A sajtó átvilágítása

A kuratórium 2001. január 29-én egyhangúlag elhatározta, hogy átvilágítják az összes munkatársat a Mitteldeutscher Rundfunknál (MDR). Ez az a közszolgálati rádió- és tévétársaság, amely az összes közül a leginkább mondható az NDK örökösének.

Szóval, Németországban sincs másképp, mint nálunk? Dehogy nincs. Szinte minden másképp van.

A nyilvánosság törvénye. Az NDK titkosszolgálat, a Stasi iratait kezelő intézményt nagyjából egy évvel a német egyesítés után hívta életre a törvény. Ennek a törvénynek az alapja a polgárok információs önrendelkezése, ami azt jelenti, hogy mindenkinek joga van hozzájutni a róla összegyűjtött információkhoz. Ezzel a lehetőséggel jóval többen éltek, mint amennyire a hivatal alapításakor számítottak: egy 1999-es adat szerint több mint másfél millióan. Az NDK-nak 16 és fél millió lakosa volt, vagyis a volt NDK-polgároknak körülbelül tíz százaléka érezte úgy, hogy őt megfigyelték. Hogy ezt joggal érezték-e így, az lassan derül ki, a várakozási idő több év is lehet. A Hivatal ezenkívül tudományos és újságírói kutatóhely is, valamint múzeum és információs központ. Változatlan a szándék, hogy a volt NDK-polgárok tájékoztatására - és a tudományos kutatás kedvéért is - előbb-utóbb mindent elolvasnak és rendszereznek.

Németországban bezzeg könnyű elrendelni a titkos ügynökök leleplezését- gondolhatnánk. Az ország egyik, mégpedig nagyobbik fele se megfigyelő, se (nagy valószínűséggel) megfigyelt nem volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kettéosztottság éveiben az ország nyugati, többé-kevésbé Stasi-mentes felében volt szerencséje élni. És bár ez igaz, a titkos ügynökök leleplezése mégsem a nyugatnémetek trükkje a keletnémetekkel szemben. Az idevonatkozó törvényt még az NDK utolsó parlamentje fogadta el, és a magyar Történeti Hivatalhoz valamennyire hasonló német intézmény első vezetője egy keletnémet, méghozzá ismert és népszerű ember, Joachim Gauck, egy volt lelkész lett. Utóda, aki nemrég az örökébe lépett, szintén keletnémet, Marianne Birthler egykori polgárjogi aktivista személyében.

Az irattörvény alapjában nyilvánossági törvény. Az alapeset az, hogy a Stasi irataiba bárki betekinthet, bárki elkérheti a saját dossziéját. A korlátozások viszonylag csekély körűek, nagyjából az államtitkokat és a vétlen harmadik személyek adatait védik. A "nemhivatalos munkatársak" nevét meg lehet ismerni.

Az iratokba való betekintés főleg a fordulat utáni években kavart nagy viharokat. Jó néhány volt NDK-polgár szembesült azzal, hogy közeli ismerősök kémkedtek utána, és akadtak olyan családi drámák is, amikor kiderült, hogy a férj figyelte meg a feleséget. Annak nincs elvi akadálya, hogy a megfigyeltek megtudják, ki figyelte meg őket. Ami pedig az informátorokat, itteni nevükön nemhivatalos munkatársakat illeti, hamar kiderült, hogy az NDK nemcsak olyasmikben tartozott a világelsők közé, amiket fennen hirdetett magáról, hanem az egy főre eső téglák mennyiségében is. (Ideírom a számokat: az NDK utolsó éveiben 90.000 főállású és 170.000 nemhivatalos Stasi-munkatárs működött.) A rendszerváltás több ellenzéki politikusának akkor tört ketté a karrierje, amikor kiderült, hogy az NDK-időkben beszervezték, de vannak a mai német politikának olyan szereplői is, akik többé-kevésbé intenzív Stasi-kapcsolatok ellenére ismert és elismert politikusok. A legtöbb parlamenti párt érintett, ezért hallgatólagos megállapodással a politikusok Stasi-múltját viszonylag hamar kihagyták a politikai csatározások témái közül.

Az átvilágítás. A német törvény nem írja elő, hogy legyen átvilágítás, és ebből értelemszerűen következik, hogy az átvilágítandók körét sem jelöli meg. Az erre vonatkozó szabályok inkább csak korlátozások. A magánszférában (tehát a közszolgálaton kívül) csak a vezető munkatársakat szabad átvilágítani. Az egyik vidéki lap munkatársai meglepve tapasztalták, hogy miután valamennyien önként hozzájárultak átvilágításukhoz, a Hivatal csak a vezető munkatársakkal volt hajlandó foglalkozni. (Akadt vidéki lap, amely úgy kerülte meg ezt a korlátozást, hogy nem a munkatársak átvilágítását kérte, hanem tudományos kutatást rendelt meg a lap Stasi-múltjáról. A kerülő, ám törvényes úton nyilvánosságra került információk birtokában már el lehetett beszélgetni az érintettekkel. Egy másik lap akkor lépett, amikor egy névtelen forrásból származó, ám korrekt lista kezdett keringeni, a volt megyei Stasi-igazgatóság ötezer nemhivatalos munkatársának nevével.)

Akár a közszolgálatban, akár a magánszférában a munkaadó maga dönti el, hogy egyáltalán kér-e tájékoztatást a Hivataltól, és azt is, hogy a közlésnek lesznek-e munkajogi következményei. A Stasival folytatott együttműködés nem egyértelmű kizáró ok a munkahelyeken. Arra sincs szabály, hogy mi történjék azzal, aki a Hivatal adatai szerint együttműködött a Stasival. Pontosabban: a szabály az, hogy egyedi elbírálásra van szükség. (A magyarországihoz hasonló "közzétételnek" azon egyszerű oknál fogva nem lenne jelentősége, hogy a Stasi-iratok alapjában eleve nyilvánosak, és a közszereplőknek általában számítaniuk kell arra, hogy aktájukból bármi bekerülhet a lapokba, ami nem magánjellegű.) A következmények szakmánként, tartományonként, munkahelyenként eltérőek voltak. Egyetlen példa: Berlinben ötvenezer tanárt világítottak át. Négy százalékuknak voltak Stasi-kapcsolatai és alig egy százalékot bocsátottak el, vagyis az érintettek háromnegyede tovább dolgozik, de akadt tartomány, ahol szigorúbban rostálták a tanárokat.

Az elbocsátások hátteréhez tartozik, hogy a politikailag terheltnek tekintett foglalkozások (például újságíró, bíró, pedagógus) esetében, ha valahol szigorúbbak voltak, ezt könnyen megtehették, egyébként akár a Stasi-múlttól függetlenül is. A NDK helyzete a többi volt szocialista országéhoz képest annyiban egyedülálló volt, hogy a megüresedő munkahelyeket könnyen be tudták tölteni nyugatnémetekkel. Nem is beszélve arról, hogy az egyesítés miatt sok, főleg tudományos és kulturális munkahelyen amúgy is nagy leépítésekre volt szükség, jó néhány párhuzamos intézmény egyszerűen fölöslegessé vált.

A Stasi-iratokról szóló törvény ellenzőinek egyik érve az volt, hogy ha a tettesek neve nyilvánosságra kerül, akkor bosszút állnak rajtuk. Valójában azonban elenyésző maradt az efféle incidensek száma, a gyilkosságokról szóló aggodalmak alaptalanok maradtak.

A média. Tudnivaló, hogy Németországban a közszolgálati rádiózás és televíziózás tartományi alapon szerveződik. A tíz regionális adó közül négy van, amely az NDK örökségét viseli. Közülük két, eredetileg nyugati adóhoz, a berlini SFB-hez és az északnémet NDR-hez hozzáillesztették a szomszéd keleti szerkesztőségeket, pusztán a brandenburgi ORB és a három déli "NDK-tartományban" működő MDR igazán keletnémet (persze jórészt nyugatnémet vezetőkkel). A helyzet egy ismerője szerint az NDR-nél és az SFB-nél alaposan átvizsgálták a munkatársakat, az ORB-nél viszonylag jól és különösebb feltűnés nélkül lezajlott az átvilágítás, az MDR-nek viszont most kell behoznia mulasztásait. A januári döntést az váltotta ki, hogy néhány újságíró Stasi-múltjára most derült fény. Az érintetteket a vizsgálat lezárásáig levették a képernyőről.

Az MDR tehát jó példa az itteni átvilágítás buktatóira. Az első menetben, 1991 és 96 között csak a vezető beosztású és főállású munkatársakat vizsgálták meg, a külsősöket nem. Az átvilágítás lezárása után a szabadúszók akadálytalanul beáramlottak az MDR-hez. Az MDR-nek olyan szemrehányásokat is meg kell hallgatnia, hogy túl elnéző volt az átvilágítás során. A Hivataltól kért adatok alapján magát az értékelést ugyanis mindenhol a munkahelyeken belül végzik, olyan módon, ahogy a munkáltató jónak tartja. Az MDR-nél a kuratórium egy bizottsága vizsgálta meg az eseteket. A januári döntés alapján ezúttal a 43 tagú kuratórium is aláveti magát az átvizsgálásnak.

További tényező (amelyről az MDR ugyanúgy nem tehet, mint bárki más), hogy a Hivatal nagyon lassan halad a Stasi iratainak feldolgozásával. A Stasi elképesztő mennyiségű aktát hagyott maga után, viszont az iratrengetegben eligazító kartotékok egy részét (amennyire volt idejük) a fordulat napjaiban megsemmisítették. Az adatok feldolgozása, az iratok összeválogatása fáradságos kézi munkával folyik. A 180 kilométernyi iratból eddig 58-at dolgoztak föl - egyébként részben volt Stasi-munkatársak segítségével, mert eleinte csak ők ismerték ki magukat az irattárban. Gyakran előfordul tehát, hogy a 90-es évek elején a Hivatal által kiadott vélemények mostanra idejétmúlttá válnak, új adatok kerülnek elő. Előfordul az is, hogy újságírók vagy tudományos kutatók révén válnak nyilvánossá adatok olyan emberekről, akikkel korábban nem foglalkoztak, illetve akikről korábban a Hivatal nem talált meg minden iratot.

Az írott sajtó. A közszolgálati médiával ellentétben az írott sajtónál és a kereskedelmi médiánál alig volt átvilágítás. (Hiszen, mint láttuk, erről minden kiadó vagy kuratórium maga dönthetett.) Az okok elemzése messzire vezetne, de érdemes megjegyezni, hogy a vidéki lapokat, az állampárt volt lapjait, nagy nyugatnémet kiadók vették át (hogy mik vannak...), és ezeknél lényegében megmaradtak a korábbi munkatársak. Ami már csak azért is figyelemreméltó, mert - a magyar vagy például a lengyel viszonyokkal össze sem hasonlítható módon - az NDK sajtóját az állampárt az utolsó pillanatig igen rövid pórázon tartotta. Kutatók szerint akadt olyan vidéki lap, amelynél az NDK-időkben a munkatársak egyharmada valamilyen módon kötődött a Stasihoz, de az NSZEP vidéki lapjainál a többieket is úgy válogatták ki, hogy a párt iránti hűségükhöz ne férhessen kétség. Ahol volt átvilágítás, ott is - az egyéni elbánás elvének megfelelően - változóan alakult, hogy az érintetteket elbocsátották (mindenesetre ez volt a leggyakoribb), más beosztásba helyezték vagy a helyükön hagyták. A besúgók elbocsátása jogilag megalapozott, ezt egy szászországi precedens-perben végül a szövetségi munkaügyi bíróság is megerősítette. Az ország nyugati felében is megesett, hogy keletről érkező újságírók múltjával baj volt, de ott is változó szigorral kezelték az eseteket. Az pedig csak mostanában kezd megjelenni a tudományos kutatók munkáiban, hogy a kettéosztottság évtizedeiben a Stasi nyugatnémet újságírókat is beszervezett. Ők többségükben azóta is a helyükön vannak.

2001. február.
(Megjelent a Magyar Rádió szakmai lapjában, a Pagodában)