"Vörösre festett fasiszták"

Így emlegették Németország nyugati felén a régvolt 50-es években azokat, akik Németország keleti felén voltak hatalmon. De ahogy telt-múlt az idő, az NDK-t gazdaságilag a világ tizedik legfejlettebb országának, politikailag pedig egyenrangú partnernek ismerték el. Mi állhatott ennek a változásnak a hátterében? - kérdezte a most 41 éves, nyugatnémet születésű történész, Hubertus Knabe. A választ ott kereste, ahol nemrég még dolgozott: abban a hivatalban, amely őrzi és feldolgozza az NDK állambiztonsági minisztérium, közismert nevén a Stasi iratait. És a válasz: az NDK nyugat-németországi színeváltozásának oka, hogy a Stasi aláásta és befolyásolta a nyugatnémet sajtót.

Hubertus Knabe

Az összeesküvés-elmélet élénk visszhangot váltott ki. A Berliner Zeitung külön, új szót talált ki a szerző jellemzésére: "inszinuistának", vagyis gyanúsítgatónak nevezve őt. A gyanúk egyik érintettje, Manfred Bissinger, aki a történtek idején a Stern szerkesztője volt, bírósághoz fordult, és igazat is adtak neki: Hubertus Knabe immár nem terjesztheti büntetlenül azt az állítást, amely szerint a Stern 1967-ben NDK propaganda-anyagot tett közzé egy akkoriban nagy feltűnést keltő cikkben, amely Axel Springerről, a nagy lapkiadó vezetőjéről szólt. A Springer-sztori több okból is fontos. Ezzel láthatólag megint föl lehet melegíteni a háború utáni nyugatnémet társadalom egyik nagy vitáját, föl lehet idézni azokat az időket, amikor a barikád egyik oldalán baloldali tüntetők álltak - a későbbi legendás 68-as nemzedék tagjai - a másikon pedig a konzervatívok, élükön a Springer-konszern újságjaival. A régi lövészárkok kiásása egyébként is megtörtént: pár hónapja Joschka Fischer külügyminiszter 68-as múltja körül zajlottak és azóta éppenhogy elcsöndesültek a viharok. Talán nem véletlen, hogy Knabe könyvének kiadója, a Propyläen Verlag is a Springer-konszernhez tartozik. Ez jól jött a szerzőnek, akinek még a könyv holnapi megjelenése előtt egy másik perrel is szembe kellett néznie. A Stasi-iratok hivatala, ismert nevén a Gauck-hivatal titokvédelmi és személyiségi jogi okokból citálta bíróság elé volt munkatársát.

Knabe: Egyedül az a per, amelyet a Stasi-iratok kormánymegbízottja kezdett, ötszámjegyű összegbe került. Miközben Marianne Birthler, a hivatal vezetője ezt az adófizetők pénzéből fedezi, én magam vállaltam a kockázatot. A Propyläen-kiadó nélkül talán bedobtam volna a törölközőt.

Hubertus Knabe - a szükségből erényt kovácsolva - most azzal reklámozza könyvét, hogy az érdeklődők mihamarabb vegyék meg:

Knabe: Tekintettel arra, hogy milyen lelkesen perelnek néhányan, akik előfordulnak a könyvben, előfordulhat, hogy később a könyvet csak csonkított formában lehet megvásárolni.

Valójában nem is lehet csodálkozni azon, hogy a könyvben előforduló szerkesztőségek és újságírók hevesen támadják, a Springer-lapok pedig odaadóan védik a könyvet, és abban sincs semmi különös, hogy az értékelések a szokásos bal-jobb választóvonalnak megfelelően oszlanak meg. Hubertus Knabe úgy emlékszik, hogy ez a megosztottság a német kettéosztottság éveiben sem volt másképp.

Knabe: Az NDK megítélése tulajdonképpen csak viszonylag kis mértékben függött a tényektől, hanem sokkal erősebben a nyugati belpolitikai viszonyoktól. Aki az NDK ellen volt, az jobboldali volt. Aki többé-kevésbé védelmébe vette, aki csak egy kicsit bírálta, az a haladás oldalán állt és a liberális sajtóhoz tartozott. Ez volt az, ami megjelölte a szembenálló táborokat.

Hogy ez így volt-e vagy sem, arra a német kollégák nem egyformán emlékeznek. Többen védelmükbe vették - azt hiszem, joggal - azokat a nyugatnémet újságírókat, akik azért rajzoltak árnyaltabb képet az NDK-ról, mert alaposabb újságírók voltak. De egy jó kis jobb-bal vitáért a magyar hallgatónak nem kell külpolitikai műsort hallgatnia, foglalkozzunk inkább az alapkérdéssel: hogyan és miért lett az NDK-kép Nyugaton egyre kedvezőbb? Erre az olvasó magában a könyvben is több választ kap, mindjárt a bevezetőben. Például: Németország kettéosztottságába sokan beletörődtek, mert a háború elkerülhetetlen következményének, sőt, voltak, akik igazságos büntetésnek tartották. Egy másik gondolatmenet a hidegháború kezdeti évei után tényként fogadta el Európa kettéosztottságát, ezért a gyakorlatban a békés együttélést tartotta hasznosabbnak. Egy keletnémet lap a könyvvel kapcsolatban felidézte, hogy a szociáldemokrata Willy Brandt keleti politikája, amely a közeledéssel igyekezett változást elérni, a lassan feledésbe merülő helsinki megállapodással együtt az első szögeket verte a Honecker-rendszer koporsójába. Az NDK vezetőivel egyébként nemcsak baloldali politikusok működtek együtt, hanem olyan konzervatívok is, mint Franz Josef Strauss, egy emlékezetes nagy hitel szervezője. Arról aztán nem is beszélve, hogy az Amerika- és kapitalizmus-ellenes baloldal az NDK-ra úgy tekintett, mint a jobbik Németországra - anélkül persze, jegyzi meg a szerző, hogy ezek a baloldaliak odáig mentek volna, hogy cseréltek volna és vállalták volna az NDK-polgárok életét. Szóval, jó néhány politikai oka volt annak, hogy az NDK-ra később már nem néztek olyan csúnyán, de a könyv a kémtörténetekről szól.

Knabe: Az NDK sok nyugatnémet újságíróra különös vonzást gyakorolt: politikailag, személyesen, újságíróilag és hírszerzésileg. Azt írom le öt fejezetben, hány fokozata volt annak, ahogy behódoltak a diktatúra diszkrét bájának.

Az öt fejezet a Stasi-aknamunka öt fokozata. A legenyhébb az, hogy az NDK-ban dolgozó nyugatnémet újságírókat a Stasi folyamatosan megfigyelte, igyekezett befolyásolni őket, ami már csak azért sem volt nehéz, mert minden hivatalos kapcsolat mögött ott álltak az állambiztonság emberei. A kormány sajtóhivatala lényegében a Stasi egyik kihelyezett osztálya volt. A következő fokozatra Hubertus Knabe azt mondja, hogy ez már a kémkedés határát súrolta.

Knabe: Főleg szociáldemokrata politikusok, mint Egon Bahr vagy Dietrich Spannenberg, de az FDP korábbi elnöke, Erich Mende is közvetítőnek használták ezeket az újságírókat a kelet-berlini vezetőkkel fenntartott konspiratív kapcsolatokhoz. Ennek a titkos diplomáciának volt egy nagy hátulütője. Egyenesen a Stasi karmaiba vezetett. A Német Szocialista Egységpárt funkcionáriusai, akik átvették az NDK-vezetőknek szóló bizalmas üzeneteket, valójában a Stasi tapasztalt munkatársai voltak, akik ily módon nemcsak kényes információkhoz jutottak, hanem ha lehetett, még hosszabb távú együttműködésre is rá kellett venniük beszélgetőpartnereiket.

A harmadik fejezet arról szól, hogy milyen sok nyugatnémet újságíró volt a Stasi beépített embere - ahogy itt mondják: nemhivatalos munkatársa. A német sajtó ismerői nyilván nagy érdeklődéssel forgatják azokat az oldalakat, ahol nevek és szerkesztőségek megjelölésével van fölsorolva: kik álltak a Stasi alkalmazásában. A szerző a Stasi irattárából legalább harminc nevet bányászott elő. És ha ez sem elég, a következő fejezet leírja, hogy juttatott el a Stasi a nyugatnémet szerkesztőségekbe propaganda-anyagokat, hogyan működtetett a Stasi nyugatnémet sajtószolgálatokat és újságokat. Az ötödik fejezet pedig arról szól, hogyan folytatott beépített emberei segítségével a Stasi lejárató kampányokat az NDK számára kellemetlen újságírók és szerkesztőségek ellen. Ami a nyugaton feltálalt keleti propagandát illeti, Hubertus Knabe ezt a tanulságot ajánlja az újságírók figyelmébe:

Knabe: Az ilyesmi sok problémával jár, de arra a következtetésre jutottam, hogy voltak különbségek. Előfordult, hogy ugyanazt az iratot - ebben az esetben a szovjet KGB volt a háttérben - a Sternhez és a Spiegelhez is eljuttatták. Olyan NATO-tervekről volt szó, amelyek állítólag egész Európát romba döntötték volna, de valójában már nem is voltak érvényesek. A Stern közölte az iratot. A Spiegel addig nyomozott, amíg megtalálta, kik állnak a dolog mögött, és - természetesen egy kicsit később - pontosan meg is írta, hogy a papír a KGB-től származik, méghozzá a dezinformációs osztálytól.

Ha már itt tartunk: a Sternnek tényleg nem volt mindig szerencséje a kényes iratokkal. Ez a hetilap dőlt be annak idején a Hitler-naplónak, amelyet egy ügyes nyugatnémet hamisító gyártott. Persze egészen más a helyzet azokkal a nyugatnémet újságírókkal, akik tudatosan együttműködtek a keletnémet titkosszolgálattal.

Knabe: A könyvben az NSZK polgáraival foglalkoztam, olyanokkal, akik egy szabad országban éltek, ahol az együttműködés a Stasival büntetendő volt, mint egy bankrablás. Az NDK-ban az újságírók más körülmények között éltek, egy olyan diktatúrában, amelyben ugyanez a beszervezés nem büntetendő volt, hanem segítette a karrierjüket. Ezt a különbséget nem szabad figyelmen kívül hagyni, bár én az utóbbival sem értek egyet.

- mondja Hubertus Knabe, akinek egyik célja a könyvvel éppen az, hogy helyrebillentse a kelet-nyugati egyensúlyt. És ebben is van igazság. A német egyesítés óta a Stasi viselt dolgainak feltárása keletnémet ügynek tűnt. Nyugaton nagyjából egy évtizeden át nyugodtan, mintegy kívülállóként figyelték a leleplezéseket - mindaddig, amíg mostanában ki nem derült, hogy a Stasi nyugaton is milyen aktív volt. Lehallgatta például Helmut Kohl telefonjait is. A volt kancellár jogi vitája a Stasi-iratok hivatalával még nem zárult le. Kohl szeretné megakadályozni, hogy a régi telefonbeszélgetések nyilvánosságra kerüljenek. Hubertus Knabe most csatlakozott azokhoz, akik úgy vélik: ha az egyesítés után a keletnémet politikusok irataival is ilyen óvatosan bántak volna, akkor sok leleplezés elmaradt volna. De ez csak mellékes megjegyzés: a könyv elsősorban arról közöl részleteket, hogy a Stasival 20-30.000 nyugatnémet - köztük több tucatnyi újságíró - volt hajlandó együttműködni. Ami persze csak kis osztaga volt az NDK állambiztonság seregének, amelynek létszámát Knabe 91.000 főállású és 180.000 nemhivatalos munkatársban adja meg. A 16 milliós NDK-ban ez elég alapos felügyeletet tett lehetővé.

2001. május