Póker a kényszermunkásokkal

Egy kaliforniai autós leforrázta a lábát, amikor elromlott a fűtés a Mercedesében. A héten érkezett a hír, hogy bírósághoz fordult, és nem kevesebb mint 30 millió márkát követel a jónevű német autógyártól. Hogy ennek mi köze ahhoz, hogy a náci időkben német vállalatok kényszermunkásokat foglalkoztattak, és a túlélők kárpótlásáról a tárgyalások a héten érkeztek döntő szakaszukba? Természetesen nem sok. Pusztán annyi, hogy az amerikai jogrend sajátosságai, a hatalmas kártérítési perek gyakorlata az, amivel az egykori áldozatok ügyvédei sakkban tartják a német kormány és a német ipar képviselőit. Illetve, a nem is a sakk a megfelelő kifejezés. A német lapok hónapok óta sűrűn emlegetnek egy másik játékot: a pókert. Aki ügyesebben licitál, az nyer. És a nyomásgyakorlás egyszer már bejött: Svájcban, ahol a bankoknak sokba került, hogy későn és keveset akartak fizetni, amikor a második világháborús évek óta alvó számlákról kérdezték őket. Ha van valaki, aki igazán kiismeri magát ebben, akkor az Thomas Borer. Ő vezette azt a különleges munkacsoportot, amely összehangolta a svájci bankok és a kormány erőfeszítéseit. Thomas Borer most nagykövet Berlinben, és úgy gondoltam, érdemes megkérdezni: most, hogy túl vannak rajta, hogyan látja azt, amivel a németek most bajlódnak.

Borer: A zsidó szervezetek célkitűzése teljesen jogos volt, megalapozott volt az igényük a kárpótlási alapra - mondja a svájci diplomata. - Amivel nem értettünk egyet, azok az eszközök voltak, amelyeket részben alkalmaztak: nyomás, szankciókkal való fenyegetőzés.

A 95-től 98-ig húzódó svájci történet tanulságait ismerve Thomas Borer azt mondja:

Borer: Az európai országoknak nem kell mindent elfogadniuk, ami az Egyesült Államokban történik. Sajnos, elsősorban a csoportos pereket felvállaló amerikai ügyvédek azok, akiknek bármilyen eszköz jó, hogy célhoz érjenek. Sok zsidó vezető is azt mondja, hogy ez árt a zsidó törekvéseknek.

Ami a svájci bankokkal szemben bevált, azt most a német cégekkel szemben újra alkalmazzák. Az egyik módszer, hogy egész oldalas hirdetéseket tesznek közzé nagy amerikai lapokban. Nagy német cégeknek, amelyek az amerikai piacon terjeszkednek, az újságokban azt kell látniuk, hogy a döntéshozókat és a közvéleményt a cégek náci múltjára és fizetési kötelességére emlékeztetik. További módszer, hogy az ügyvédek olyan számokat hoznak forgalomba, amelyeket maguk sem tartanak reálisnak. A héten a brémai társadalomkutató intézet vaskos jelentését ismertették az ügyvédek Berlinben egy sajtóértekezleten. Az általuk megbízott kutatók kiszámolták, hogy a német cégek akkoriban mennyit kereshettek a kényszermunkásokon, és az összeget birodalmi márkáról átszámolták mai német márkára. A végösszeg 96 milliárd, vagy ha más szorzót használnak, akkor 180 milliárd. Ehhez képest a németek kárpótlási ajánlata most nyolcmilliárdnál tart. Logikus, hogy az ügyvédektől, az amerikai Edward Fagantól és a német Michael Wittitől, akik egyre följebb srófolták az összegeket, minduntalan megkérdezik, hány százalék lesz a tiszteletdíjuk. A kérdés nem alaptalan. Edward Fagan a héten berlini sajtóértekezletén közölte:

Fagan: Nincs olyan ügyvéd, aki ebben az ügyben ingyen dolgozna.

Hogy ez pontosan mennyi? Fagan társa, Michael Witti egy eheti tévéműsorban azt mondta:

Witti: Olyan honorárium, amely német mércével magas lesz, de amerikai mércével különösen alacsony.

A két ügyvéd szintén a svájci példára hivatkozott. Az ügyvédek akkor utólag állapodtak meg a tiszteletdíjról, és a vitatott összegnek nem egészen egy százalékát kapták meg. Az is szép pénz volt. De a mostani ügy sem semmi, legalábbis Edward Fagan így látja a saját szerepüket:

Fagan: A világ legnagyobb, leghatalmasabb és leggazdagabb cégeit pereljük. És végig fogjuk harcolni.

Ami a cégeket illeti, ebben azért van némi igazság. Egy német társadalmi szervezet, élén Hans-Jochen Vogellel, a szociáldemokraták egyik nyugdíjas vezetőjével, nyilvánosságra hozott egy hosszú listát arról, hogy ki mindenki dolgoztatott kényszermunkásokat a náci időkben. A listán eddig 1891 név szerepel. Csak néhány ismertebb név közülük: Agfa, Lufthansa, Shell, Ford, Mannesmann. És ha ilyen gazdag cégekről van szó, akkor az amerikai ügyvéd úgy érzi, hogy történelmi felelősség nehezedik a vállára.

Fagan: Hogyan fog megítélni minket a történelem, ha továbbra is alacsony összegekről tárgyalunk?

A német vállalatokat képviselő Gibowski szerint azonban a héten éppen emiatt nem sikerült megállapodni a döntőnek szánt tárgyalási fordulóban.

Gibowski: A végén azért vallottunk kudarcot, mert az ügyvédeknek túl nagy utat kellett volna megtenniük. Olyan gigantikus követelésekről indultak, hogy nagyon messze voltak a 10-15 milliárdos nagyságrendtől.

Ennyit a pókerjátszmáról, amely az ügyvédek látványos szereplése és a német cégek nem kevésbé látványos húzódozása miatt meglehetősen eltereli a figyelmet a lényegről. Arról, hogy ha már a történelem úgy hozta, hogy évtizedekig a volt kényszermunkások jórészt kimaradtak a kárpótlásból, akkor most ideje lenne minél hamarabb pénzt juttatni az idős és Közép- vagy Kelet-Európában többnyire szerény nyugdíjból élő embereknek. Az egész ügyben róluk esik a legkevesebb szó. Arról is eltérnek az adatok, hogy hányan vannak. Az egyik forgalomban lévő adat szerint 650.000-en élnek még. Hogy kikről van szó, arról egy történész, Hans-Ulrich Wehler így nyilatkozott:

Wehler: Egy viszonylag kicsi, tulajdonképpen meglepően kis százalék zsidó kényszermunkás. Őket átmenetileg vezényelték át a koncentrációs vagy megsemmisítő táborokból. Tudomásom szerint a kényszermunkások több mint 95 százaléka Ukrajnából, Oroszországból, Lengyelországból, Jugoszláviából, Franciaországból, Hollandiából, a skandináv országokból érkezett.

Vannak történészek, akik szerint ennek az egyik oka egyszerűen az volt, hogy a nácik nem szerették volna, ha a megszállt területek munkaképes, vagyis fegyverforgatásra is képes lakossága szabadon szaladgál. De persze a háború utolsó éveiben a munkáskézre is szüksége volt a német hadigazdaságnak.

Ma különösen kényes a lengyelek helyzete. Kisebbfajta botrány kerekedett abból, hogy a lengyel sajtó megszellőztette a német küldöttségvezető, Lambsdorff egy meggondolatlan megjegyzését - arról, hogy a lengyel vendégmunkások jelenléte a német mezőgazdaságban történelmi hagyomány, olyannyira, hogy manapság is százezrek dolgoznak a német földeken, és egyáltalán nem kényszerből. Ezt azért nem kellett volna mondani. A megjegyzés mögött sajnos az van, hogy ha már a német ipar és a kormány csak ennyi pénzt ad, akkor minél kevesebb az igényjogosult, annál több jut egy emberre. Úgyhogy a tárgyalásokon fontos kérdés az is, kikre terjesszék ki a kárpótlást, és úgy néz ki, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott lengyelek és mások kimaradhatnak.

Végül is: a most nyolcmilliárd márkánál tartó német ajánlat sok-e vagy kevés? Az amerikai ügyvéd, Edward Fagan összehasonlításul arra hivatkozott, hogy Amerikában a dohányipar 200 milliárd dollárt fizetett a dohányzás okozta egészségkárosodásokért. Mondhatjuk persze, hogy Fagan pókerezik. De a héten egy német újság, a Süddeutsche Zeitung egy nem túl feltűnő tudósításban azt írta, hogy egy német cég, a BASF 500 millió, vagyis félmilliárd márkát fizetett, hogy az Egyesült Államokban elkerüljön egy bizonytalan kimenetelű pert bizonyos vitamintabletták árának megállapítása körül. Ez a félmilliárd egyetlen cégtől nem kis pénz a sokat emlegetett nyolcmilliárdos kárpótláshoz képest. A tanulság: a nemzetközi piacon szereplő német cégek igenis a zsebükbe tudnak nyúlni, ha érzik a nyomást, ha számot vetnek az amerikai viszonyokkal. Ezt a svájci bankok is saját kárukon tanulták meg.

1999. november