A Gauck-hivatal

Németországban bezzeg könnyű elrendelni a titkos ügynökök leleplezését. Az ország egyik, mégpedig nagyobbik fele se megfigyelő, se megfigyelt nem volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kettéosztottság éveiben az ország nyugati, többé-kevésbé Stasi-mentes felében volt szerencséje élni. És bár ez igaz, a titkos ügynökök leleplezése mégsem a nyugatnémetek trükkje a keletnémetekkel szemben. Az idevonatkozó törvényt még az NDK utolsó parlamentje fogadta el, és a magyar Történeti Hivatalnak megfelelő német intézmény élén egy keletnémet, méghozzá ismert és népszerű ember, Joachim Gauck volt lelkész áll. Utóda, aki idén az örökébe lép, szintén keletnémet, Marianne Birthler egykori polgárjogi aktivista személyében. És persze az ügyfelek többsége is volt NDK-polgár, bár éppen nemrég jelent meg egy nagy feltűnést keltő könyv arról, hogy a Stasi milyen aktív volt Nyugat-Németországban is.

A Gauck-hivataltól bárki elkérheti a saját dossziéját. A korlátozások viszonylag csekély körűek, nagyjából az államtitkokat és a vétlen harmadik személyek adatait védik. A besúgókat, itteni nevükön nemhivatalos munkatársakat meg lehet ismerni.

Az iratokban a nemhivatalos munkatársakat úgyis fedőnéven említik - magyarázza a hivatal egyik szóvivője, Cornelia Bull. - Ha valaki megnézte a dossziéját, kérheti, hogy fejtsék meg a fedőnevet. Többnyire, ha valakiről sok irat készült, az illetőnek úgyis van elképzelése, hogy ki lehetett az. Aztán a gyanú vagy beigazolódik vagy nem.

Cornelia Bull mindjárt példát is mond. Egy fiatalembert, kommunista szülők gyermekét, feljelentették és bebörtönözték. Miután vele együtt a barátnőjét is lecsukták, a fiatalember biztos volt benne, hogy csak a szülei lehettek a feljelentők.

Aztán a kilencvenes években, amikor megnézte a dossziéját, megállapította, hogy az apja volt az. Utána nagyon megkönnyebbült. Mert azt mondta: az anyám nem volt benne, az anyámmal beszélhetek. Az az egyszerű tény, hogy valakit feloldhatott a gyanú alól, többet nyomott a latban, mint az az információ, hogy az apja jelentette föl.

Nem ez volt az első eset, amikor arról hallottam, hogy akár családtagok is megfigyelték egymást. A Stasi-akták tanulmányozása többféle kellemetlen meglepetéssel vagy éppen megbizonyosodással szolgált. Mégis, a kezdeti aggodalmak, amelyek a törvény parlamenti vitáját is kísérték, nem igazolódtak be. Senkit sem bántottak, az indulatok csúcsa - amint Cornelia Bulltól is hallom - az volt, hogy néhányan fenyegető leveleket írtak.

A tapasztalatunk az, hogy az áldozatok, vagyis azok, akiket megfigyeltek, szívesen megbocsátanának. A nemhivatalos munkatársak azok, akik kevésbé hajlamosak a beszélgetésre. Nem tudunk mindenről, de az olyan esetekben, amikor létrejött a beszélgetés, tulajdonképpen senki sem akadt, aki visszautasította volna a bocsánatkérést. Az érintettek tehát készek a kiengesztelődésre.

A Gauck-hivatal láthatólag élénken foglalkozik azzal, hogy felmérje tevékenységének hatását. És bár nem kérdezhetik meg minden ügyfelüket, nincs okunk kételkedni abban, amit a szóvivő mond az iratok nyilvánosságának kedvező hatásáról. A nyilvánosságnak megvan az elvi alapja is.

Az adatvédelem nem azonos a tettesek védelmével. A Stasi-iratokról szóló törvény egyértelműen az áldozatok jogait helyezte előtérbe, más szóval az egykori elnyomottakat erősítette.

A nyilvánosságnak csak az egyik útja az, hogy ki-ki megnézheti a saját iratait. Az újságírók és kutatók is hozzáférnek a dokumentumokhoz, és volt átvilágítás is: a közszolgálatban kötelezően, de ha akarták, vállalatok is kérhettek adatokat az alkalmazottaikról. Sem a vállalatoknál, sem a közszolgálatban nem jár automatikus elbocsátással, ha valakiről kiderül, hogy együttműködött a Stasival.

Berlinben ötvenezer tanárt világítottak át. Négy százalékuknak voltak Stasi-kapcsolatai és alig egy százalékot bocsátottak el, vagyis az érintettek háromnegyede tovább dolgozik.

Cornelia Bull hozzáteszi, hogy az átvilágításnak megvan az a haszna is, hogy ezekután senkit sem lehet zsarolni, nem jelenhet meg valaki nála azzal, hogy a hallgatásáért segítséget kér valamiben. És van más előnye is.

A közszolgálatban az átvilágítás általában megerősítette a demokráciába vetett bizalmat. Például ha valaki, aki egyszerű polgárként nem volt párttag, elmegy a rendőrségre, akkor meglehetősen biztos lehet abban, hogy nem találkozik a volt kihallgatójával vagy megfigyelőjével. Azt hiszem, ez elég fontos

- mondja a Gauck-hivatalban Cornelia Bull. Ami a rendőrséget illeti, megjegyzi, hogy a rendőrség nem volt éppen az ellenállás fészke az NDK-ban, de nem mindegyik rendőr volt titkos ügynök. Voltak, akik a hivatalos úton megadták a segítséget, de arra nem vállalkoztak, hogy titokban megfigyeljék a saját kollégáikat. Egyébként sem volt kötelező az együttműködés. Voltak, akik nemet mondtak, voltak, akik kerülő úton bújtak ki. Például hosszú beszélgetés után hagyták magukat meggyőzni, aztán:

másnap a munkahelyükön a kávészünetben odaálltak, és azt mondták a titkárnőknek: képzeljétek, mennyire megbíznak bennem az elvtársak. Már azt is megengedik, hogy együttműködjek a Stasival. Hát nem gyönyörű? És ezzel a dolog el is volt intézve.

Ennyit a magánemberekről. A politikában volt néhány látványos eset. Az NDK első szabadon választott - és az ország történetében egyúttal utolsó - miniszterelnöke, a kereszténydemokrata Lothar de Maiziére tisztázatlan Stasi-ügyek miatt vonult vissza a politikától. Ugyancsak ismert név Manfred Stolpéé. Ő az NDK-időkben a berlin-brandenburgi evangélikus egyház elsőszámú világi vezetője volt, majd szociáldemokrata színekben Brandenburg tartomány miniszterelnöke lett, és a német egyesítés óta immár a harmadik ciklusban az is maradt. Az iratok tanúsága szerint nemhivatalos Stasi-munkatárs volt. Amikor ez kiderült, nagy vita kerekedett, parlamenti vizsgálóbizottság is alakult, de Stolpe maradt, és - ahogy már mondtam - azóta újra is választották miniszterelnöknek. Van tehát egy kereszténydemokrata és egy szociáldemokrata politikusunk a listán, és ennyi elég is volt, hogy a pártok levonják a következtetést:

Végül megállapították, hogy mindkét párt, sőt mindegyik nagyobb csoportosulás egyformán érintett, és ennek az az eredménye, hogy a pártpolitikusokat kihagyják. Vagyis ez a téma nem használható választási kampányhoz vagy pártpolitikához. Ebben egyetértés van - mondja a Gauck-hivatal szóvivője, majd kifejti, hogy nem a volt miniszterelnök fontos, hanem a nyilvánosság. És az érdeklődés tovább tart, mint tíz éve gondolták volna. A dolog egyrészt nagyon eleven. Most is havonta tízezren kérik, hogy megnézhessék a dossziéjukat. A polgárok tudni akarják, mi történt. Másrészt a közvélemény időközben telítődött a sok szenzációval. De Maiziére ügyében annak idején elég kevés iratot találtak. Kérdés, hogy ma elég lenne-e ennyi ahhoz, hogy távozzon.

Végül egy szám: a Gauck-hivatal legutóbbi jelentése szerint tavaly májusig több mint másfél millióan kértek betekintést a dossziéjukba. Az NDK-nak körülbelül 16 és fél millió lakosa volt, vagyis majdnem minden tizedik keletnémetnek legalábbis az volt a gyanúja, hogy megfigyelték.

2000. március