Helmut Kohl a Német Szövetségi Köztársaság ellen

Már az sem mindennapos, hogy ilyen per egyáltalán megeshet. Helmut Kohl beperelte azt a köztársaságot, amelynek 16 éven át kancellárja volt, méghozzá egy olyan törvény miatt, amely annak idején az ő aláírásával került a törvénytárba. Első fokon Kohl felperesnek adtak igazat, de nem nehéz megjósolni, hogy az ügy az alkotmánybíróságon ér majd véget. A német egyesítés egyik fontos, egyesek szerint alkotmányos döntéséről van szó: az NDK titkosszolgálat, a Stasi iratainak nyilvánosságáról. Kohl azért indított pert, mert a nevéhez fűződő - és mind a mai napig tisztázatlan - pártpénzügyi botránya miatt újságírók kikérték a Stasi telefonlehallgatási jegyzőkönyveit Kohl beszélgetéseiről. Kohl arra hivatkozott, hogy az ő személyiségi jogai előbbre valóak, mint a nyilvánosság.

A dologban erősen érződik a kelet-nyugati megosztottság. Kohl olyasmi ellen tiltakozik, ami keletnémet politikusokkal gyakran megesett. Igen érdekes, hogy többen azt mondják, köztük egy hasonló cipőben járó keletnémet politikus is, hogy jog szerint Kohlnak lehet igaza, csak kínos, hogy a jogszabályt mindaddig nem így értelmezték, amíg keletnémet közéleti személyiségek iratait hozták nyilvánosságra. Maga a jogi vita igen bonyolult, a Kohl mellett és ellen szóló érvek meglehetősen egyensúlyban vannak. Ne is bonyolódjunk a jogi értelmezésbe, hanem emeljünk ki néhány olyan szempontot, amely külföldön, akár Magyarországon is érdeklődésre tarthat számot. Segítőtársunk Manfred Wilke professzor, aki a berlini Freie Universität-en, mondhatom úgy is, hogy a nyugat-berlini egyetemen az NDK pártállammal foglalkozó kutatásokat fogja össze. Wilke professzornak is megvan a maga Stasi-dossziéja. Miután egy ismert NDK-ellenzéki könyveit adta közzé Nyugaton, megfigyelték, majd kitiltották az NDK-ból. Wilke professzor nem tud egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy a bírósági ítélet nyomán megszűnik vagy korlátozódik-e az egyedülálló jelenség, a pártállami titkosszolgálat adatainak nyilvánossága.

Wilke: A legfontosabb továbbra is feltűnés nélkül folyik, tudniillik az, hogy akiket a Stasi megfigyelt, azok megnézhetik a saját dossziéjukat. Több mint tíz éve bárki, akit megfigyeltek, elolvashatja, mit hordtak össze róla, ki figyelte meg, és mindenekelőtt: hogy ki nem figyelte meg. Mert a nagy iratmegtekintés egyik eredménye az, hogy sokkal több ember volt, aki nem volt hajlandó besúgóvá válni, mint aki igen. Ez a folyamat nagy nyereség az újraegyesített Németországnak. Ami a mostani ítélet után kérdésesnek látszik, az az iratok felhasználása a történelmi kutatáshoz. És ez a konfliktus pont akkor kerül elő, amikor nyugati politikusokat érintő dossziékról van szó. Ez megint rávilágít arra, hogy ebben a kérdésben milyen sajátos a német út. Magyarországon átalakították a titkosszolgálatot, de átvették. Németországban a Stasit teljesen feloszlatták. Ez a titkosszolgálat már nem létezik. A szokatlan német döntés, hogy ezeket az iratokat nyilvánossá tegyék, tulajdonképpen csak azon az alapon volt lehetséges, hogy eltűnt egy egész állam.

Wilke professzor megjegyzése egybecseng egy érdekes jogi kommentárral. Egy volt alkotmánybíró azt fejtegette: az illegálisan gyűjtött adatok felhasználását a bíróságok azért korlátozzák, hogy a titkosrendőrségnek eleve ne is legyen érdemes ilyen adatokat gyűjtenie. De mivel a Stasi megszűnt, ebben az esetben ez az érdek már nem áll fenn, és a nyilvánosság érdeke fontosabb - mondta a bíró. Ennek ellenére sokakkal együtt Wilke professzor is úgy látja, hogy a nyilvános Stasi-iratok idegen testként ékelődnek a nyugatnémet eredetű jogrendszerbe.

Wilke: A Stasi adatgyűjtése megsérti alkotmányunk szellemét és betűjét, ez nem is kérdés. Ennyiben az adatok nyilvánosságának keresztülvitele 89-90-ben az NDK polgárjogi aktivisták egyik utolsó tette volt. A régi Szövetségi Köztársaság jogrendszeréhez képest ez a törvény bizonyos alapjogokat hatályon kívül helyezett. Éppen ezt kaparja most meg Helmut Kohl. Valahol persze Kohl a Stasi áldozata. De történészként nézve ez persze valahol egy kicsit abszurd. A Szövetségi Köztársaság kancellárja a Német Szocialista Egységpárt szemével nézve kezdettől fogva elsőszámú közellenség volt, tehát a kancellár tevékenységét végig figyelték.

Mellesleg telefonlehallgatást minden titkosszolgálat alkalmaz - teszi hozzá beszélgetőpartnerünk, és felidézi azt is, hogy a Stasi-iratok és a sajtó viszonya már jóval a német egyesítés előtt is foglalkoztatta a német bíróságokat. 1975-ben egy vezető hetilap, a Stern közölte az akkor kancellárjelölt Kohl egy telefonbeszélgetését. A bíróság ítéletében az állt, hogy a sajtónak nem lehet megtiltani még az illegálisan szerzett információk felhasználását sem, ha a közvéleményt érdeklő kérdésben ez hozzájárul a véleményformáláshoz. A bökkenő csak az volt, hogy akkor a bíróság ilyen érdeket nem ismert föl: a telefonbeszélgetés egyszerűen unalmas volt. 1984-ben pedig - a Stasitól függetlenül - az került bíróság elé, hogy Günter Wallraff író álnéven férkőzött be a Bild szerkesztőségébe és így írt leleplező riportkönyvet a bulvárlapról. Az akkori ítélet is úgy szólt, hogy ilyen információkat is közzé lehet tenni, ha a közvélemény tájékoztatása jelentősebb érdek, mint amekkora hátrányt a jogsértés jelent.

Ez a jogtörténet. De a mostani Kohl-ügynek is megvan a maga történelme - mondja a történész.

Wilke: A két német állam és társadalom eltérő tapasztalatai természetesen központi szerepet játszanak. Kohl például kétszer-háromszor megváltoztatta a véleményét a Stasi-iratokról. Kancellárként 1990-ben megpróbálta, hogy az egyesítési szerződéssel egyszerűen zárják el az iratokat, tegyék el őket a szövetségi levéltárban. Miután ez nem sikerült, 94-ben egy parlamenti bizottság előtt nyilvánosan kijelentette, hogy ha rajta múlott volna, akkor az egészet elégették volna.

Talán sejtette, mi várhat rá - vetem közbe.

Wilke: Nem hinném, mert annak alapján, amit a Kohl-dossziéról tudok, az egész sokkal banálisabb és ártalmatlanabb. Inkább arról lehet szó, hogy mindenki, aki kapcsolatba kerül a Stasi-iratokkal, undorodik a dologtól, hogy betörnek az ember magánéletébe. Ezt nem vitatom el a kancellártól sem. De négy évvel később Kohl megint felülvizsgálta az álláspontját, és azt mondta, hogy az iratok nyilvánossága nagymértékben hozzájárult Németország belső békéjéhez. Csak éppen, ha alaposan utánaolvasunk, akkor Kelet-Németországra gondolt, és ez a baj. A negyven éves megosztottság még mindig hat. Keleten és nyugaton egyaránt még mindig NDK-ban és Szövetségi Köztársaságban gondolkodnak.

Mint már említettük, más politikusok Stasi-iratai is nyilvánosságra kerültek már, elsősorban keletiekről, de néhány nyugatnémetről is, köztük Schmidt volt kancellárról is.

Wilke: Kohl az első, aki azt mondta, hogy a törvény értelmében a Stasi áldozata, és azt akarja, hogy a többi áldozatéhoz hasonlóan az ő dossziéját is zárják el. Nem fogadja el, hogy ő is olyan közéleti személyiség, akiket eddig - és ebben Önnek igaza van - keleten másképp kezeltek. De van a törvénynek egy másik oldala is. 90-ben a polgárjogi aktivisták nemcsak az iratok nyilvánosságáért harcoltak, hanem azért is, hogy akik a Stasi nemhivatalos munkatársai voltak, azok ne vállalhassanak politikai felelősséget az új, demokratikus közéletben.

Amire Wilke professzor hivatkozik, az annak idején egyáltalán nem volt annyira magától értetődő. Többen attól tartottak, hogy a leleplezések hatására elszabadulnak az indulatok, és az emberek agyonütik egymást.

Wilke: És éppen ez nem következett be. Az iratok megtekintése a német egyesítési folyamat egyik legfigyelemreméltóbb eredménye. Megbékéléshez vezetett és nem bosszúhoz. Az iratok nyilvánosságában új gondolat rejlik, amelynek szerencsés esetben új politikai stílussá kell válnia, például a Balkánon. Emlékezni, tájékozódni, aztán a jövőbe nézni.

Kérdés persze, hogy más országokban alkalmazható-e ez a módszer vagy ez csak a német egyesítés velejárója volt. Beleértve azt is, hogy a politikusok - tegyük hozzá megint: a keletnémetek - közül volt, aki belebukott Stasi-kapcsolataiba, volt, aki nem. A szociáldemokrata Manfred Stolpe például már a harmadik tartományi választás után Brandenburg miniszterelnöke, a szocialista Gregor Gysi pedig olyan népszerű, hogy most, a berlini helyi választás előtt azt mondják róla, hogy ha közvetlen választás lenne - ami nincs -, akkor könnyen lehetne belőle a főváros kormányzó polgármestere. De vajon máshol is ilyen könnyen lehet-e venni a dolgot?

Wilke: Azt hiszem, más országokban sem kerülhető meg ez a konfliktus. De máshol valószínűleg a következő nemzedékekre marad. Németországban ez az egész csak úgy volt lehetséges, hogy volt egy Nyugat-Németország, amely működő államként nemcsak az egyesítést szervezte meg és fogadtatta le nemzetközileg, hanem volt is annyi pénze, hogy ezt a hivatalt megfizesse.

Ez olyan borzasztóan drága?

Wilke: Természetesen. Na jó, attól függ, mihez képest... De 200 millió márka a Szövetségi Köztársaságban sem semmi.

Ezt az évi 200 millió márkát olyan hivatalra költik, amely egyszerre gondoskodik a Stasi-iratok nyilvánosságra hozataláról és az iratok megőrzéséről, feldolgozásáról, beleértve még azt is, hogy a titkosrendőrök által az utolsó pillanatban összetépett papírokat sokéves munkával újra összerakják. Hogy a hivatal nem szokványos levéltár, hanem a nyilvánosság intézménye, az jórészt azoknak a keletnémet ellenzékieknek az érdeme, akik 90-ben éhségsztrájkolva tartották megszállva a Stasi központját. Egyikük, Bärbel Bohley, aki rokonszenvezik Helmut Kohllal, azt mondta: annak idején nem azért éhségsztrájkoltunk, hogy tíz év múlva a nyugatnémet kormányok üzelmeinek felderítésére használják az iratokat. Bärbel Bohley ugyanakkor úgy gondolja, hogy Kohlnak, ha meglenne benne ez az emberi nagyság, önként kellene nyilvánosságra hoznia az iratait. Ha ezt nem teszi meg, fölvetődik a kérdés: vajon mit takargat, ami olyan fontos, hogy kockára teszi vele a Stasi-iratok nyilvánosságának eddigi gyakorlatát.

2001. július