A Birodalom romjai

Emlékszik-e még valaki, milyen kék szemei voltak Adolf Hitlernek? És: érdekel-e ma még valakit, milyen vonzerő sugárzott ebből a kék szempárból? Johanna Tauscheck - született 1919-ben - még jól emlékszik, és erre sokan kíváncsiak is. A szemtanú visszaemlékezése része annak a dokumentációs központnak, amely a múlt hónapban nyílt Nürnbergben, és amelynek a látogatottsága nem ad okot panaszra.

Hitler kék szemei a tizenéves rajongók szemével nézve:

Johanna: Autóval érkezett, és mi, lányok - hányan is voltunk a csoportban? talán 30-an, 40-en - egyszerűen megrohamoztuk az autót. Felugrottunk és megszorítottuk a kezét. Ezután sose mosunk kezet - mondtuk. Belenéztünk a Führer kék szemébe és minden mindjárt egészen más volt.

A kiállításhoz tartozó dokumentumfilmből megtudhatjuk, hogy ez nem volt egyedi eset. Megszólal egy másik szemtanú is, ott ül a nappalijában, mellette idős barátnője kacag, amint a több mint 60 évvel ezelőtti történeteket hallgatja:

Käthe: Versenyben voltunk a barátnőimmel, hogy ki látja többször a Führert. Én 37-ben 12-szer láttam, 38-ban 13-szor. Mi is többször elzarándokoltunk a Deutscher Hof szállóhoz, és nemcsak azt kiáltottuk, hogy "Látni akarjuk vezérünket", hanem azt is, hogy "Kedves Führer, légy oly jó, nézzél ki az ablakból"

Az új nürnbergi dokumentációs központ munkatársai maguk is csodálkoztak, milyen készségesen emlékeztek vissza a szemtanúk a 30-as évek birodalmi pártnapjaira, amelyek mai szemmel nézve nem tartoznak a német társadalom dicsőséges fejezetei közé. Egyúttal azonban ez az egyik magyarázata annak, miért tartott ilyen sokáig, amíg ez az emlékhely is megnyílt. A dokumentációs központ vezetője, Hans-Christian Täubrich történész:

Täubrich: Ha az emberek nagyobb távolságból tekintenek vissza az életükre, akkor természetesen sokan már bölcsebben gondolkoznak. Megfigyeltük, hogy sok szemtanú elfogulatlanabbul beszélt arról, hogy résztvett a birodalmi pártnapokon, mint ahogy talán 30-40 évvel ezelőtt tette volna.

Ideje hát, hogy pontosabban is elmondjuk, hol járunk. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt, vagyis a náci párt, az akkori Német Birodalom egyetlen pártja, minden ősszel egyhetes tömegrendezvényt tartott Nürnbergben. Voltak olyan birodalmi pártnapok, amelyeknek egymillió résztvevőjük is volt. A náci propaganda máig sem teljesen megmagyarázható csúcsteljesítményei voltak ezek a pártnapok. Innen a kiállítás címe: "Faszination und Gewalt": bűvölet és erőszak. A náci erőszaknak Németországban jó néhány emlékhelye van, a rendszer másik pilléréről, a propaganda varázslatos erejéről eddig kevesebb szó esett. A dolog igen kényes. 88-ban a parlament elnöke, az egyébként jó szándékú Philipp Jenninger abba bukott bele, hogy rossz időben és rossz helyen, a náci pogrom évfordulóján, a parlament ünnepi ülésén próbálta föltenni a kérdéseket: mi volt az a vonzerő, amely Hitler mögé állította a németek tömegeit.

Nürnberg a mesterdalnokoktól a mézeskalácsig sok mindenről híres, de a náci idők óta - főleg külföldön - szinte mindenkinek a nürnbergi törvények és a nürnbergi per jutnak róla az eszébe. És a háború után ott állt a nürnbergi belváros szélén a pártnapoknak a szó szoros értelmében felrobbanthatatlan emléke: a kongresszusi csarnok torzója és több más náci építmény. Egy ideig az volt az irányvonal, amit utóbb trivializálásnak neveztek: hétköznapivá fokozták le a monumentális épületet, és egyúttal mintha el is dugták volna az emberek elől. A kongresszusi csarnokban műhelyeket, raktárakat rendeztek be - egyébként mind a mai napig, az új dokumentációs központból kitekintve konténerek, kocsiszínek, parkoló autók látványa fogadja a látogatót. A felvonulási tribün előtt pedig hol autóversenyeket, hol vásárokat rendeztek. És nem hittem volna, ha nem látom a fényképet: a kongresszusi csarnok gránittal borított bejáratára 1949-ben a gránitipari szövetség reklámját helyezték el: "A gránit: az örökkévalóság köve". Ami, ha úgy vesszük, igaz. Hitler szeme előtt a Colosseum és a Forum Romanum példája lebegett: olyan építményeket terveztetett, amelyek még kétezer év múlva, romjaikban is tanúskodnak az ő birodalmának nagyságáról. A veszéllyel a dokumentációs központ vezetője is tisztában van.

Täubrich: Oda kell figyelni, nehogy túl nagy alázat fogja el az embert ennek a gigantomániának a láttán. Sok embert könnyű befolyásolni, és ők azt mondják: milyen szép is lett volna, ha befejezték volna. Állandóan gondolkoznunk kell, hogyan ellensúlyozzuk a hely varázsát.

Szóval, ilyen történelmi falak közé került a kiállítás. Az osztrák építész, Günther Domenig a szó szoros értelmében szíven szúrta a szabályos, klasszicista hitleri épületet. A dokumentációs központ leglátványosabb része az épületből alul-felül kinyúló, ferde fém és üveg folyosó, amelyről egy német lap azt írta: az igazságügyi orvosszakértő azt állapítaná meg, hogy az áldozatot egy alulról fölfelé irányuló, erős döféssel ölték meg. Az új termek pedig szinte lebegnek: szándékosan távol tartják magukat a régi falaktól.

Az egyik teremben három név került egymás mellé: Mussolini, Hitler és Sztálin. A huszadik századi politikai propaganda nagymesterei. Hans-Christian Täubrich igazgató:

Täubrich: A nácik tulajdonképpen semmi újat nem fedeztek fel. Az a keverés lett egyedülálló, amellyel sok kis lépésben mindent összeraktak, amíg az egészből kikerülhetetlenül összesűrűsödött a vezér által vezetett népközösség.

És ez a népközösség föl is sorakozott vezér mögé. Alig hihetjük, hogy erőszakkal kényszerítették a sok amatőr fotóst, hogy megörökítsék a családi albumnak Hitler bevonulását Nürnbergbe. A családi albumokból a mostani kiállításra kerültek aztán azok a fotók is, amelyeken a csinosan öltözött anyukák és apukák a gyerekekkel a birodalmi pártnapok helyszínén fényképeztették magukat, tetszés szerint horogkereszttel a háttérben vagy anélkül.

Täubrich: Persze, hogy tömegmozgalom volt. Ahogy manapság is vannak irányzatok, amelyekhez a nagy tömegek egyszerűen csatlakoznak, sokan akkor is a könnyebb utat választották. Azt mondták, rendben van, itt most történik valami. Visszaszerezzük nemzeti öntudatunkat, apának van munkája, biztonság van. Véget ért a zűrzavar, külpolitikai sikerek vannak, tehát volt egy időszak, amikor a nép azt mondta: hát ez csodálatos. Ugyanakkor voltak, akik nagyon is átlátták a náci üzenet ürességét, illetve bűnös irányzatát, mégpedig kezdettől fogva. Ők vagy külföldre menekültek vagy a belső száműzetést választották. Ezért nem mondhatjuk, hogy kényszerű és elkerülhetetlen volt, de utólag visszatekintve meg kell állapítanunk, hogy a tömeg bizony hagyta magát elragadni.

A háttérhez tartozik az is, hogy a 30-as években az emberek többsége nem utazgatott úgy, mint ma, amikor a legkevesebb elrepülni Mallorcára. Akkor nagy dolog volt Németország távolabbi vidékeiről eljutni Nürnbergbe, a birodalmi pártnapokra.

Täubrich: Ez elsősorban a férfiak kirándulása volt, a párt nőszervezetei viszonylag kevéssé képviseltették magukat. Voltak persze különbségek. A katonák fegyelmezettek voltak, a pártfunkcionáriusok és más párttagok csordái viszont a pártnapokban azt a lehetőséget látták, hogy egy hétig távol vannak anyutól és a munkahelyüktől. Egyáltalán nem csak vigyázzban álltak, hanem népünnepély volt, sörözés, bordélylátogatás.

Amit mindebből látunk, az a korabeli fotókon és filmeken gyakran ártalmatlannak látszik. Ahogy egy német lap írta: nem sokkal kriminálisabb, mint egy focimeccs. Néptánc, fenékre-verősdi játék, éjszakai tömegszállás szalmán, hátizsákkal a párttagok feje alatt. Az emberek a felvonulásokra és díszszemlékre még pár márkás belépőjegyet is vettek. Népszerű volt a közeli üdülőfalu, bár a hangulatjelentések szerint túl drágák voltak az ottani éttermek, és ha esett az eső, nem volt elég hely.

De közben ezek a pártnapok voltak azok a propaganda-hadjáratok, amelyeken a náci párt felkészítette a németeket arra, ami történni fog. Nürnbergben jelentették be a zsidók és más kisebbségek kirekesztéséről szóló hírhedt törvényeket, 1935-ben. Minden évben más néven futott a rendezvény, abban az évben a béke birodalmi pártnapjai nevet viselte. Nem ez volt az egyetlen hazugság.

Täubrich: Ha négy-öt óra hosszat állig felfegyverzett emberek vonulnak 12-es sorokban az óvárosban, ha az emberek egyre növekvő lelkesedéssel néznek olyan sportágakat, mint a kézigránát-célbadobás és távolsági dobás, akkor csak felmerül a kérdés, hogy mi folyik itt, mi hasznom van nekem ebből.

Akkoriban azonban kevesen gondolkoztak el ilyesmin. Hans-Christian Täubrich történész megint a dokumentációs központ által megszólaltatott szemtanúk példájára hivatkozik.

Täubrich: Néhány jelenetben ma is tetten lehet érni az akkori propaganda hatását. Talán csak abban, hogy még mindig emlékeznek a régi dalokra, vagy az esernyős embernél - mindez mutatja, milyen hatásosak voltak azok az egyszerű módszerek, és milyen sokáig lerakódtak az emberek tudatában.

Az esernyős ember Reinhold Schwiddesen, az idén 82 éves. Annak idején a birodalmi munkaszolgálat tagja volt, vagyis közmunkára osztották be. Ez eleinte a munkanélküliség elleni hatásos eszköz volt, később átalakult a német hadsereg előszobájává. A birodalmi munkaszolgálat tagjai fényesre smirglizett ásókkal vonultak föl és gyakorlatoztak. Reinhold több mint 60 év elteltével, ha kissé bizonytalanul is, de jól emlékszik a gyakorlatra, és a korabeli tribün előtt, az eredeti helyszínen drapp ballonkabátjában, zöld csíkos esernyőjével be is mutatja az ásógyakorlatot.

A nürnbergi dokumentációs központban jelentős helyet kap - mert annak idején is jelentős szerepet játszott - a helyi náci vezető, Julius Streicher és lapja, a Stürmer. Nem utolsósorban Streicher volt az, aki a 30-as évek elején előkészítette a terepet az eredetileg inkább szociáldemokrata Nürnbergben. Lapja, a Stürmer azóta is az alantas propaganda klasszikus mintája. Egyúttal minta arra is, hogy a hatás nem marad el, olyannyira nem, hogy - mint a tárlókban a levelekből láthatjuk - a feljelentők nem is a rendőrségnél, hanem egyenesen a Stürmernél árulták be a zsidókat.

Täubrich: Azt hiszem, mindig lehetséges, hogy egyszerűen felépített érvekkel széles néprétegek támogatását érjék el. Akkor történetesen a Stürmer antiszemitizmusa volt az a közös nevező, amely elég volt ahhoz, hogy sok embert nyerjenek meg bázisnak. Bár a Stürmerről meg kel jegyezni, hogy még párttagok is akadtak, aki gusztustalannak találták, mert olyan erőszakos volt, hogy ahhoz még a náci férfitársaságból sem csatlakozott mindenki.

A nürnbergi dokumentációs központ vezetőjével beszélgetve fel kell tennünk a kérdést, mi a véleménye arról, hogy Németországban mindig újabb hullámokban tör elő, és láthatólag nem akar véget érni a náci múlt feldolgozása. Éppen a múlt héten Berlinben a Wehrmacht háborús bűneiről szóló kiállítás keltett feltűnést, és a nürnbergi dokumentációs központ megnyitása is országos ügy volt november elején, Johannes Rau köztársasági elnök is beszédet mondott.

Täubrich: Továbbra is szükségesnek tartom az egész folyamatot, és nem tartom lehetségesnek, hogy bármikor is le lehetne zárni. Úgy gondolom, Németország a Harmadik Birodalommal, a második világháborúval és a holokauszttal elkövetett valamit az emberiség ellen. Ezért nem kell nemzedékeken át bűnösnek vallanunk magunkat. Én személy szerint nem vagyok felelős, de úgy gondolom, nagyon is köteles vagyok tisztában lenni azzal, ami történt.

Ezzel a véleményével a történész, a központ vezetője nem áll egyedül. A szokatlan kiállítás látogatottsága szépen alakul. Iskolai osztályok mellett feltűnően sok csoport érkezik a hadseregből és a rendőrségtől. Úgy látszik, ebben a demokratikus országban a fegyveres testületek propagandistái fontosnak tartják a katonák és rendőrök felvilágosítását a propaganda veszélyeiről. A vendégkönyvből látható, hogy a szemtanúk korosztálya sem marad távol. "Ötéves koromban, 1936-ban virágot nyújtottam át a Führernek. Annak idején alig akadt, aki ne lelkesedett volna ezért az emberért" - írja egyikük.

A címben szereplő kimondatlan kérdésre, a diktatúra bűvös vonzereje és az erőszak közötti összefüggésre nincs egyszerű válasz. Egy magyar látogató, V. Lajos Szolnokról is csak kérdez: "Ha valami ennyire rideg, taszító, hogyan tudott milliókat maga mögé állítani a halálig?" A nürnbergi vendégkönyv egy másik lapján egy német látogató rövid tanulságot igyekszik levonni. Ez így szól: "Remélhetőleg ma elég éberek vagyunk."

2001. december