Márkacsere

Marx Tőkéje átadta a helyét a Bundesbank kemény német márkájának. Ez majdnem szó szerint értendő: amikor tíz évvel ezelőtt szirénázó rendőrautók kíséretében a pénz-szállító kocsik az NDK fővárosába hozták az új pénzt, a bankjegykötegek jó része abban a házban landolt, ahol pár hónappal korábban még a Német Szocialista Egységpárt központi bizottsága ülésezett. Az épület a 30-as években arra épült, hogy a német Birodalmi Bank központja legyen, és mind a mai napig Berlin legnagyobb és legbiztonságosabb páncéltermei vannak a pincéjében.

A pénzt nem is lopta el senki, és a pénzcsere általában is meglepően zökkenőmentesen zajlott, ahhoz képest, hogy egyik napról a másikra egy 16 milliós ország egész gazdaságát át kellett állítani. Pedig nem sokkal korábban még szó sem volt valutaunióról. 90 elején, pár hónappal a berlini fal leomlása után, keleten-nyugaton egyaránt fokozatos reformokról, többéves átmenetről beszéltek. Lothar de Maiziére, aki az NDK miniszterelnöke volt 90 nyarán:

de Maizére: Ha Helmut Kohl tízpontos tervére gondolunk, láthatjuk, hogy ő is öt, nyolc vagy akár tízéves távlatban gondolkodott, hiszen nem állt volna elő egy tízpontos programmal, ha tudja, hogy háromnegyed év vagy egy év múlva megvalósul a német egyesítés. Csakhogy a fal leomlása után naponta majdnem négyezer ember ment át keletről nyugatra.

És hozzátehetjük nemcsak látogatóba, hanem dolgozni. Az NDK-látogatók akkor csak száz márkát kaptak nyugaton, az úgynevezett üdvözlőpénzt, és a nagy nyomás hatására később még százat, de ez semmire sem volt elég. Ahogy Lothar de Maiziére felidézi, a keletnémetek eladogatták a családi értékeket és elképesztő fekete árfolyamon váltották át az NDK-márkájukat, csak hogy kemény márkához jussanak. Úgyhogy Bonnban Theo Waigel pénzügyminiszter összehívta legközelebbi munkatársait, és levonta a következtetést:

Waigel: Kelet-Németországban az emberek nem vártak volna három-négy évet, hogy aztán 1:2, esetleg 1:3 vagy 1:4 arányban váltsák át az NDK-márkájukat, hiszen akkor a nyugat-németországi szociális segély szintje alá kerültek volna. Azt viszont nem akartuk és nem tudtuk megtenni, hogy egy vámhatárral új falat építsünk. Ennyiben az NDK helyzete nem volt összehasonlítható a többi közép- és kelet-európai gazdasággal, nekünk ezt a gyors utat kellett választanunk.

Lothar de Maiziére pedig fölidézi a keletnémetek akkori jelszavát: "Ha a német márka nem jön ide, akkor mi megyünk oda."

de Maiziére: Nyugaton, a szövetségi kormányban erősödött a felismerés: többe fog kerülni, ha a keletiek problémáit nálunk, nyugaton oldjuk meg. Maradásra kell bírni őket. Így aztán az első szabad NDK-parlament eredetileg május 6-ára tervezett választását előrehozták március 18-ára, és a választási kampányra nagymértékben egy téma nyomta rá a bélyegét: a német márka.

A nyugatnémet politikusoktól eltérően Lothar de Maiziére-nek személyes emlékei is voltak az NDK-márka és a német márka sajátos viszonyáról az NDK-ban. Mint mondja, tulajdonképpen az utolsó évtizedekben a valutás boltok és a nyugati rokonok révén a német márka már úgyis második fizetőeszközként működött. Persze, nem mindenkinek

de Maiziére: Három gyermek apjaként az egyik élményem az volt, amikor a legkisebb lányom egyik osztálytársa egy szünetben 18 Pelikán töltőtollat tört össze, mert ő volt az egyetlen az osztályban, akinek nem volt, ezért szépírásból mindig rosszabb jegyet kapott, mert a többiek jobb tollal írtak. Emlékszem még, hogy a szülői értekezleten a tanárnő szigorú büntetést javasolt a fiúnak, mire én azt mondtam, hogy ennek semmi értelme. Ha rajtam állna, inkább arról gondoskodnék, hogy ha a szülők ezekután írnak a nyugati rokonoknak, hogy a gyereknek megint kell egy Pelikán toll, akkor úgy intézzék, hogy ennek a fiúnak is jusson egy.

És aztán nagyban, miniszterelnökként ugyanezt kellett elintéznie - mondom de Maiziére-nek, aki nyilván nem véletlenül idézte föl ezt a történetet, és az utolsó NDK-miniszterelnök nem is tiltakozik a hasonlat ellen. De térjünk vissza az előbb említett fekete árfolyamokra. Amikor a fal leomlása utáni hónapokban időnként 20 NDK-márkát is kellett adni egy nyugati márkáért, az szélsőséges eset volt, de a 80-as évek végén a szokásos árfolyam 1:6, 1:7 körül mozgott. Nem ez lett volna a reális árfolyam a valutaunióban is?

de Maiziére: Volt jobb mérce is. Az NDK gazdaságban létezett az irány-együttható fogalma, ez volt a belföldi átváltási árfolyam. Ha például egy gyár vett egy gépet százezer német márkáért, akkor 440.000 NDK-márkát kellett fizetnie érte, Szóval, 1:4,40-hez. Igazából ez volt a reális kurzus.

Ehhez képest a valutaunióban, 90 július elsején az alapszabály az volt, hogy egy az egyben váltották vagy számították át a kétféle márkát, jóllehet vannak közgazdászok, akik azóta is azt mondják, hogy ez a felértékelés tönkretette az NDK-gazdaságot.

de Maiziére: Nem közgazdasági, hanem politikai árfolyamot választottunk. Azt akartuk, hogy az emberek ne menjenek el. Februártól áprilisig havi hét-nyolcezer levelet kaptam. Az emberek azt írták: most 70 éves vagyok, átéltem a húszas évek nagy inflációját, átéltem a nácizmust, kibombáztak a lakásomból, 48-ban átéltem a pénzreformot a 10:1 átváltással, mostanra megtakarítottam pár pfenniget, és most öreg koromra megint meg akarnak fosztani egy élet munkájának eredményétől.

Hasonló megfontolásokat idéz föl Theo Waigel, az akkori nyugatnémet pénzügyminiszter is:

Waigel: Ha tisztán piaci átváltást hajtottunk volna végre, akkor az árfolyam 1:3 vagy 1:4 lett volna, de ez teljességgel elképzelhetetlen lett volna. A nyugatnémetországi szociális segély színvonala magasabb lett volna, mint amit a keletnémet munkások kaptak volna. Ezt senki sem fogadta volna el.

De - mint a volt NDK-miniszterelnök visszaemlékezéséből kitűnik - nemcsak az játszott szerepet a döntésben, hogy az NDK-polgárokat ne rövidítsék meg, hanem az is, hogy az NDK gazdaságot viszont más árfolyam se mentette volna meg

de Maiziére: Ha a német márka lett volna az a rém, amely tönkretette az NDK gazdaságát, akkor a magyarok, szovjetek, csehek, lengyelek kereskedelme egymás között fönn kellett volna, hogy maradjon, de ott sem ez történt. A piac ott ugyanúgy összeomlott. A döntő tényező az volt, hogy a keletnémet gazdaság termelékenysége több mint 40 százalékkal alacsonyabb volt, mint a nyugatnémeté, és a termékeink általában nem voltak piacképesek.

Az NDK-termékek azon nyomban el is tűntek az üzletekből. Részben azért, mert a nyugati áruházláncok magabiztos gyorsasággal terjeszkedtek, de azért is, mert ugyanazok a keletnémetek, akik a keletnémet termékek előállításával keresték meg a német márkájukat, a kemény pénzért már csak nyugatnémet árut akartak vásárolni. Mint de Maiziére fölidézi, a Wartburg-gyárban dolgozók Golfot akartak venni, és abban bíztak, hogy a Wartburgot majd megveszik a hagyományos keleti piacokon. De ez már későbbi történet, hasonlóan ahhoz, hogy még néhány évvel később a keletnémet áruk egy része reneszánszát éli, a Rotkäppchen pezsgőtől a glashüttei órákig és a Florena krémig. De 90 július elsején más gondjai voltak a miniszterelnöknek.

de Maiziére: Július elsején este ott álltunk az NDK Állami Bankjában, ott voltak az urak a Szövetségi Banktól is, és azt mondták, hogy a pénzt ugyanolyan címletekben hozták, mint ahogy nyugaton szokásos, a bankfiókokban egy idő múlva mégis elfogytak a húszmárkások. Mivel magyarázom én ezt? Azt válaszoltam, ez nagyon egyszerű. Ha Önöknél a Szövetségi Köztársaságban egy munkás vasárnap este a barátaival elmegy sörözni, akkor egy ötvenmárkást tesz a zsebébe. Nálunk egy húszmárkást, mert ilyen nagyok a jövedelmi különbségek. Vagyis nálunk a kisember húszmárkása az Önök ötvenmárkása.

Miközben Lothar de Maiziére, aki időközben visszatért eredeti szakmájához, és ügyvéd Berlinben, többet gondolt a kisemberekre, Bonnban a pénzügyminisztérium és a szövetségi bank a nagy összefüggésekre figyelt. Mi volt a legfontosabb, Waigel úr?

Waigel: Az volt a legfontosabb, hogy a német márka az egész idő alatt nem került veszélybe, nem ingott meg, nem veszített az értékéből. Egy pillanatra sem veszett el a bizalom a márka, a német pénzügyi és stabilitási politika iránt.

Az akkori pénzügyminiszter a szakmai részleteket is szívesen összefoglalja:

Waigel: Először is, a pénzkibocsátást a szövetségi bank csak észszerű mértékben növelte meg. Másodszor az is világos volt, hogy ha inflációs irányzat mutatkozott volna, akkor a szövetségi bank kész lett volna azonnal beavatkozni a kamatpolitikával. És a harmadik, ami azt hiszem, nagyon fontos volt: Kelet-Németországban az embereket nem ragadta el a vásárlási láz, hanem józanul bántak az új, stabil és erős pénzzel. Ez volt a legfontosabb.

Azóta tíz év telt el, és ennek az évtizednek a nagyobbik felében Theo Waigel maradt a pénzügyminiszter. Mibe került a valutaunió Németországnak?

Waigel: Az első évben még nem kellett olyan sok pénzt átutalni, de aztán 92-93-tól kezdve a keletre irányuló transzfer beállt a hazai össztermék 4-5 százalékára. Ez egyedül a központi költségvetésben bruttó 100-150 milliárd márkát jelentett, és az adóbevételek levonása után is nettó évi 80-100 milliárd márka maradt. Ez hatalmas feladat, amelyet azonban a német gazdaság eddig úgy oldott meg, hogy egy pillanatra sem fenyegetett a veszély, hogy német márka meggyengül.

Szóval, a feladatot pénzügyileg megoldották. Az akkori NDK-miniszterelnök, Lothar de Maiziére a valutaunió napján azt mondta honfitársainak: senki sem fog rosszabbul élni. Ma hogyan látja ezt?

de Maiziére: A valutaunió idején azt mondtam, hogy nagy nehézségeink lesznek, de senki sem fog rosszabbul élni, és lesznek, akik jobban élnek. Pénzben mérve ez a mondat igaz. De ha nem pénzben mérjük, akkor nem. Mert a valutaunió és az alkalmazkodás a piacgazdasághoz hatalmas nehézségekkel járt és nagy munkanélküliséghez vezetett. Márpedig akinek leértékelték az életrajzát, akinek az az érzése, hogy nincs rá szükség, az természetesen rosszabbul él. Az embereknek nem elég, ha minden hónapban kapnak egy csekket, hanem dolgozni akarnak.

Amiről persze eszünkbe juthat a szocialista időkből származó mondás, amely szerint jobb munkanélkülinek lenni a kapitalizmusban, mint dolgozni a szocializmusban, de a dolgot nem szabad ennyivel elintézni. Lothar de Maiziére-t ma is foglalkoztatja, mi lett az emberekkel a fordulat után.

de Maiziére: Sok embernek ez nagyon keserű volt, mindenekelőtt annak a nemzedéknek, amelyet "tíz-tízes nemzedéknek" neveznék. Vagyis azoknak az embereknek, akik tíz évvel idősebbek voltak annál, hogy gazdaságilag újrakezdjék, de tíz évvel fiatalabbak voltak annál, hogy nyugdíjba mehessenek. Ez tulajdonképpen az a nemzedék, amely egész felnőtt életét az NDK-ban élte le. És, ami még igazságtalanabb, ez az a nemzedék, amely a 89 őszi forradalmat csinálta. Mert a forradalmat nem a diákok, nem a fiatalok csinálták, ők gyáván ülve maradtak az előadótermekben, hanem a 40-50 évesek mentek az utcára, ők mondták, hogy nem telhet el ezzel az egész életünk, valami mást is szeretnénk. Hihetetlen reményekkel vetették magukat ebbe a fordulatba - de nyilvánvaló, hogy a történelem nem igazságos rendezvény. Mindig vannak elveszett nemzedékek. És ha a szüleim nemzedékére gondolok, amely az első világháború előtt született, az arany húszas évek után végigcsinálta a nácizmust, a háborút, az összeomlást, az újrakezdést, akkor ehhez képest ez a mostani generáció nem járt rosszul. De végső soron annak a történetnek a maradékát kell feldolgoznunk, amely a Reichstag felgyújtásával kezdődött.

2000. június