1953. június 17.

Hogy a népet nem lehet leváltani, arra gyakran figyelmeztetik a hatalmasokat, de hogy a közhely valamikor aktuális politikai vers volt, az lassan feledésbe merül. Ideje hát, hogy ötven év elteltével felidézzük, már csak azért is, mert egyes kutatók szerint eredetileg az ellenkezőjéről volt szó. 53 júniusában az alapjában baloldali Bertolt Brecht - a korabeli pártvezetők jelentős részével együtt - valóban csalódottan vette tudomásul, hogy a munkások a munkásállam ellen fordultak, és első felháborodásában szaladt ki a tolla alól, hogy a kormány talán választhatna magának másik népet.

Ötven év elteltével nem ez az egyetlen kérdés, amelyre más válaszokat hallunk, mint korábban. Amit sokáig munkásfelkelésként emlegettek, arról Németországban ma már többen forradalomként beszélnek, sőt, egy sorba állítják a francia forradalommal. Most, az ötvenedik évfordulón minden eddiginél nagyobb ünneplés zajlott. A történelmi eseményekről mi ezúttal csak epizódokat tudunk felidézni, annak alapján, amit szemtanúk mondtak el külföldi tudósítóknak. Az egyik szereplő Egon Bahr. A német szociáldemokrácia nagy öregje leginkább arról híres, hogy Willy Brandttal közösen dolgozta ki a 70-es évek új keleti politikáját. 53-ban újságíró volt Nyugat-Berlin amerikai szektorának rádiójánál, a RIAS-nál. Ez évtizedeken át az egyik legnépszerűbb adó volt az NDK-ban is, ahol az ország legnagyobb részén fogható volt.

1953-ban nyolc év telt el a világháború vége, a nácizmus veresége óta, négy év Németország hivatalos kettéosztása óta. A város háborús sebei még jól láthatóak. A berlini falnak nyoma sincs - csak nyolc évvel később épül fel -, a város keleti és nyugati fele között szabad a forgalom. Június 16-án a kelet-berlini presztízs-beruházás helyszínéről, a Sztálin-sugárút építkezéséről a normaemelések miatt tiltakozó munkások a minisztériumok házához vonulnak. Mivel hamar politikai jelleget öltő követeléseiket nem teljesítik - a kormány nem mond le, nem írnak ki szabad választásokat, nem engedik szabadon a politikai foglyokat - másnapra általános sztrájkot hirdetnek. És hogy ezt mindenki megtudja, akit illet, a munkások képviselői zavartalanul átmennek az amerikai szektorba. Szeretnék, ha a RIAS felkelésre szólítaná fel a keleti szektor lakosságát. Egon Bahr fogadja őket.

Egon Bahr

Bahr: Ez persze nem ment. Hogyan is szólíthatott volna fel egy amerikai irányítás alatt álló rádió felkelésre a szovjet megszállási övezetben? De ezt nem mondtam meg nekik. Inkább megkérdeztem, vannak-e előkészületek, vannak-e kapcsolataik más városokkal. Nem voltak. Erre azt mondtam: ez kilátástalan. Előkészítés nélkül nincs se felkelés, se forradalom. Ettől nagyon csalódottak lettek. Erre azt mondtam, üljünk le, igyunk meg egy kávét és mondják el, mik a követeléseik. Ezt aztán megpróbáltuk helyes németséggel megfogalmazni és helyes sorrendbe rakni. Megígértük, hogy sugározni is fogjuk. Ezután, nem teljesen elégedetten, távoztak. A követeléseket le is adtuk, úgy emlékszem, az utolsó pont a szabad választás volt.

Egon Bahr ekkor még nem gondolta volna, hogy a felhívásnak milyen következményei lesznek. Az amerikaiak azonban rosszat sejtettek.

Bahr: 2-3 óra múlva jött az amerikai igazgató, és RIAS-os pályafutásom alatt először és utoljára, amerikai utasítást kaptam. Mégpedig, hogy ne sugározzuk a sztrájkbizottság felhívását, nehogy a szovjet haderő beavatkozzon. Mert akkor ki tudja szavatolni, hogy megállnak és nem mennek tovább egyből Nyugat-Berlinbe? Ez politikailag lehetetlen - mondtam. Mire ő: tudja ezt Ön szavatolni? Természetesen nem. Erre lezárta a vitát, és azt mondta, az amerikai nagykövet azzal telefonált Bonnból, hogy a RIAS valóban ki akarja-e robbantani a harmadik világháborút. Szóval, nem volt vita, még aznap este kivettük ezt a jelentést a híradásainkból.

A RIAS hallgatói között ott volt a Német Szocialista Egységpárt egy fiatal funkcionáriusa, Hans Bentzien, az NDK déli részén, Gerában. Bentzien később kulturális miniszter is volt, még később az NDK televízió utolsó elnöke lett, manapság pedig, nyugdíjasként - amint hallani fogjuk - történelmi tanulmányokkal foglalkozik.

Bentzien: 16-án este én is a RIAS-t hallgattam. Nekem nem tűnt annyira visszafogottnak, hanem többször is sugározta Scharnowski nyugat-berlini szakszervezeti vezető beszédét.

Hát igen, a RIAS visszafogottsága annyiban viszonylagos volt, hogy Egon Bahr és társai teljesítették ugyan az amerikai utasítást, de az információkat nem fogták vissza. Mivel szerették volna, ha a kelet-berliniek szép számban jelennek meg a másnap reggeli tüntetésen, interjút készítettek a nyugat-berlini szakszervezeti főnökkel, aki az interjú közben pontosan ismertette, hol és mikor jelenjenek meg a kelet-berlini dolgozók. De a sztrájkbizottság felhívása sem tévesztett célt. A RIAS-ba néhány napos késéssel jutottak el a hírek az NDK távolabbi részeiről. Egon Bahr ma is érezhető büszkeséggel így emlékszik vissza:

Bahr: Amikor összehasonlítottuk az értesüléseket, kiderült, hogy ugyanabban a sorrendben mindenhol ugyanazokat a követeléseket hangoztatták, amelyeket az én íróasztalomnál fogalmaztunk meg. Vagyis, a RIAS, anélkül, hogy tudta vagy akarta volna, a felkelés katalizátorává vált. Amennyire tudom, addig nem volt rá példa, hogy egy elektronikus médium órákon belül teljesen meg tudta fordítani a helyzetet.

Az amerikaiak azonban nem akarták megváltoztatni a helyzetet. Éppen ellenkezőleg.

Bahr: Az amerikaiak - ugyanúgy, mint az angolok, a franciák és az oroszok is - a fennálló helyzetben voltak érdekeltek. Az isten szerelmére, semmi se változzon, ne legyen háború Berlinben, Berlin miatt. Csak óvatosan. A mi hibánk volt a RIAS-nál, az enyém is, hogy nem gondoltuk végig a következményeket. A következmények 61-ben tudatosultak bennünk, amikor felépült a berlini Fal. A Falat lényegében gondolatban már 53 június 17-én elkezdték építeni.

53 és 56 tanulságait Egon Bahr szemében a berlini Fal felépítése tetőzte be. A felismerésnek, hogy az amerikaiak nem avatkoznak be, az egyik fontos következménye lett, hogy Willy Brandt és Egon Bahr saját, új Németország-politikát dolgoztak ki, és a szembenállás helyett lassú közeledéssel igyekeztek változásokat elérni az NDK-n belül és a két német állam viszonyában. De ez már másik történet. Ami 53-at illeti, nemcsak az amerikaiak, hanem a szovjetek szerepe is érdekes, főképp, miután a szovjet archívumok megnyitása és a korabeli szereplők megszólalása nyomán újabb adalékok kerülnek nyilvánosságra. Bahr megemlíti, hogy Adenauer kancellár szinte azonnal szovjet provokációnak minősítette a történteket, de Bahr és társai a RIAS-nál lebeszélték a kancelláriát arról, hogy az öregúr ilyesmivel járassa le magát. Azóta erősödik a feltételezés, hogy Adenauer megérzése nem talán is állt olyan messze a valóságtól.

Bahr: Csak évekkel később vettük észre, hogy Berija új Németország-politikára készült, és le akarta cserélni Walter Ulbrichtot. A történet azért tragikus, mert június 17-e éppen megerősítette Ulbrichtot. Moszkvában azt mondták, hogy ilyen helyzetben nem lehet lovakat váltani. Ő a leghűségesebb hívünk, őt fogjuk megerősíteni.

Részletes beszámolóval szolgál a történetnek erről a vonulatáról Hans Bentzien, a volt pártfunkcionárius, aki oroszul olvassa a forrásokat, és nem kis feltűnést keltett új könyvével, amely szerint az 53-as keletnémet felkelés szervezője Moszkvában ült. Mint most elmondta, neki már akkor, a helyszínen feltűnt, hogy a közeli gyárak munkásait nem munkások vezették, és hogy a tömeg követte a szovjet katonák utasításait. Bentzien azóta úgy tudja, hogy Berija, az akkori szovjet belügyminiszter és a titkosszolgálat főnöke már május elsején utasította NDK-beli embereit az NDK lekapcsolására. Hogy miért?

Bentzien: Berija Marshall-tervet akart a Szovjetuniónak. Felismerte, hogy a jóvátétel, amelyet az NDK-nak kellett fizetnie, nem elég a nagy háborús károk helyrehozására. Miközben nekünk nagyon nagy nehézségeket okozott, hogy az NDK-ban működő szovjet részvénytársaságok százai szinte kizárólag a Szovjetuniónak szállítottak. Berija körülbelül húszmillió dolláros Marshall-tervet szeretett volna, amelyet a nyugatnémet konszernek fizettek volna meg. Ezért cserébe feladta volna az NDK-t, mégpedig a semlegesség és el nem kötelezettség feltétele nélkül.

Azokban az időkben ez nem lehetett teljesen meglepő: előbb Sztálin, majd Hruscsov bombázta a Nyugatot hasonló tervekkel, majdnem a berlini Fal felépítéséig - a nagy különbség az volt, hogy ők ragaszkodtak volna a semlegességhez, vagyis Nyugat-Németország kiszakításához a nyugati szövetségből. Moszkvában 53-ban, különösen Sztálin halála után egyébként is viták folytak a német helyzetről a politikai bizottságban. Az előzmény: mióta 52-ben a Német Szocialista Egységpárt kongresszusán elhatározták a szocializmus felépítését, az életszínvonal olyan mértékben romlott, hogy százezrek menekülnek keletről nyugatra. 53 májusában az NDK-ban a párt központi bizottsága mégis felemelte a normákat. A Sztálin utáni moszkvai vezetők június elején kurzusváltásra ösztökélték az NDK vezetőit. Azok önkritikát gyakoroltak, de a normaemelést nem vonták vissza. Ez volt a sztrájkok közvetlen kiváltó oka.

Bentzien: Szóval, Molotov és Hruscsov azt mondta, hogy az NDK-ban nem lehet folytatni a szocializmus erőltetett ütemű felépítését. Mire Berija azt mondta, nekünk teljesen mindegy, hogy az NDK-ban szocializmus van-e vagy sem, nekünk csak egy üzlethez van rá szükségünk.

Szovjet csapatok a keleti szektor határán

Hans Bentzien szerint az üzleti ajánlatot Berija meg is üzente a nyugatnak. Zsukov marsall, a berlini győztes azonban azt mondta, hogy nem ezért harcoltak, és nem akarta az Elbától az Oderához visszavinni a határt. Végül Zsukov a Kremlben letartóztatta Beriját, aki addig a második ember volt Sztálin után. Beriját decemberben ki is végezték, mint az angol imperialisták ügynökét. Hans Bentzien elméletét újabban más források is alátámasztják, de feltételezhetjük, hogy a volt pártfunkcionárius azért is hangsúlyozza a moszkvai összeesküvés-elméletet, mert ő is nehezen tudta elképzelni, hogy a német munkások csak úgy, maguktól a munkásállam ellen fordultak. Ami viszont a Szovjetunió nyilvánvalóbb és egyértelműbb szerepét illeti, az NDK biztonsági erői már június 17-én estére a szovjet páncélosok támogatásával vetettek véget az általános felkelésbe átcsapó megmozdulásoknak. Néhány nappal később az egész országban helyreállt a korábbi rend, miután NDK-szerte több mint száz helyen követték a berlini példát. A halálos áldozatok számáról 60 és 140 között ingadoznak a becslések. 18 embert a szovjet katonák végeztek ki, két tüntetőre NDK-bíróság mondott ki halálos ítéletet, körülbelül háromezer ember került börtönbe.

Szovjet parancs: rendkívüli állapot a szovjet szektorban

Egon Bahr így értékeli a szovjet beavatkozást:

Bahr: Ha 1953-ban a szovjet páncélosok a laktanyákban maradtak volna, már akkor létrejött volna a német egység. A rezsim elvesztette minden tekintélyét. Az a szovjet döntés, hogy nem bízzák a dolgot a német fegyveres erőkre, hanem magukra vállalják a felelősséget, annak idején vérontástól kímélt meg minket. Különben polgárháború lett volna. 16-án este és 17-én reggel a fegyveres népi rendőrség már majdnem ott tartott, hogy átáll a felkelők oldalára. Mert azt mondták, hogy nem lövünk a népre. 53-ban a szovjet hadsereget vetették be, úgyszólván egyetlen lövés nélkül. 56-ban Magyarországon már lőnie kellett. 68-ban Csehszlovákiában nem kellett lőnie, 89-ben pedig már be sem vetették a szovjet hadsereget. Ennek a történetnek ilyen íve van.

* * *

Felkelés vagy forradalom? A kérdés most, 50 év elteltével megint napirenden van. Az ötvenedik évfordulón hirtelen más színben tűnik fel, ami 1953. június 17-e körül történt. Az átértékeléshez szükség volt a német egyesítésre. Németország nyugati felében évtizedeken át pusztán munkaszüneti napként és meglehetősen formális nemzeti ünnepként kezelték az évfordulókat, nemigen tudtak mit kezdeni velük, hiszen a nyugatnémeteknek olyasmit kellett volna ünnepelniük, amihez lényegében semmi közül sem volt. Az NDK-ban hivatalosan vagy hallgattak róla, vagy fasiszta puccsként értékelték. A történelem átírása az utóbbi években felgyorsult, nem utolsósorban azért, mert az NDK titkosszolgálat, a Stasi irattárából, de a volt szovjet archívumokból is sorra kerülnek elő az eddig elzárt dokumentumok. Nemrég tehát - külföldi tudósítók társaságában - a Stasi-iratokat kezelő hivatal vezetőjével, egy volt NDK ellenzékivel, Marianne Birthlerrel beszélgettünk, aki önkritikusan jegyezte meg:

Birthler: Még az NDK ellenzék sem értékelte a 80-as években ezt az eseményt úgy, ahogyan kellett volna. Az NDK ellenzék nem támaszkodott azokra a bátor emberekre, akik 36 évvel korábban tömegesen vonultak az utcára.

Érdekesség, hogy már alig egy hónap elteltével a bonni parlament nemzeti ünneppé nyilvánítja június 17-ét, mint a német egység napját - olyan politikai körülmények között egyébként, amikor éppen Nyugaton nem volt cél Németország újraegyesítése. Az évenkénti ünneplés ellenére az esemény politikai jelentősége hamar elenyészik, és évtizedeken át munkásfelkelésként tartják nyilván. Marianne Birthler, a Stasi-iratokat kezelő, és történelmi kutatásokat is folytató hivatal vezetője ma már forradalomról beszél, amelyet egyik-másik interjújában a francia forradalommal állított egy sorba.

Birthler: Ezt a felkelést a szociális helyzet, a normaemelés váltotta ki, de egészen hamar forradalommá szélesedett, amelyben szabad, titkos választásokat követeltek és békeszerződést egész Németországgal.

Kétségkívül közrejátszik az értékelés változásában, hogy az utóbbi évtizedben új adatok kerültek a kutatók kezébe. Újdonságként hozták nyilvánosságra például azt az elfeledett történetet, hogy a Neisse-parti Görlitz városában néhány órára a felkelők vették át a hatalmat a városházán. Mégsem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: miután az utóbbi 50 évben többször is átírták a történelmet, indokolt-e az újabb átértékelés? Marianne Birthler határozottan válaszol:

Birthler: A történelmet valóban átírták, de ami most történik, az alapjában az, hogy most rakjuk a helyére a történelmet, amelyet eltorzítottak és néha eszközként használtak fel.

Ehhez tartozik, hogy mostanáig tartott, amíg sikerült megcáfolni néhány legendát. Mostanra tudatosult a közvéleményben, hogy a felkelés nem korlátozódott Berlinre és a nagyvárosokra, hanem szinte az egész NDK-ra kiterjedt. A politikai legendák közül nem igaz például, hogy Halle városában a felkelőket egy koncentrációs tábor felügyelőnője vezette, miután kiszabadították a börtönből. A történetből az asszony nevén kívül semmi sem igaz. De nem igaz az sem, hogy szovjet katonákat végeztek ki azért, mert nem voltak hajlandóak a német felkelők ellen fordulni. A szovjet katonáknak még emlékművük is van Nyugat-Berlinben, de a kutatók mai tudása szerint a történetet semmi sem bizonyítja. Bonyolultabb kérdés, hogy az amerikai szektor népszerű rádiója, a RIAS milyen szerepet játszott a felkelésben. Az értékelések máig is eltérőek. A levéltár-vezető Marianne Birthler álláspontja így hangzik:

Birthler: Az amerikaiaknak nem állt érdekükben, hogy a RIAS segítségével feltüzeljék a felkeléseket. Volt viszont néhány bátor ember, aki azt tartotta feladatának, hogy műsort készítsen. Ha alaposan szemügyre vesszük, nem volt semmilyen puccs-felhívás vagy más kezdeményezés, hanem a média a feladatát teljesítette, beszámolt a helyzetről.

Az amerikaiak óvatossága egyébként visszatért nyolc évvel később, a berlini fal építésének napjaiban is. Akkor sem kockáztatták meg, hogy szembekerüljenek a Szovjetunióval, hogy felboruljon a nagyhatalmak kényes egyensúlya. Ami egyébként nem az egyetlen hasonlóság abban a sorozatban, amelynek a többi helyszíne 56-ban Lengyelország és Magyarország, 68-ban Csehszlovákia, 80-ban Lengyelország volt.

Marianne Birthler

Birthler: Azt hiszem, a felkelések 53-ban és az 56-ban, egészen 68-ig és 80-ig olyasmik, amiket mi, vagyis a közép- és kelet-európai társadalmak magunkkal vihetünk ebbe az egyesült Európába, és megmutathatjuk, hogy mindig voltak szabadságmozgalmak, mindig voltak felkelések a diktatúrák ellen.

2003. június