Auschwitzi esküvo

Az auschwitzi anyakönyvi hivatalban izgalmat keltett, amikor gyors egymásutánban két megkeresés is érkezett. Egy oldenburgi anyakönyvi hivatal gyanakodva fogadta azokat az adatokat, amelyeket Auschwitzból jelentettek. "Lehetetlennek tunik, hogy egy ilyen kis helyiség, mint Auschwitz, ilyen sok halálesetet mutasson ki." Valahol Türingiában egy másik hivatal ugyancsak hibás adatokat sejtett. Az ottani hivatalnok annak a gyanújának adott hangot, hogy az auschwitzi anyakönyvi hivatal esetleg kumulatíve az összes halottat nyilvántartja 1870, a polgári anyakönyvezés bevezetése óta. Walter Quackernack, az auschwitzi anyakönyvi hivatal vezetoje oly módon vette elejét a további kifogásoknak, hogy jelentéseiben attól fogva a halottak számát elosztotta 180-nal.

Eddig az idézet Erich Hackl dokumentumregényébol, az "Auschwitzi esküvo"-bol. Interjúnk elején a biztonság kedvéért megkérdezem a szerzot, hogy a különös levélváltás a hivatalok különös muködésérol szintén a megtörtént, bizonyítható esetek közé tartozik-e, és a válasz egyértelmu igen. Ha ez így van, nem megerosítése-e ez azoknak az eloítéleteknek, amelyek szerint a német alaposság és rendszeretet egészen csúnya következményekkel is járhat?

Erich Hackl

Hackl: Nem hiszem, hogy ez a rész megerosíti a túlzott német alapossággal kapcsolatos eloítéleteket, ellenkezoleg, inkább elveszi az élüket. Arról van szó, hogy ül egy anyakönyvi hivatalnok Osnabrückben, egy másik valahol Türingiában, és olyan sok halálozást vesz észre, ami már nem lehet rendben. Erre tényleg nekiül, és hivatalos megkeresést ír. Mondhatta volna helyette azt is, hogy ez teljesen valószínutlen ugyan, itt valami borzalomnak kell történnie, de inkább nem égetem meg magamat és nem írok semmit. Ezzel arra célzok, ami más könyvek anyaggyujtése közben is kiderült. Egy osztrák írótársam egy borzalmas, majdnem illegális felso-ausztriai koncentrációs táborról írt. Ott is akadt egy ügyész, aki nagy lendülettel vizsgálatokat folytatott az eroszakos halálesetek miatt, és az ügyeket egészen Berlinig felvitte. Vagyis a hivatalnokoknak nyilván volt egy bizonyos játékterük, hogy mintegy majdnem jogállami módon járjanak el. Ez sem segített volna semmit, de megtehették volna. A rendszer egyes dolgokban nyilván egyáltalán nem volt annyira zárt.

Nyilván az Önök fülét is megütötte az osztrák író által használt kifejezés: "majdnem jogállami". A dokumentumregény fohose, Rudi Friemel, rab egy koncentrációs táborban, történetesen Auschwitzban, ami nemcsak borzalmasan hangzik, hanem az is volt. Ugyanakkor még a lágerbol is rendszeresen kérvényekkel fordul az illetékes hivatalokhoz, mert el szeretné venni a menyasszonyát, második gyermekének anyját. A kérvények bejárják a maguk hivatalos útját, és - mint a könyv címébol is kiderül - az esküvot végül megtartják, nem máshol, mint Auschwitzban, a láger anyakönyvi hivatalában. A menyasszony a kisfiúval együtt, a legközelebbi rokonok kíséretében érkezik, és a nászéjszaka után másnap távozik. Vagyis, a hivatalok mintha "majdnem jogállami" módon muködnének. Rudi Friemel, az osztrák kommunista, aki a spanyol polgárháborúban ismeri meg leendo második feleségét, egyrészt fogoly Auschwitzban, másrészt állampolgár egy "majdnem jogállamban". Hogy van ez?

Hackl: Na jó, Rudi Friemel és az esküvo történetében van egy pár különlegesség, ami lehetové tette ezt az esküvot. Eloször is, a dönto mozzanat, hogy Rudi Friemel birodalmi német fogolynak számított, nem volt zsidó, vagyis a foglyok hierarchiájában legfölül állt. A másik, hogy egy sarmor volt, aki nyilván benyomást gyakorolt egyik-másik SS-re. Ezen kívül az esküvo engedélyezése és maga az esküvo abba az idoszakba esik, amikor olyan valaki volt a táborparancsnok, aki alatt - szinte abszurd kimondani - tiszteletben tartották a jogot. A parancsnok például nem engedte, hogy halálra verjék a foglyokat. Ez a parancsnok nem is maradt ott sokáig. De éppen ez volt az a pillanat, amikor az auschwitzi központi lágerben ténylegesen javultak a viszonyok.

Hogyan volt egyáltalán lehetséges az esküvo? A Bécsben élo apa vetette be befolyását? Vagy valaki korrumpálta a nácikat, mint Schindler? Az író, Erich Hackl hallott róla, hogy az apának, Clemens Friemelnek esetleg magas szinten, egészen Himmlerig voltak kapcsolatai, de ez a mendemonda nem bizonyítható, legalábbis nincs nyoma a Friemel-család egyébként boséges hagyatékában.

Hackl: Volt még valami, amit fontosnak tartok az auschwitzi esküvoben. Volt egy bécsi SS, Hölplingernek hívták, o futárként muködött, hozta-vitte Rudi Friemelnek és az illegális ellenállási csoport osztrák részének a leveleit. Ezt is látni kell, hogy miképpen viselkedik adott esetben egy SS, akár azért, mert még maradt benne egy szikrányi emberség, akár számításból. Szóval, azt hiszem, nem volt ez zárt rendszer. De ez az, amitol eloször megijed az ember, hogy ha ilyesmit mond, akkor a revizionistákat támogatja.

Hát az biztos, hogy Erich Hackl dokumentumregényét sokféleképpen lehet érteni vagy félreérteni. A szerzo véleménye szerint a németek közül sokan a náci idokbol származó efféle történeteket azért próbálták elhallgatni, mert különben kiderült volna, hogy nem kellett mindenben alkalmazkodni, az ellenállás bizonyos formái a rendszeren belül is lehetségesek voltak, a hivatalokban vagy akár a fegyveres testületekben is. Akkor pedig a többiek nem mondhatják, hogy nem tehettek semmit.

De nem kapott-e a szerzo tapsot a nemkívánatos oldalról? A már említett revizionistáktól, azoktól, akik azt mondják, hogy a nácik alatt nem is volt minden olyan rossz.

Hackl: Nem. Nem is tudom elképzelni, hogy ha valaki elolvassa a könyvemet, akkor ilyen következtetésekre jusson. Egyáltalán nem. A recenziókban sem fordult elo ilyesmi. Amit láttam, az az, hogy van egy neonáci website, ahol megemlítik ezt a könyvet, még a fényképet is közlik, és ezzel azt mondják, hogy lám, még házasságot is lehetett kötni. Ez az, amikor nem a megfelelo oldalról kap tapsot az ember. De oszintén szólva, nem hallgathatok el valamit holmi jöttment náci csirkefogók miatt. Azok mindenben találnának valamit. Ellenkezoleg: ki kell csavarni a kezükbol a fegyverüket.

Errol eszembe jut a Nobel-díjas Günter Grass. Tavaly megjelent, nagy feltunést kelto regényében a második világháború német áldozatairól írt, azzal a bevallott szándékkal, hogy nem szabad átengedni a német történelem e gyászos fejezetét a jobboldali radikálisoknak. És eszembe jut egy másik Nobel-díjas író is: Kertész Imre. A Sorstalanság és a Auschwitzi esküvo persze két különbözo író két különbözo muve, de talán közös bennük, hogy azzal a nehezen megmagyarázható ellentmondással foglalkoznak, amely a lágerélet borzalmai és normalitása között feszül.

Hackl: Van még egy példa: Semprun. Ez nála is mindig felbukkan. Egyszer, Semprunt olvasva, arra gondoltam, létezik-e egyáltalán ilyesmi, hogy miközben nyomorultul meghalnak, Baudelaire-verseket szavalnak, illetve az egyik elkezdi, elnémul, meghal, a másik folytatja. Nyilván így történt, vagy ha nem, akkor Semprunnak éppúgy, mint Kertésznek, akik ezt maguk elszenvedték, erkölcsi joguk, hogy úgy írják le, ahogyan az emlékeikben él. Azt hiszem, ez sokkal hatásosabb, mint az a fajta emlékezés-irodalom, az emlékezésnek az a megrendezése, amelyben csak a tiszta áldozatra és a tiszta tettesre van szükség. Szerintem ez az áldozatok viktimizálása. Csak akkor fogadhatóak el a mai társadalomban, ha tiszta áldozatok voltak. Akik védekeztek, azok egy kicsit már kevésbé áldozatok. Ezzel két, három vagy több osztályba sorolják az áldozatokat, és én ezt nem tudom elfogadni.

Kertész és Semprun muvei - ezek mind más idokbol való regények. Gondolja, hogy ahogy telnek az évtizedek, mindig másképp kell vagy másképp lehet írni Auschwitzról? - kérdezem Erich Hackltól.

Hackl: Van egy törésvonal, amely az életrajzunkból adódik. Van egyrészt azoknak az irodalma, akik túlélték a megsemmisítotáborokat, a koncentrációs táborokat, és vannak másrészt azoknak az irodalmi próbálkozásai, akik fiatalabbak. Ez nagy választóvonal. Gyakran mondtam már, hogy legszívesebben nem is írnék errol, és csak azért vállalkoztam rá, mert többé-kevésbé a szemtanúk beszámolói alapján írok. És nagy alázattal tekintek az olyan írók muveire, mint Kertész, Semprun, Klüger vagy Fred Wander.

Erich Hackl könyve, az "Auschwitzi esküvo" nem csak Auschwitz-könyv. A regény talán nagyobbik fele Bécsben és a polgárháborús Spanyolországban játszódik, és fontos szerepet kapnak benne az életvidám Rudi Friemel szerelmi kalandjai. Újabb könyv ez azoknak a sorában, amelyeket megtörtént különös esetek alapján ír a szerzo. Az 54-es születésu Erich Hackl germanisztikát és hispanisztikát tanult Salzburgban és Malagában, aztán a madridi és a bécsi egyetem lektora és tanára lett. Értheto tehát, hogy könyveinek témáira nemcsak Ausztriában, hanem Spanyolországban is rábukkan. Talán véletlen volt, hogy ebben a könyvben Auschwitz is szerepet játszik?

Hackl: Annyiban nem véletlen, hogy a nácikkal szembeni ellenállók útja gyakran a német koncentrációs táborokba vezetett és ott is ért véget. De természetesen fontos a cím elso része, az esküvo is. Nemcsak azért, mert ez különlegesség, talán egyedülálló eset Auschwitzban, hanem azért is, mert az esküvo a szerelmet jelképezi. Vagyis valamit, ami a rombolás, a halál, a megsemmisítés ellen irányul. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Szeretném valahogy helyreigazítani ezt a dolgot. Ma, visszatekintve úgy látszik, mintha ezektol az emberektol, akik szörnyuségeket szenvedtek el, el akarnák venni a korábbi életüket. Mintha sohasem nevettek volna, sohasem lettek volna boldogok, nem lettek volna szerelmesek. Ez jellegzetesen ostoba visszavetítés, és ezt nem is akarom elfogadni.

Mit tehetünk még hozzá ehhez? Talán egy idézetet a regénybol, egy ismeretlen szemtanú szavait: "A pokolban minden lehetséges, még a mennyország is."

2003. július