A Gauck-hivatal 2.

Nemrég kaptam meg a Stasi-aktámat az illetékes hivataltól. Illetve, ez kis túlzás, nem komoly akta volt ez, hanem csak egy karton, néhány följegyzéssel.

Pedig annak idején, 1987 nyarától az NDK végnapjaiig, 89 őszéig állandóan abban a tudatban éltünk, hogy figyelnek. Mint most kiderült, ez az érzés nem volt alaptalan, de sajnos látványos akciókról nem tudok beszámolni. Úgyhogy ezúton nyugtathatom meg akkori aggódó főnökömet: a Stasinál nem volt nyoma annak, hogy titokban ellenzéki vezetők lakásán jártam, interjúkészítés céljából. És utólag a Fekete Dobozos kollégák óvatossága is fölöslegesnek bizonyult. Annak idején álnéven mutatkoztak be, amikor följöttek és egy cédulára írták föl, hogy segítséget kérnek, mert egyik társukat a titkos forgatás miatt őrizetbe vették. Ráadásul hiába rejtegettem hetekig a Fekete Doboz kameráját, a Stasi ránk se hederített. Pedig eredetileg úgy volt, hogy figyelnek. A kartonomon az utolsó békeévből, 88-ból olyan bejegyzések vannak, hogy találkoztam az egyik komoly nyugati hírügynökség tudósítójával. Ráadásul többször is, és ebből egyszer még azt is odaírta a titkos megfigyelő, hogy a találkozó B. lakásán történt. A B. ugyebár én vagyok. A Stasi szép apparátussal dolgozott: a négy bejegyzés négy különböző kézírással történt. Az utolsó bejegyzés 89 októberéből való, de akkor már a Stasinak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mit csinál a korábban testvéri, addigra már nem is igazán baráti Magyar Népköztársaság rádiójának tudósítója. Amikor a Stasi iratai kezelő hivatal vezetőjét, Joachim Gauckot kérdeztem, ezt válaszolta:

Gauck: A Stasi a végén természetesen már nem tudott mindenre odafigyelni, ez egészen világos. Nézze, minden egyes faluról és városról volt egy kartoték, hogy vészhelyzet esetén bizonyos személyeket el tudjanak különíteni. Táborokba vitték volna őket, ahogy Lengyelországban történt a rendkívüli állapot idején. Csak hirtelen olyan sok lett az ellenzéki. Ez a Stasit is meglepte, hiszen mi annyira alkalmazkodó nép voltunk - mondja Joachim Gauck a több mint tíz évvel ezelőtti békés fordulat hátteréről.

Joachim Gauck egy évtizedet töltött a Stasi-iratokat kezelő hivatal élén. Idén adja át posztját utódának, akinek ugyancsak akad majd dolga, hiszen a hatalmas iratmennyiség feldolgozása beláthatatlan ideig húzódik. Változatlan a szándék, hogy a volt NDK-polgárok tájékoztatására - és a tudományos kutatás kedvéért is - előbb-utóbb mindent elolvasnak és rendszereznek. Kisebb korlátozásokkal bárki megnézheti az aktáját, és eddig négy és félmillióan fordultak a hivatalhoz. Joachim Gaucknak az a véleménye, hogy ez jobb, mint az volt, amikor a nácizmus után gyorsan lezárták az ügyeket, és csak a következő generáció kérdezett rá az elődök viselt dolgaira.

Gauck: Boldog vagyok, hogy a németek, amikor másodszor mondanak búcsút egy diktatúrának, nem érik be annyival, hogy vidáman vigyorognak és azt mondják: bye-bye, kész, vége. Hanem vitatkoznak a diktatúráról, annak következményeiről és a felelősségről. Ez azt mutatja, hogy a németek felnőttebbek lettek. Az átmeneti társadalomnak az a mentalitása, hogy legyünk kedvesek egymáshoz, csináljunk Kerekasztalt és nézzünk egymásra barátságosan - másoknak ez érdekes modell lehet, nekem nem az. Számomra az összeütközés, a konfliktus, a nézeteltérés hozzátartozik a parlamenti élethez.

Gauck ezzel a véleményével valószínűleg kisebbségben van abban a Német Szövetségi Köztársaságban, amely évtizedek óta a konszenzusos politizálás egyik modellje. Mégis, Gauck a legtekintélyesebb közéleti szereplők egyike. Hogy miért? Ennek sok oka van, és közéjük tartozik a korrektség és a távolságtartás a pártoktól. Gauck lefegyverző magabiztossággal idézi fel saját érdemeit. A politikusokat érintő híresebb Stasi-ügyek közül fölidéz néhányat: öt keletnémet politikus, négy párt. Az emlékezetes esetek közé tartozik a kereszténydemokrata Lothar de Maiziére, az NDK utolsó miniszterelnöke, és a szociáldemokrata Manfred Stolpe, aki a fordulat óta egyfolytában tartományi miniszterelnök Brandenburgban. Mindkettőjükről az derült ki, bár nem egyformán, hogy információkat szolgáltattak a Stasinak.

Gauck: Amikor de Maiziére úr ügye zajlott, akkor a szociáldemokraták és más baloldaliak teljesen lelkesek odavoltak a hivatal munkájáért és személyesen értem is. Amikor a Stolpe-ügy jött, akkor a kereszténydemokraták és általában a konzervatív Németország volt teljesen meggyőződve a felderítés fontosságáról. Aztán egyszer a polgárjogi aktivisták egy bizonyos csoportjával volt kisebb konfliktusom. A fundamentalista ellenzékieknek túl bürokratikus voltam, és ezt nagyon rossznak tartják azok, akik nem ismerték föl, hogy nem a hatalomnak van szüksége a bürokráciára. Egy hercegnek teljesen fölösleges a bürokrácia. A bürokrácia alapjában véve azokat védi, akik kevésbé tudják megvédeni magukat. Sokan közülünk - mondja Gauck, aki az NDK-ban maga is az ellenzékhez tartozott - azt gondolták, hogy a jó embereknek jó papírt adunk ki, a rosszaknak meg egyelőre nem segítünk. Ilyesmi előfordul, de nem az én hivatalomban. Tulajdonképpen mindegyik táborral voltak már konfliktusaim, pedig mindig ugyanazt teszem: nem csinálok pártpolitikát.

Most, hivatali idejének vége felé már meg lehet kérni Joachim Gauckot, a volt NDK ellenzékit, hogy foglalja össze: neki mit jelentett a tíz év a hivatal élén.

Gauck: Még kritikusabban látom az NDK-t. Ha az archívumokba nézünk, az arrogancia és a neurózis hihetetlen keverékével találkozunk. Én a baloldali protestantizmusból jövök - idézi fel Gauck, aki az NDK-időkben lelkész volt Rostockban. - Bal-liberális körökben gyakran úgy beszélnek a szocializmusról, mint a kapitalizmus alternatívájáról. De ha itt megtapasztalta az ember, hogy valójában milyen volt, akkor ez a felfogás romantikus humbug. Az államszocializmus nem a jövőbe mutatott, hanem visszatérés volt a korai abszolutizmus idejébe.

Hogy még egyértelműbb legyen, Gauck egy hasonlattal is megerősíti.

Gauck: A titkosszolgálati iratokban ezt olyan világosan látjuk, mintha egy órát vennénk a kezünkbe. Elöl mutatós számlapot meg minden szépet lehet rátenni, de az óra lényegét akkor látjuk, ha kinyitjuk és megnézzük a mechanizmust, a technikát. Itt belül a törvénytelen hatalom technikáját láthatjuk. És ha ezt látta az ember, akkor még inkább elveszti az illúzióit arról, amit mások szocializmusnak neveznek.

Ezek után nem meglepő, hogy Joachim Gauck következetesen képviseli azt az elvet, hogy az Stasi-iratokat alapjában nem szabad elzárni a nyilvánosság elől. Most éppen akörül folyik a vita, hogy Helmut Kohl iratait fel lehet-e használni. A vita egyelőre elvi jelentőségű, mert csak nemrég bukkantak nyomra, és az iratokat még keresik, a hivatalra kényszerűen jellemző "tűt a szalmakazalban" módszerrel. A rendezetlen papírtömegből szorgos kézi munkával igyekeznek kiválogatni azokat a telefonlehallgatási jegyzőkönyveket, amelyek esetleg nyomra vezethetnek a CDU és Helmut Kohl ősz óta tisztázatlan pénzügyeiben. A vita még nem zárult le arról, hogy a törvénytelen eszközökkel szerzett bizonyítékok felhasználhatóak-e. Gaucknak az a véleménye, hogy Helmut Kohl magánügyei nem tartoznak a nyilvánosságra, de amit közéleti személyiségként követett el, azt nem lehet titkosítani. Érdekes jogi vitához vezetett, hogy az adatvédelmi biztosnak pont ellenkező a véleménye, az illetékes parlamenti vizsgálóbizottság pedig egyelőre salamoni döntéssel bújt ki az egyértelmű állásfoglalás alól. Úgyhogy a keleten lehallgatott nyugati politikai telefonok még egy darabig foglalkoztatják a politikusokat.

Kohl persze kivétel. A Stasi-iratok túlnyomó többségét a volt NDK-polgárok kérték ki a hivataltól. Eleinte többen attól tartottak, hogy elszabadul a pokol, ha a megfigyelési iratok láttán az megfigyeltek - itteni szóhasználattal az áldozatok - rátámadnak a megfigyelőkre, a tettesekre. Ez azonban nem következett be. Joachim Gauck is meglepőnek tartja, mennyire kevés incidens történt. Ennek több oka is lehet, az egyik Joachim Gauck szerint ez:

Gauck: Az áldozatok alapjában sokkal enyhébbek, mint a tettesek gondolnák. Ami a feltételezett önbíráskodást és bosszút illeti - hihetetlen, hogy az egykori tetteseket az áldozatok milyen gyakran megszégyenítik. Tegnap Schwerinben egy olyan konferencián voltam, ahol a Gulag üldözöttei jöttek össze Vorkutából és máshonnan. Ezeknek az embereknek a készsége a megbocsátásra sokkal nagyobb, mint a tettesek igénye arra, hogy megbocsássanak nekik.

2000. május