"Az utolsó fejezet"

Két német történész nemrég adta közzé az utóbbi évek kutatásainak eredményét, és úgy látszik, könyvükben tudtak új adalékokat találni a második világháborús zsidóüldözés utolsó fejezetéhez, a magyarországi zsidók elhurcolásához. Újdonságnak számít elsősorban a történtek gazdasági hátterének feldolgozása. Az egyik szerző - aki interjút adott a Világórának - a legtekintélyesebb német történészek egyike, Götz Aly. Tulajdonképpen nem számíthat rendkívülinek, hogy német történészek magyar ügyekben hoznak nyilvánosságra olyasmit, amivel magyar történészek talán kevésbé foglalkoznak, hiszen megesik ez fordítva is. Németországban pár éve egy kényes ügyhöz, a náci hadsereg háborús bűneinek feldolgozásához hozzászólva egy magyar és egy lengyel történész kavarta fel azt az állóvizet, amelyet német kollégáik nemigen mertek megzavarni. Mégis, ha német történészek a magyarok felelősségéről értekeznek, felvetődhet a kérdés, nem arról van-e szó, hogy a németek felelősségét próbálják csökkenteni. Götz Aly professzor nem csodálkozik a kérdésen.

Aly: Mi, német történészek, többnyire óvatosan bánunk azzal a kérdéssel, hogy más népek hogyan működtek közre a zsidóüldözésben. Egy kicsit szégyelljük magunkat, mert nem akarjuk, hogy a felelősség áthárításának vagy számlák kiegyenlítésének tűnjön. Másfelől viszont csak akkor bővíthetjük tudásunkat, ha kutatjuk a történelmi igazságot, az összefüggéseket. Elég föltenni egy egyszerű kérdést: vajon a zsidókkal szemben folytatott német politika megkönnyítette, megnehezítette vagy nem befolyásolta egy ország megszállását? Erre kérdésre általában megdöbbentő és nyomasztó válaszokat találunk, és sajnos ez teljesen igaz Magyarországra is.

Ami a magyarországi feltételeket illeti, Götz Aly professzor ismert tényezőket sorol föl: az erős trianoni megaláztatást, amely Magyarországot még jobban sújtotta, mint Németországot, aztán azt, hogy a területi revízió reményében a magyar kormányok jobban kiszolgáltatták az országot Németországnak, mint amennyire távolabbra tekintő politikával kellett volna. A német történész hivatkozik arra is, hogy 1920 óta Magyarországon önálló - vagyis a némettől független - zsidóellenes politika zajlott. Megemlíti a szociális egyenlőtlenségeket, majd azt, hogy a Gömbös-kormány a zsidó vagyonok kisajátítását megkezdte összekötni a társadalmi egyenlőséget célzó reformokkal, és Götz Aly nem hagyja ki azt sem, hogy a magyarországi zsidótörvényeket nem Németország kezdeményezte, ezek másmilyenek is, mint a németországiak.

Aly: És 1944-ben mindez összeadódik. A német megszállók, akik igen gyenge erőkkel vonultak be, és rá voltak utalva az együttműködésre, kihasználták ezt a helyzetet, és Magyarországon nyomban találtak olyan partnereket, akik együttműködtek. Mégpedig minden szinten. A hivatalokban, a lakosságban, a kormányban.

A könyv úgy írja le a helyzetet, hogy a németek nem is igazán számítottak arra, hogy a háború végén, a 44 nyarán uralkodó körülmények között lehetséges többszázezer zsidó deportálása. A végjáték ekkor már nem volt messze: a könyv hátsó lapján a térképről az olvasható le, hogy akkoriban a front már valahol Bukovinánál húzódott. A németek valóban meg voltak lepődve a magyar együttműködésen?

Aly: A németek természetesen meg voltak lepődve. Tudja, az Eichmann-kommandót közvetlenül Magyarország megszállása előtt összevonták Mauthausenban. Ez a kommandó a titkárnőkkel és gépkocsivezetőkkel együtt összesen 60 emberből állt, és természetesen azt tervezte, hogy deportálják a magyarországi zsidókat. De hogyan lehet nyolc hét alatt 400.000 embert deportálni 60 emberrel? A kommandó azt is tervezte, hogy a még Szlovákiában maradt zsidókat is deportálják, ez Tiso ellenállásán megbukott, a kommandó azt is tervezte, hogy a bulgáriai zsidókat deportálják, ez sem sikerült, és ez volt a helyzet Franciaországban is. Magyarországon meg hirtelen sikerült.

A professzor egészen megdöbbentő példával illusztrálja ezt a helyzetet:

Aly: Általában azt szokták hinni, hogy Auschwitzban minden elő volt készítve. Ez nem így van. Ma azzal a bizonyos rámpával ismerjük Auschwitzot. Ezt a rámpát az első magyar transzport építette. Egészen a végén. A rámpa addig még nem volt kész, hogy ott fogadják a magyar zsidókat...

A berlini professzor, aki az utóbbi években magyar levéltárakban is kutatott, így folytatja a beszélgetést:

Aly: Szeretnék még valamit mondani egy magyarországi feltételezésről, amelyet nem túl gyakran hallottam, hanem inkább valamiféle szervezett hallgatásba ütköztem, de létezik. Arról a kérdésről van szó, hogy vajon mekkora játéktere volt Magyarországnak. Tudja, július elejére 400.000 zsidót már deportáltak, köztük is először azokat a csoportokat, amelyeket Budapesten részben még a zsidók körében is lenéztek, tudniillik az úgynevezett galíciaiakat, a kaftános zsidókat, a keleti, nem asszimilált zsidókat. Egyedül ők 300.000-en voltak, azokról a területekről, amelyek Trianon után nem tartoztak Magyarországhoz. A magyar vezetők tudták, hogy meggyilkolják ezeket az embereket. Horthynak volt annyi hatalma, hogy 1944 júliusának elején, az első tömeges deportálás után azt mondja, hogy most vége. A budapesti zsidókat nem deportálhatjátok. A történelemben nem mondhatjuk, hogy "mi lett volna, ha" - de a júliusi példa alapján láthatjuk, hogy korábban is nemet mondhatott volna, lényegében volt annyi hatalma, mint a bolgár cárnak vagy a szomszédos Szlovákiában Tisónak vagy a román kormánynak: ők nemet mondtak, és nem szolgáltatták ki az embereket.

Ha ez így van, mi a német történész véleménye Horthy magatartásának hátteréről?

Aly: A deportálás népszerű volt. A Horthy-rendszernek mindig gondjai voltak a tömegek támogatásával, egyszerűen azért, mert nem volt szociálpolitikája. Érdemes elolvasni a túlélők visszaemlékezéseiben, milyen sebességgel osztották szét a zsidó tulajdont a magyar többség körében.

A beszélgetésnek ezen a pontján meg kell jegyeznem, hogy hasonló módszereket Németországban is alkalmaztak, magam is tudósítottam róla Berlinből egy megdöbbentő kiállítás kapcsán, hogyan bocsátották áruba a zsidóktól elkobzott javakat. A német minta nyilván hatott Magyarországon is.

Aly: Sem szerzőtársam, Christian Gerlach, sem én nem állítjuk, hogy a német intervenció nélkül is deportálták volna a magyar zsidókat. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy korábban - mindjárt a háború elején - Kárpát-Ukrajnából 16.000 embert kitoloncoltak a Szovjetunióba. Megtörtént az újvidéki vérengzés is. Ezek azonban - hát, úgy mondanám - a 20. században a háborúban szokásos dolgok közé tartoztak. Más kategóriába tartoznak, mint Auschwitz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar katonai ügyész - a háború kellős közepén - abban a helyzetben volt, hogy vádat emeljen azok ellen a magyar katonák és tisztek ellen, akik háborús bűnöket követtek le szerbek ellen is, zsidók ellen is. A tettesek annak idején Németországban kerestek menedéket. Szóval, Magyarország sokáig nyitott és kétértelmű helyzetben volt. 1943-ig zsidó menekülteket fogadott be, ezt sem szabad lebecsülni. Jómagam történészként nem ítélkezhetem utólag mások fölött, de látni kell, hogy a zsidókat azért deportálták Magyarországon, mert különböző, ám céljukban egy irányba mutató német és magyar érdekek érvényesültek.

Éppen ez, szép idegen szóval a multikauzalitás, a többféle ok együttes érvényesülése az egyik tanulság, amelyet a német nyelvű sajtó a könyv egyik újdonságaként fogadott.

Aly: Személyes véleményem szerint a második világháborús európai zsidóüldözés a 20. század tulajdoni forradalmai közé tartozik. Rablásról van szó, a tömeges rablógyilkosság formáiról. És mindegyik országban, ahol ez megtörténik, széles körű részvétellel és a javak széles körű szétosztásával találkozunk. A németek - idézőjelben mondva - nem voltak buták. Mindenhol ügyeltek arra, hogy a nemzeti lakosság is kapjon valamit. Méghozzá elég sokat. További tényező - ami Magyarországon ebben a formában nem létezett, ezt Németországban fejlesztették ki -, az az elképzelés, hogy embereket milliószámra meg lehet gyilkolni, mégpedig korra és nemre való tekintet nélkül. Az mindig is előfordult a történelemben, hogy hadrafogható férfiakat tömegesen legyilkoltak, vagy emberek tízezreit kietlen vidékre üldöztek, ahol aztán nyomorultul éhen haltak. De ez a fajta szisztematikus gyilkolás és deportáció, ez a 20. század német találmánya. Bár most elsősorban a magyarokról beszéltünk, természetesen azt is látni kell, hogy Eichmann 60 fős kommandója mögött öt év tapasztalata volt.

Az öt év tapasztalata fontos tényező volt. A két német történész azt írja a könyvben, hogy a németek a megszállt országokban eleinte pusztán a próbálkozások és tévedések módszerével szervezték a zsidóüldözést. Götz Alynak bőséges példatára van arról, hogyan jöttek rá a németek, miképpen érdemes gondoskodni a közvélemény és maguk a deportálandók megnyugtatásáról, a megszállt országoknak juttatott zsidó vagyonról. Így aztán a végén - ahogy a könyv címe is mondja: "az utolsó fejezetben" - Magyarországon, már nem sokat tévedtek. A sok példa egyike a magyar csendőrség megnyerése:

Aly: Hitlernek is az volt a szándéka, hogy például a csendőrök, amikor a testi motozást végzik, megszedhessék magukat. Az üldözéssel közvetlenül megbízott emberek kis korrupciója hozzá tartozott a németek szándékához. Tényleg létezik egy Hitler-levél, amelyben az áll, hogy nekik is részesedniük kell.

A könyv egyik fő érdekessége a gazdasági háttér felvázolása. Mint a szerzők megállapítják, a történészek ezt sokáig mellékesnek tekintették. Mondhatni, nemigen tartották ildomosnak, hogy amikor milliók meggyilkolásáról van szó, akkor olyan szempontokkal foglalkozzanak, mint például az infláció, a vásárlóerő vagy a költségvetés. Műsorunk rövid ahhoz, hogy a részleteket ismertessük, mindenesetre Götz Aly jellemző mozzanatnak tartja, hogy a német központi hivatalok vezetői közül az első, aki Budapestre érkezett - 44 március végén - a német birodalmi bank egy tapasztalt igazgatója, Leopold Scheffler volt, és nem sokkal később a németek nyomására lecserélték a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Kérdésemre Götz Aly professzor röviden összefoglalja a zsidóüldözés népgazdasági hátterét.

Aly: Ez olyan érdekes, hogy tovább dolgozom egy kutatáson, amely egész Európára kiterjed. Látszólag az történt, hogy a magyarok tulajdonították el a zsidók vagyonát. Valójában viszont a következőről van szó: a németek mindegyik megszállt országban hihetetlen megszállási pótköltségvetést vezettek be, amely 50-100 százalékkal emelte meg a rendes költségvetést. Az országoknak ettől tulajdonképpen csődbe kellett volna jutniuk. De nem ez történt. Egyedül Görögországban csúszott ki az ellenőrzés alól a gazdasági helyzet. Magyarországon egyértelműen bizonyítható, hogy a megszállás magas költségeit a zsidó vagyon likvidálása útján refinanszírozták. Egyébként Szerbiában is hasonló volt a helyzet, és most találtam meg a bulgáriai adatokat is. Ez tervszerűen történt. Lényegében ez pénzmosás. A magyaroké a piszkos része, ők veszik meg ezeket az árukat, kiadják érte a pengőjüket, ez az államkincstárba vándorol, onnan pedig a németekhez.

A professzor megemlíti, hogy a németek ebből a pengőből fizették a Magyarországon állomásozó katonák zsoldját, sőt biztatták őket arra, hogy vásároljanak Magyarországon, és küldjenek haza sok csomagot az akkoriban már áruhiánnyal küszködő Németországba. Ha a nagyvonalúan eladósodó németek egyáltalán fizettek, akkor pengőben fizették a magyar vasúti szállítások és nyersanyagok árát is.

Aly: A németek a második világháborúban a birodalmi márkát fenyegető inflációs nyomást egészen módszeresen külföldre exportálták, és az érintett országoknak kárpótlásul az ottani zsidó vagyont ajánlották föl. És Magyarországon ez különösen sok volt. Látnunk kell azt is, hogy a magyarokat és a németeket összekovácsolta a közösen elkövetett bűn, még akkor is, ha a magyarok csak bűnsegédek, csak orgazdák voltak. Fennmaradtak Goebbels szavai 1944 április végéről. Akkor, 300.000 zsidó deportálása után azt mondta egy bizonyos ponttól kezdve a zsidókérdés megoldása magától megy. Akkor már nem kell semmit tenni, a folyamat automatikussá válik. És sajnos, Magyarországon ez így is történt.

A német szerzőpáros könyve kitér olyan, valóban szokatlan gazdasági összefüggésekre is, hogy a zsidóktól elkobzott javak olcsó árusításával hogyan csapolták le a fölösleges vásárlóerőt, vagy éppen hogyan lendítették fel átmenetileg a mezőgazdasági termelést. Ezek a gazdasági összefüggések is hozzá tartoznak ahhoz a tételhez, amelyet a szerzők bemutatnak, vagyis ahhoz, hogy a második világháborús évek zsidóüldözésének több, különböző, de végzetes módon egy irányba mutató oka volt.

Végül még egy kérdés Götz Aly professzorhoz: a könyvben röviden megemlítik, hogy Magyarországon több levéltárban nem jutottak hozzá bizonyos forrásokhoz. Ezeket az iratokat Budapesten kifejezetten azzal az indoklással zárták el a német történészek elől, hogy a dossziék politikailag még ma is kényesek.

Aly: Lényegében a kisajátításokról van szó, márpedig ezek fontosak lennének, hiszen ez volt a lényeg. De Magyarország talán nem viseli el, hogy a Magyar Nemzeti Banknál lévő iratok nyilvánosságra kerüljenek. Mi történt a zsidó széfekkel, mi történt a részvényekkel, és így tovább. Hogyan kezelték ezt a kérdést a háború utáni kormányok 1950-ig? Végső soron vissza kellett volna adni a tulajdont, hiszen sok túlélő visszatért, sokkal több, mint Lengyelországban. Szóval, magyar szempontból ez kényes dolog. Ennyiben a kommunista hatalomátvétel mintegy kiutat jelentett ebből a slamasztikából - ezt tapasztalhatjuk Csehszlovákiában is. Szóval, ilyen iratok maradnak homályban, és emögött az van, hogy a politika tart a jóvátételi követelésektől. A mi könyvünk enyhítheti ezt az érzést, mert bemutatja, hogy amit a magyarok látszólag eltulajdonítottak, azt a megszállási költségekkel a németek újra elvették. Vagyis ez német rendszer volt, a megszállási politika része. Önök, magyarok, találhatnak politikailag felelősségteljes, józan megoldást, mégpedig azzal, hogy azt mondják: ez történt, ez már történelem. Vállaljuk, hogy részt vettünk az üldözésben, nem mi voltunk az ötletadók - ezt a magyarok javára lehet írni -, de csatlakoztunk, anélkül, hogy muszáj lett volna. Talán ezt kellene mondani.

Amihez annyit tehetünk hozzá, hogy amit Götz Aly professzor mond, az lényegében megfelel annak a felfogásnak, amelyet a német politika, publicisztika és történetírás a saját ügyében, a náci idők feldolgozásában képvisel.

2002. június