Egy megfigyelt megfigyelései

Erről szól a Berlinben élő magyar író, Dalos György tanulmánya, amelyet a héten mutattak be. Tudományos elemzésről van szó, amely a berlini Szabad Egyetem (Freie Universität), egyszerűbben szólva a nyugat-berlini egyetem felkérésére készült. Az egyetemen külön kutatócsoport foglalkozik az NDK-val, és ezen belül a titkosszolgálat, a Stasi történetével. Ennek része az NDK és a magyar titkosszolgálat kapcsolatainak feltárása. Az egyik érdekesség, hogy Dalos György Berlinben, a Stasi iratait kezelő hivatalban olyan iratokat talált saját magáról, amelyeket Budapesten nem kaphatott volna meg. Érdekes továbbá, hogy a más esetekben száraz egyetemi papírokhoz képest ezúttal mulatságos, groteszk történetekkel is találkozunk, pancser titkosszolgákról, és a Balaton partján 1989 őszén magára maradó, ám lelkiismeretesen tovább ténykedő Stasi-őrnagyról. A berlini bemutató közönsége időnként jókat nevetett a történeteken. Valóban ilyen mulatságos volt a Stasi magyarországi ténykedése? - kérdeztem Dalos Györgytől.

Dalos György

Dalos: Biztosan nem volt mulatságos. A Balaton Brigád működése a 60-as évek elejétől kezdődik, eredetileg azzal a szándékkal, hogy a "szervezett emberkereskedelmet", tehát az NDK-sok disszidálását feltartóztassák. Nyaranta "titkos munkatársak", tehát besúgók hadát szervezték be. Tulajdonképpen az volt a probléma, hogy leginkább csak a turistacsoportokba tudták beszervezni őket. A hátizsákos turizmust sokkal nehezebb volt elérni. Ellátogattak az istentiszteletekre is, ahová a keletnémetek, mint jó evangélikusok, vasárnaponként szintén elmentek. Ez aztán a 89-es nyáron válik groteszkké, amikor az emberek már azért mennek a Balatonra, hogy onnan ne menjenek vissza az NDK-ba. Egyelőre ennek a jelentés-anyagnak maradt fönn egy jó része.

Mit tudtak egyáltalán tenni a Balaton partjára telepített NDK-tisztek és ügynökök, ha például a 89-es végjáték idején nem tudták megakadályozni, hogy az NDK-polgárok Nyugatra szökjenek?

Dalos: Majdnem mindig csak jelentettek. Az NDK-ban is - akárcsak Magyarországon - a belső elhárítás általában nem agya, hanem idegközpontja volt a rendszernek. Tehát ők többé-kevésbé hitelesen regisztrálták az eseményeket. A magyarországi eseményeket kezdettől fogva, tahát a 60-as évektől gyanúval illették. A magyar pártot nem tartották igazán hithű kommunistának. Ez aztán felerősödött a 80-as években, amikor pontosan tudták, hogy Magyarország gazdasági helyzete hogyan áll, és amit minderről a magyar testvérszerv mondott nekik, azt - többnyire sértett, nyugdíjazott BM-eseknél - ellenőrizték és kiigazították.

A nemrég elkészült tanulmány annak a sorozatnak a része, amelyben a nyugat-berlini egyetem az NDK-titkosszolgálat kapcsolatait tárja fel a többi szocialista ország testvérszervezeteivel. A mostani tanulmány előzménye azonban személyes. Az író először a saját aktáit kérte ki a Stasi-iratokat kezelő berlini hivataltól. Sok mindent, ami az eltérő jogi szabályozás miatt Magyarországon nem férhető hozzá, azt meg lehet találni az NDK hivatalnál.

Dalos: Nyilván, mivel ami nálunk külföldnek számított, az náluk belföld volt. Tehát az a német ügyosztály, amely megkapta a magyar jelentéseket, nem válogatott aszerint, hogy melyik magyar ügyosztály papírját tartja a kezében. Magyarán, minden, ami nálunk hétpecsétes titok, az ott a napi rutinmunka része volt.

Mit jelent ez Dalos Györgynek személyesen? Talált olyan iratokat Berlinben, amelyeket Budapesten nem kaphatott volna kézbe?

Dalos: Többet találtam Berlinben magamról, legalábbis, ami az NDK-beli tevékenységemet illeti, mint a Történeti Hivatal anyagában. A Stasi - a KGB-vel közösen, hiszen végül is a KGB volt a tetőszervezete ezeknek a többé-kevésbé autonóm belügyi szerveknek - a fő veszélynek az ellenzékiség internacionalizálódását látta. Ez létrehozott egy rendszeresen megújított megállapodás-sorozatot, amely szerint közös rendezőben tartják az ellezékre vonatkozó anyagokat. A magyar-NDK megállapodásban 1978 augusztusában egy Pelikán elnevezésű rendező szerepelt - gondolom, ez a magyarok ötlete volt és "A tanú" című filmből táplálkozott. Ez állítólag Pesten lelhető fel. A német anyagok tele vannak utalásokkal erre, de egyelőre a magyar kutatás nem találta meg.

Amikor saját itteni megfigyeltetésének történetét felolvasta, olyan jeleneteket hallhattunk, amelyek szinte kabaréba illenek: olyan ügynökökről, akik nem tudnak rendes személyleírást adni, de ha már rossz személyleírást adtak, éveken át következetesen ragaszkodnak hozzá, sorra melléfognak. Hogyan viszonyul Dalos György most, nagyjából két évtized elteltével, az iratok ismeretében az NDK titkosszolgálat ténykedéséhez?

Dalos: Most már tulajdonképpen alig viszonyulok hozzájuk másként, mint történészként. Az ügyetlenségük - tehát például az, hogy engem rábíznak fél órán keresztül egy "társadalmi kapcsolatra", aki nyilván civil, és aki engem egyebek közt szemüvegesnek ír le, miáltal négy év múlva három napig hiába várnak rám egy ház előtt, mivel nem viselek szemüveget - ez a fajta ügyetlenség kifejezetten a belső elhárítás jellegzetessége volt. Ez a magyar belső elhárításra is jellemző. Egyszer például, miközben megvolt már a repülőjegyem, a magyar belső elhárítás jelzi az NDK-nak, hogy én vonaton fogok érkezni, és Bad Schandautól valakit be kéne ültetni abba a fülkébe. Ennek az oka kettős volt. Ezeket a belső szerveket minden jel szerint sokkal kevésbé finanszírozták, ugyanakkor állandóan eredményeket kellett felmutatniuk. Ez a borzasztó nyomás, hogy sikereseknek kell lenniük, már az NDK-ban is ahhoz vezetett, hogy rengeteg kitaláció van a jelentésekben, abban a biztos tudatban, hogy ezeket úgyse olvassa senki, mint ahogy a jelek szerint nem is nagyon olvasták.

Ebből az következik, hogy minél jobban felduzzasztják a hivatalt, annál kevésbé hatékony?

Dalos: Ez abban az értelemben még inkább így lehet, hogy minél több információja van egy szervezetnek, annál nehezebb a fontos információt a kevésbé fontostól megkülönböztetni. Azok az anyagok, amelyeket én láttam, mind KGST-írógépekkel készültek, rengeteg ember másolta őket, borzalmas mennyiségű munka van bennük. Az elektronikus adatfeldolgozás tényleg gyerekcipőben járt. Amint egy ilyen irat elkészül, a sorsa alig befolyásolható: nem hívható le gyorsan és hatékonyan. Ez tehát technikailag is nehéz dolog volt. Ugyanakkor az az érzésem támadt, hogy az azóta bekövetkezett üdvös változások - tehát amikor számítógépben vannak a nevek - nem sokkal hatékonyabbak. A szeptember 11-i támadás résztvevőinek a neve is benne volt a számítógépekben... A legnagyobb probléma az, hogy az értékelésnél ülő ügynököknek nem mindig van meg az a politikai ítélőképességük, amely a fontosat a kevésbé fontostól el tudja választani.

A nyugat-berlini egyetem professzorától, Manfred Wilkétől, a Stasi egyik szakértőjétől ezek után azt kérdeztem, német szemmel nézve lehet-e, szabad-e ironikusan, a komikus elemeket is hangsúlyozva beszélni a Stasiról?

Wilke: Nagyon meglepő is lett volna, ha éppen Dalos György más hangot ütött volna meg. Nem ezt tette, és ez jól is van. Bizonyos fokig ennek az anyagnak is megvannak a komikus, mulatságos oldalai, benne vannak az ellentmondások a magyar biztonsági emberek, a magyar kultúrpolitika és a Stasi, az NDK szándékai között. Ezek az ellentmondások megtalálhatóak az iratokban. És ezek végső soron nem tragikus dossziék. Dalosnak nem esett komoly bántódása. De ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy az NDK-n belül a Stasi egészen más húrokat is meg tudott pendíteni, amikor megfigyelt valakit.

Vajon a kafkai vonásokat a magyar író képzelte bele az állambiztonsági hivatalba, vagy a német kutató is tapasztalta a bürokráciának ezt az önmozgását?

Wilke: Természetesen ez hatalmas bürokrácia volt, és mindig megpróbálta átszervezni magát, míg végül bizonyos fokig saját magát bénította meg a feldolgozhatatlan mennyiségű információval. Ez is hozzátartozik a Stasi történetéhez.

Kell tennünk még néhány megjegyzést arról, miért különbözik a magyar és a német helyzet, miért kezelik másképp a titkosszolgálatok irattárát?

Wilke: Németországban feloszlatták ezt a monstrumot, ezt a minisztériumot. Magyarországon a Belügyminisztérium állambiztonsági osztályát megreformálták, de nem oszlatták fel. Itt maga az állam, az NDK is megszűnt.

Az NDK megszűnésének hónapjaiban akadtak nyugatnémetek politikusok, akik szerették volna a Stasi-dossziékat az országos levéltárba vinni, és ott 30 évre elzárni. Ezt az akkor még működő NDK-parlament - az NDK első és egyben utolsó szabadon választott parlamentje - hiúsította meg, és azóta a többi volt szocialista országhoz képest az NDK titkosszolgálatának iratai szinte korlátlan nyilvánosságot kaptak. A polgárok is megismerhetik a saját aktáikat, és a kutatók is kevés korlátozással találkoznak. Ez persze részben pénzkérdés is - tudhatjuk meg Manfred Wilke professzortól.

Wilke: A hivatal évi 100-120 millió euróba kerül. Ez a pénz a belügyminisztérium költségvetésének a része, más szóval az adófizetők pénze. Teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy ha 1990-ben az NDK nem megszűnik, hanem átalakul, akkor képes lett volna egy ilyen jól felszerelt hivatalt finanszírozni.

Befejezésül adjuk vissza a szót Dalos Györgynek. Az egyik legszebb fejezet hőse: a magányos őrnagy a Balaton partján 89-ben.

Elvileg minden - többnyire őrnagyi rangú - operatív csoportvezetőnek, aki a Balatonnál működött, minden év szeptember 30-án, a szezonzáráskor egy zárójelentésben meg kellett adnia a következő esztendőre a besúgók névsorát, és azt, hogy mondjuk Poloznakon vagy Szepezden melyik kempingben fognak dolgozni. Ezt 1989. szeptember 30-án ez a derék őrnagy megcsinálja. Igazából ebben nem lehet semmiféle naivitást vagy túlzott optimizmust vagy protestáns munkaetikát látni. Egy szervezet, amely mögül az állam szép lassan eltávozik, attól még szervezet marad, és egy szervezet belső rendje megköveteli, hogy jövőképet tudjon produkálni. De a 90-es nyarat az NDK-állampolgárok, a Balatont megcsalva, az Azori-szigeteken vagy Máltán meg Mallorcán töltöttek, vagyis ha ez az őrnagy odament a Balatonra, tulajdonképpen ügynök nélkül találta a magyar tengert.

2003. május