Aláírás

Tízmilliárd márkát előteremteni és elosztani nem könnyű feladat. A tárgyalások majdnem másfél évig tartottak. A berlini aláírási ceremónián tollat ragadtak: nyolc kormány - köztük az amerikai és a német - megbízottai, a német gazdaság egyik vezetője, egy zsidó szervezet - a Claims Conference - képviselője és több mint egy tucat ügyvéd. Maga a névsor is mutatja, hogy sok vitával járt a megegyezés.

A közvetlenül érintettek, a náci időkben Németországban dolgoztatott kényszermunkások, egy-másfél millióan lehetnek. Legtöbbjük kelet-európai: orosz, lengyel, ukrán, cseh. Az az 5-15 ezer márka, amit a szerencsésebbek már az idén kézhez kapnak, ezekben az országokban nagy pénz. De a pénz nem csak azoknak fontos, akik kapják, nem csak a szűkösen élő idős embereknek. A tízmilliárd márka annak az ára, hogy sem Németországnak, sem a német vállalatoknak ezután már nem kell fizetniük semmi olyasmiért, ami a náci időkkel függ össze. A német kormánymegbízott, Otto Lambsdorff gróf e szavakba csomagolta a kettős eredményt:

Lambsdorff: Humanitárius gesztust teszünk. Egyúttal megpróbáljuk anyagilag lezárni ezt a fejezetet. Ez a német gazdaság érdekében áll, és ez legitim érdek. Arra is szeretnék utalni, hogy az anyagi lezárás nem erkölcsi lezárás. Ebben minden résztvevő egyetértett, de talán a német közvéleményben nincs meg mindig ez az egyetértés. A német történelemnek ezt a fejezetét erkölcsileg nem lehet és nem is fogjuk lezárni.

Hogy egyértelmű legyen: ez a bizonyos anyagi zárás azt jelenti, hogy amerikai bíróság előtt német cégekkel szemben gyakorlatilag nem lehet többé olyan igényt érvényesíteni, amelynek alapja a náci időkből származik. Semmilyen igényt sem, vagyis nemcsak a volt kényszermunkásokat utasítják majd el a bíróságok, hanem például a biztosítótársaságok elleni kereseteket is. Manfred Gentz, aki a német vállalatokat képviselte, nem is titkolta, mi volt az egyik fontos oka annak, hogy a tárgyalások elhúzódtak.

Gentz: A nemzetiszocialista jogtalanság idejéből be kellett vonni minden olyan, még függőben lévő ügyet, amelyet kapcsolatba lehetett volna hozni német vállalatokkal.

Akinek ilyen igénye van, az a most létrejövő német alapítványhoz fordulhat, de bírósághoz nem. És az Egyesült Államokat ebben követni fogja az egyezmény többi aláírója, vagyis a legtöbb olyan ország, ahol ilyen per előfordulhat. És - szinte észrevétlenül - az Egyesült Államok afelől is biztosította Németországot, hogy soha többé nem gondol a második világháborús jóvátételre, amely eddig a talonban rejtőző kisebb ütőkártya volt, miután nincs német békeszerződés. Szóval, most dőlt el végleg, hogy Németországnak pénzbe már nem fog kerülni, ami több mint félévszázada, a nagyapák nemzedékének idején történt. Ilyen háttér előtt már jobban látható, miért fizet a kormány is, és miért várják el a méltányos hozzájárulást olyan cégektől is, amelyek nem is foglalkoztattak kényszermunkásokat, netán annak idején még meg sem voltak. A tízmilliárddal mintegy meg lehet váltani minden olyan igényt, amely Németországgal szemben valamikor még felvetődhet. Úgyhogy mindenki jól jár, mellékesen az ügyvédek is.

Lambsdorff: Az ügyvédi díj százmillió márka körül mozog, talán egy kicsit több is. - védte meg az ügyvédeket a túlzó gyanúsításoktól Lambsdorff gróf. - Ez egy százaléka annak az összegnek, amelyről szó van. Ha a német ügyvédi tarifákat nézik, akkor ez ellen a százmillió ellen nem lehet hangosan kiabálni.

Ami pedig a kényszermunkát illeti, valamiért éppen az egyezmény aláírásának napjaiban kerültek nyilvánosságra újabb, eddig jórészt ismeretlen részletek. A keresztény egyházak is foglalkoztattak kényszermunkásokat, bár a katolikus egyház még vizsgálja a részleteket. Ismét Otto Lambsdorff kormánymegbízottat, a liberális F.D.P. egyik prominens személyiségét hallják.

Lambsdorff: A németországi evangélikus egyház elhatározta, hogy csatlakozik az alapítványhoz, és tízmillió márkát bocsát rendelkezésre. Erre azt kérdezték tőlem, mit tanácsolok a katolikus egyháznak. A válaszom az, hogy nem nekem kell tanácsot adnom, de örülnék, ha rászánná magát a csatlakozásra. Erre a püspöki konferencia titkára helyénvalónak tartotta, hogy felhívjon és megkérdezze, hogy az F.D.P. már fizetett-e.

A történetet az újságírók derültséggel fogadták, de Lambsdorff fölemelte a mutatóujját, és azt mondta:

Lambsdorff: Ez volt az első eset, hogy pártpolitikai színezetű elem került ebbe a vitába.

Végül azért megnyugodtak a kedélyek, a katolikus egyház még gondolkozik, hogy fizessen-e. Az eset azonban megint arra irányította a figyelmet, hogy a náci Németországban több embernek volt köze jogtalanságokhoz, mint gondolnánk. Sőt, Lambsdorff diplomatikus szavaiból az is kitűnik, hogy a dolog megítélése nem is feltétlenül egyértelmű.

Lambsdorff: Egészen egyszerűen az volt a helyzet, hogy nem csak a nagy iparvállalatoknál foglalkoztattak kényszermunkásokat. Parasztgazdaságokban is dolgoztatták őket. Háztartási alkalmazottként is felfogadtak női kényszermunkásokat, mert azokban az időkben nem volt más személyzet. Az evangélikus egyház kiderítette, hogy kórházaiban és szeretetszolgálatánál is foglalkoztattak kényszermunkásokat, mert különben be kellett volna zárni a szeretetszolgálatot. Akkor ilyenek voltak a körülmények. De - hangsúlyozza ismét Lambsdorff - nem lehet az az egyedüli mérce, hogy valaki foglalkoztatott-e kényszermunkásokat. Ha nekünk, németeknek van közös felelősségünk történelmünknek ezért az időszakáért, és ezt a felelősséget vállalni akarjuk és vállalnunk is kell, akkor ezt nem korlátozhatjuk azokra, akik kényszermunkásokat foglalkoztattak.

2000. július