Az űrkutatás bölcsője

Már javában zajlottak a nagy évforduló előkészületei. Az űrkutatási ipar és a bonni kormány képviselői is készültek, hiszen akkor volt ötven éve, hogy végrehajtották az első sikeres rakétakísérletet. Végül azonban mégsem hangzottak el az ünnepi beszédek az egykori kísérleti telepen, ahol a modern űrkutatás bölcsője ringott. Ezzel a bölcsővel ugyanis volt egy kis baj.

Zache: Az ünnepséget nemzetközi tiltakozás hatására lemondták. Peenemündét azóta a történészek és a politikusok úgy kerülgetik, mint a forró kását

- mondja Dirk Zache, a peenemündei múzeum igazgatója, aki a kútba esett ünnepség idején, 1992-ben még nem volt itt. Nyugatnémet művészettörténészként és múzeumpedagógusként nemrég érkezett ide, hogy megcsinálja az igazi múzeumot, vagy legalábbis azt, amit ezen a nagyon ellentmondásos helyen meg lehet csinálni.

Amiről szó van: a hírhedt V-2-es rakéta. A terrorfegyver, amellyel Hitlerék Londont támadták, a csodafegyver, amellyel meg akarták nyerni a háborút - ugyanakkor az a találmány, amelynek kidolgozói 45 után hatékonyan tudtak segíteni a szovjet és az amerikai űrhajózás alapjainak megteremtésében. A helyszín: a Keleti-tenger partján, Usedom szigetének csücskében fekvő Peenemünde, ahol a rakéta-kísérleti telep 45-ig egyúttal koncentrációs tábor is volt, kényszermunkásokkal - és ahol aztán 45-től 89-ig az NDK néphadserege kényelmesen berendezkedett.

Pedig a történet lelkesítően kezdődött. A 20-as években Németországban rengeteg híve akadt a rakétának. Tudományos társaságok, kísérleti klubok alakultak, nagy siker volt a mozikban Fritz Lang filmje, a "Nő a Holdban". Sőt, a peenemündei múzeumban nézelődve -mai szemmel nézve, a jóval későbbi hidegháború és a kölcsönös szovjet-amerikai elrettentés történetét ismerve - igen érdekes megismerkedni egy bizonyos Hermann Oberth rakéta-szakértő nézeteivel. Ő 1929-ben azt fejtegette, hogy a rakétafegyver megelőzné a jövendő háborúkat. Ha ugyanis az ellenrakéta a legfőbb vezetők életét oltaná ki, akkor senki sem merne háborút kezdeni - nem úgy, mint az akkor utolsónak számító, azóta az "első" névre hallgató világháborúban, amikor is az ellencsapás nem a vezetőket, hanem a lövészárkokba terelt katonákat érte. Ha így nézzük, nem meglepő, hogy 31-ben a rakéta német hívei a békeszerető emberekhez fordultak támogatást kérő röplapjukban, azzal érvelve, hogy a csodafegyver elejét venné minden további háborúnak.

Ma persze tudjuk, hogy ez egészen másképp lett. 36-ban a halászok és parasztok lakta Peenemündében, 25 négyzetkilométeres területen az akkori világ legnagyobb fegyverkezési üzeme épült föl. Szerelőcsarnokok, erőmű, oxigéngyár, repülőtér, szélcsatorna. Mellette luxuslakások a mérnököknek, és mindjárt kezdettől fogva a kényszermunkások tábora, amely mellé később igazi koncentrációs táborok kerültek. Még ma sem ismerik a pontos számokat, a múzeumigazgató becslése szerint 43-ban 10-15 ezer ember dolgozott itt, legtöbbjük nem önként. Nem is beszélve a türingiai földalatti gyárról, a Mittelbau Dora-ról, a buchenwaldi koncentrációs tábor részlegéről, ahová kitelepítették a termelést az első légitámadás után, és ahol 60.000 emberrel végeztettek rabszolgamunkát, a halottak számát 20.000-re becsülik. Az egész náci rendszer kicsiben - mondja Peenemündéről Dirk Zache múzeumigazgató. Tettesek és áldozatok egymás mellett. A fiatal múzeumigazgató láthatólag nem tud szabadulni az ellentmondásoktól.

Zache: Ha ma beszélünk a mérnökökkel, nem tételeznénk fel, hogy tettesek. Ők úgy állítják be, hogy kizárólag az űrutazásról volt szó. Ezek a mérnökök semmiképp sem érzik bűnösnek magukat. Azt hiszem - és ezt Peenemündében tanultam meg -, hogy valójában nem lehet feketéről és fehérről, tettesről és áldozatról beszélni. A háború végén valójában mindenki áldozat volt. A rakéta végső soron magát Peenemündét is elpusztította, és itt a fekete-fehérből nagyon hamar világosszürke és sötétszürke lesz. Mindenkinek megvoltak a maga függőségei, a mérnököknek is. Miközben természetesen a koncentrációs tábor foglyai egyértelműen áldozatok voltak, ez nem is kérdéses.

A korabeli fényképeken keményen robotoló foglyok láthatók, más képeken a tengerparti strandolás közben vidám mérnökök és csinos asszonyok mosolyognak a lencsébe. A leggyakrabban egy snájdig, rendszerint csokornyakkendős fiatalembert látunk, Wernher von Braunt, akinek neve később az Egyesült Államokban is jól csengett.

Zache: Tudjuk például Wernher von Braunról, a műszaki fejlesztési intézet első emberéről, hogy az SS tagja. Nagyon korán belépett a náci pártba, és aztán még az SS-be is. Nem kérdés, hogy a személyes előrejutásáért tette. És aztán nem csinált magának gondokat abból, hogy a Mittelbau Dora-ban 20.000 fogoly élete került a számlájára. Azt hiszem, itt igazán észre lehet venni az egyéni sorsokat, az eltérő viselkedésmódokat. Voltak olyan mérnökök is, akik idejében távoztak, amikor észrevették, hogy hadiüzembe kerültek. Ezt is meg lehetett tenni.

Wernher von Braun (középen, civilben)

Meg lehetett tenni, de kevesen tették meg. Később viszont az alól nem lehetett kibújni, hogy a szakembereket valamelyik győztes nagyhatalom vigye el vendégszerepelni.

Zache: Alapjában két csoportot különböztetünk meg. Az egyik, Wernher von Braun körül, a háború után Dél-Németországon át Amerikába ment - lényegében önként. A mérnökök és szakmunkások másik csoportját a szovjet hadsereg Türingiába vitte - ők nem annyira önként mentek. Hosszú évekig a Szovjetunióban dolgoztak az ottani rakéta-programokban, míg végül hazaküldték őket. A szovjet nyomokat nehezebben tudjuk követni, mint az amerikaiakat. Sok mérnök a Szovjetunióból az 50-es évek végén jutott vissza Németországba.

Türingiába, a már említett földalatti gyárba egyébként először az amerikaiak jutottak el, és vagonszámra vitték el a dokumentumokat. A német közreműködéssel folyó szovjet és amerikai rakétakísérletek eredménye lett persze később Gagarin földkörüli útja vagy Armstrong Holdra szállása is, de a német tudósokat nem ezért, hanem katonai célokból vitték el. És hogy mi történt közben Peenemündében?

Zache: Peenemündét a náci idők után nyomban tovább használták katonai célokra. Előbb a szovjet hadsereg, aztán az 50-es évek elején az NDK haditengerészet vette birtokba a kikötőt, a repülőtéren pedig az NDK egyik legkorszerűbb vadászrepülő ezrede állomásozott.

Ezért van az, hogy ma, amikor a múzeum új kiállítása még csak felében-harmadában van kész, Peenemündében meglehetős összevisszaság uralkodik. Az első V-2es rakéta pontos mása mellett az NDK és a szovjet légierő harci gépei pihennek a parkban, a büfét pedig egy sajátos vasúti kocsi egészíti ki: az NDK Néphadsereg tábori szalonkocsija. A reklám így szól: étkezzen ott, ahol a tábornokok ettek. Tulajdonképpen érthető, hogy így alakult. A német egyesítés után 4.000 repülőt elbocsátottak, aztán 96-ig 4.000 tengerészt is. Peenemündében 400 lakos maradt, többségük nyugdíjas vagy munkanélküli. Peenemündének nincsenek adóbevételei, a múzeum fontos munkaadó. A német egyesítés után tehát a volt katonák és erőművi dolgozók mindent összeszedtek, amit találtak és múzeumot csináltak, csak úgy, szakemberek nélkül. Nem is beszélve arról, hogy a közelben, a kikötőben - a múzeumigazgató utólagos nagy bosszúságára - megjelent egy élelmes berlini vállalkozó egy 80-as évekbeli szovjet tengeralattjáróval, amelynek egyébként előző életében semmi köze sem volt Peenemündéhez. De az önkormányzatnak nem volt pénze, belement az üzletbe, azóta vidáman és jövedelmezően működik a tengeralattjáró-múzeum. A rakéta-múzeumban meg, ahányszor csak ide vetődött egy külföldi, csak úgy záporozott a kritika, mert csak a lóerőkről volt szó, a történelemről nem. Ma már évi 350.000 turista nézelődik erre, és kellő történelmi felvilágosítás nélkül bizony nem mindenki tudja, mit gondoljon.

Zache: A vendégkönyvben vannak olyan bejegyzések is, amelyek így szólnak: kár, hogy így elkéstünk, különben mégis megnyertük volna a háborút. Ilyenkor időnként borsózik a múzeumigazgató háta. Mások pedig azt írják be: hogy lehet egyáltalán belépti díjat szedni ezen a helyen, ahol olyan sok ember esett áldozatul. Ezek között a szélsőségek között mozgunk.

Jönnek egyébként az NDK Néphadsereg egykori tagjai is, megmutatják a gyerekeknek, hol szolgáltak. Dirk Zache múzeumigazgató egyelőre a saját gyerekeit se hozná el ide, amíg nem készül el teljesen a múzeum, a hozzá tartozó képzési központtal. A gyerekeket, fiatalokat nem szabad magukra hagyni - magyarázza az igazgató, és egyébként is: a technika sok embert lenyűgöz, be kell mutatni a hátteret is. A feladat nem könnyű. Mint az igazgató mondja, Németországban eddig leginkább az áldozatok emlékével foglalkoztak, de csak most kezdődik a vita a tettesekről. A peenemündei mérnökökről Dirk Zache minduntalan felidézi, hogy a rakétakísérletek közben egy tonna hasznos teherről beszéltek, pedig tudták, hogy robbanóanyagról van szó. Nem rajtuk, és nem is Hitler szándékain múlott, hogy a V-2-esek végül nem fordították meg a háború sorsát. Pedig a sztálingrádi vereség után sok pénzt öltek a peenemündei kísérletekbe, hogy meglegyen a csodafegyver. A földalatti türingiai gyárban, a Mittelbau Dora-ban, az odatelepített koncentrációs táborban foglyok tízezrei sorozatban gyártották a rakétákat. De a tervezett havi 3-4 ezres darabszámot nem érték el, és a rakéták vezérlése is meglehetősen pontatlan volt. Nem annyira hadi, hanem inkább propagandacélokra voltak jók.

Zache: Ma már tudjuk, hogy Nagy-Britanniában egészen más volt a propaganda-hatás, mint amit a német vezetők elképzeltek. Természetesen félelmet és rettegést keltett, de nem morzsolta fel a lakosságot, ellenkezőleg: megerősítette az angolok kitartását.

A peenemündei múzeum parkjában ott áll az első V-2-es rakéta pontos mása, rajta a kísérletekhez szükséges fekete-fehér kockás mintával, és a Fritz Lang sikeres fantasztikus filmjét felidéző holdbéli nővel. Az erőművet most állítják helyre, mint ipari műemléket, a csarnokban időnként modern színtársulat lép föl. A moziteremben dokumentumfilm látható az időközben megőszült mérnökök és műszaki segéderők visszaemlékezéseivel. A múzeumban a kiállítás első, a 20-as évektől 45-ig tartó részének befejezése sötét terem, közepén jelképes romhalmazzal. A terem szélén padok. Le lehet ülni, el lehet gondolkozni az űrkutatás bölcsőjéről és a háború szörnyűségeiről. Meg arról, hogy Németországnak mind a mai napig nem könnyű szembenéznie saját történelmével. Keleti-tengeri kirándulásunk következő állomása a szomszéd szigeten, Rügenen, a prorai kolosszus. A világ első tengerparti szállodasora, a tömegturizmus bölcsője? Vagy az ideológiának, a dolgozók agymosásának minden addiginál tökéletesebb műhelye? Most mindenesetre az is turistalátványosság. Erről a Világóra valamelyik következő műsorában szeretnék beszámolni, és kíváncsian várom, mi lesz ősszel, mire múzeummá alakítják a nürnbergi Birodalmi Pártkongresszus monumentális épületének maradványait.

2001. június