaradt számlát, erről mind formanyomtatványok és hivatalos levelek készültek. Mint a kiállítás megnyitóján Mario Offenberg történész mondta: erről tudott a nyomda, a postás, az elektromos művek és még sokan mások. Nem nehéz megjósolni, hogy akik máig sem akarnak tudni minderről, azoknak nem fog tetszeni a kiállítás. Viták eddig is voltak, sőt eleinte attól is tartani lehetett, hogy az adóhivatal elkobozza a papírokat, ezért az első állomások egyikén, Braunschweigban a benedekrendi kolostor volt a színhely, azzal, hogy oda talán csak nem megy be a rendőrség. Most, Berlinben a Humboldt egyetem nem adott helyet a kiállításnak, mondván, hogy a feldolgozás egyoldalú. Erre a szemrehányásra Michel Friedman, a németországi zsidók szövetségének alelnöke - egyébként televíziós műsorvezető és éveken át a Kereszténydemokrata Unió elnökségi tagja - azzal válaszolt: a történelmi időszak, amelyet a kiállítás feldolgoz, ugyancsak egyoldalú volt.

2000. június