Egy láger, két láger, sok láger...

Buchenwald - vagy ahogy a Weimar fölötti erdős dombot errefelé inkább emlegetik: az Ettersberg - nem egy emlékhely, hanem legalább kettő. Sőt, ahogy hallani fogjuk, akár több is, de kettő mindenképpen. 1945-ig a nácik működtettek koncentrációs tábort, 45 és 50 között a szovjetek rendezték be ugyanitt a kettes számú különleges tábort, ahol ők viszont a kisebb-nagyobb náci bűnösöket gyűjtötték össze - vagy legalábbis azokat, akiket annak véltek. 45 óta ezen a helyen annyiszor változott meg a múlt, hogy a múzeum -meglehetősen egyedülálló módon - újabban magával az emlékezéssel, az emlékezés sokféleségével is foglalkozik. De mielőtt erről beszélgetnénk, arról kérdezem az emlékhely igazgatóját, Volker Knigge professzort, milyen kapcsolatba hozták egymással a náci és a szovjet tábort, amikor a német egyesítés után átrendezték a múzeumot.

Eleinte rendkívül erős politikai vita folyt arról, hogyan emlékezzünk Ettersbergre. Ennek három oka volt. A szovjet tábor története az NDK-ban tabunak számított. A hidegháborús időkben Nyugat-Németországban erős irányzatok léteztek, amelyek a kommunizmusra hivatkozva akarták elhomályosítani a saját bűnöket. Ezekből következik a harmadik ok: nem voltak megbízható tudományos ismereteink. Erre mi először is azt mondtuk, hogy az emlékezésben azoknak a bűnöknek van elsőbbségük, amelyekért a németek maguk felelősek. A szovjet különleges tábor története időben és összefüggéseiben csak ezután következik, mert a Szovjetunió elleni német megsemmisítő háború nélkül nem került volna Németországba a Vörös Hadsereg. Másodszor pedig azt mondtuk, hogy kutatni kell. A mítoszok és legendák nem a felvilágosítást szolgálják, a mítoszok és legendák csak a butító politikai vitát szolgálják.

A tudományos kutatás 4 évig tartott, a nagy kutatócsoport oroszországi archívumokban is járt, végül 97-ben nyílt meg a kiállításnak az a része, amely a szovjet lágerről szól. A legendákkal ellentétben kiderült, hogy a foglyok többsége tényleg náci volt, és kisebb tisztségeket viselt a hitleri időkben. Bűnösök voltak, majd társadalmi igazságtalanság áldozatai lettek - mondja róluk az igazgató.

Arra gondolhatunk, hogy ennyi évtized távlatából visszatekintve ez is a sztálinizmus bűnei közé sorolható, de 1945-ben a szovjetek ugyanúgy győztes megszálló hatalomként voltak jelen az ellenség földjén, mint a másik három nagyhatalom. Volt-e különbség a keleti és a nyugati megszállási övezetek között?

Volker Knigge

Ez minket is érdekelt a kutatás során. Vannak közös és eltérő vonások is. Az internálás eleinte mindegyik szövetséges terve volt, és azonos alapon hajtották végre. Egy lényeges különbség volt: keleten a szovjetellenes propaganda, mint egyfajta gumi-paragrafus. A nyugati szövetségesek is volt koncentrációs táborokat használtak az internáláshoz: a britek Neuengammét, az amerikaiak például Dachaut. A döntő különbség az után következett be, hogy a nürnbergi bíróság megállapította az egyes náci szervezetek bűnösségét. A nyugati szövetségesek ezen az alapon alakították át a csoportos internálást egyéni vizsgálati fogsággá, amelynek a vége megfelelő büntetés vagy felmentés volt. A szovjet internáló táborok parancsnokai is abból indulnak ki, hogy ez fog történni, de nem történik meg. Az internálás átalakul az emberek kafkai tárolásává, ez már a sztálini jogtalanság része. Ennyiben ezek a táborok talán a modern idők egy másik szörnyűségének a jelképei, nevezetesen annak, hogy az emberek belehalnak a bürokráciába, egy olyan bürokráciába, amely döntésképtelen, amely nem tud a megfelelő szinten felelősséget vállalni, ha például a táborokban éhínség tör ki.

A szovjet különleges tábort végül 1950-ben szüntették meg, részben a nemzetközi következményekre való tekintettel. És miután ezeket az előzményeket felidéztük, beszéljünk az emlékezésről, amelynek a buchenwaldi múzeumban külön kiállítást szenteltek. Az emlékhely igazgatója, Volker Knigge nemcsak történész, hanem pszichoanalízist is tanult, disszertációját pedig a történelem kisajátításáról írta. Mint mondja, immár 50 éves története van annak, ahogyan az emlékeket alakítják, a mindenkori nemzeti érdekek mentén, és - mint a professzor rosszallóan megjegyzi - eltérő pedagógiai és esztétikai színvonalon.

Volker Knigge szerint Buchenwaldnak szinte annyi története van, ahányan a túlélő foglyok vannak, de beszélgetésünk persze inkább akörül forog, hányféle politikai történetet alkottak. A politikai felhasználás mindjárt az első pillanatokban megkezdődik. Emlékezetes jelenet - a dokumentumfilmek révén bejárta a világot - hogy mindjárt a tábor felszabadítása után egy amerikai katonatiszt parancsára hosszú sorokban terelték föl a weimari polgárokat a hegyre, és szembesítették őket a közvetlen szomszédságukban lezajlott tragédiával. Néhány hét múlva viszont hamar leállították a kemény, de hatásos népnevelő akciót. Az amerikaiak attól tartottak, hogy amikor már nem látni a temetetlen holtakat és kicsit rendbe rakták a lágert, akkor már a németek talán el se hinnék, mi történt, arra gondolnának, hogy amerikai propagandáról van szó. A propaganda következő fejezete már hazai szervezés volt. Volker Knigge, aki Németország nyugati feléből került a buchenwaldi emlékhely élére, történészként mindkét országrészben elgondolkoztató tapasztalatokat szerzett.

Van valami közös abban, ahogy a kelet- és a nyugatnémetek bántak a történelmi helyekkel. A nagy lágereket kelet és nyugaton egyaránt lényegében sértetlenül szabadították fel. Kortörténeti emlékként azonnal védelem alá kellett volna állítani őket, de ez az ország egyik felében sem történt meg. A lágereket lerombolták. Nyugaton a corpus delictit, - a bűnjelet, hiszen a láger lényegében nem más - puszta temetőként tartották meg. A temető és a halottak emléke ünnepélyes lehet ugyan, de a történelemről nem sokat mond. A kommunisták alatt az NDK-ban hasonló dolog történik. Az 50-es években Buchenwaldot annak jegyében bontják le, hogy emléket állítsanak a győzelemnek, amelyhez halálon és harcon keresztül vezet az út. Néhány relikviát megőriznek, köztük a krematóriumot, mert ott gyilkolták meg Ernst Thälmannt, aki a weimari köztársaságban a Német Kommunista Párt utolsó elnöke volt. Azt mutatják be, hogy itt küzdelem folyt, és ez a küzdelem történelmileg szükségszerű, azt a törvényt követve, hogy a kommunizmus világméretű győzelme elkerülhetetlen.

Mint utóbb kiderült, az NDK-időkben a Buchenwaldba visszatérő túlélők - mondjuk, a zsidók - kicsit csodálkoztak, amikor azt látták, hogy Buchenwald leginkább kommunista mártírokkal volt tele, de nem sokat tehettek. A mai emlékhelyen járva, az egykori barakkok helyén feltűnik, mennyire új két kis emlékmű. Bizony, 1993-ig tartott, amíg az itt és más lágerekben elpusztított zsidóknak nagyobb emlékművet állítottak, közvetlenül mellette pedig további két évvel később került sor arra, hogy egyáltalán megörökítsék a cigány áldozatok emlékét is. Kutatásai alapján Knigge professzor példákat is tud mondani a történelem átírásának változataira.

Van puha és kemény módszer. A kemény, elnyomó módszerhez tartozik, hogy az 50-es években kiszorították az idegenvezetők közül azokat a kommunista foglyokat, akik nagyon hitelesen mondták el, mit éltek át, anélkül, hogy tekintettel lettek volna a párt hivatalos idegenvezetési irányvonalára. Az emlékezés egységesítésének puha formái a mítoszok, amelyek nem annyira politikai nyomásra, hanem inkább kulturális, akár vallási hatásra jönnek létre. Ez vonatkozik például Paul Schneider protestáns lelkészre, akinek a sorsáról pontos forrásaink vannak, de akihez, mondjuk így, a protestáns emlékezés igénye hozzátesz valamit. Napjainkban pedig azt látjuk, hogy a lágerek emlékét a politikai általánosítások szintjén igen sokoldalúan lehet igénybe venni. A NATO jugoszláviai beavatkozását Auschwitzra hivatkozva igazolták, Szaddam Husszeint most Hitlerhez hasonlítják, és így tovább.

A történész szemével nézve az is a mítoszok közé tartozik, hogy Buchenwaldot nem az amerikaiak, hanem a lágeren belül szervezkedő ellenállók szabadították föl. Az illegális kommunisták valóban szervezkedtek, nem is eredménytelenül, de ennek azért megvoltak a maga határai.

Az NDK-történetírás szerint a kommunisták vezetése alatt a lágerban létrejött valamilyen mindenre kiterjedő szolidaritás. Az nem hazugság, hogy a politikai foglyok nagyon sokan voltak, de tudjuk, hogy ez a fajta szolidaritás a lágerben egyáltalán nem volt lehetséges. A német kommunisták csak a túlélési közösségek egyikét jelentették. Mivel ugyanakkor a foglyok által betöltött posztokon többnyire német kommunisták álltak, a láger szempontjából ebből az következett, hogy a fennmaradás lehetősége mindegyik fogoly számára egy kicsit jobb volt, mert kevesebb volt a táboron belüli korrupció, jobbak voltak az egészségügyi körülmények. Másfelől tisztogatásokra is volt példa, amennyiben a politikailag veszélyes konkurenseket, például a trockistákat, inkább a sorsukra hagyták. Az NDK-történetírás ennyiben erősen idealizáltnak mondható.

A tragikus múltból a jelenbe érkezve arról értesülhetünk, hogy több mint 50 év elteltével egységes szempontok alapján emlékeznek Kelet- és Nyugat-Németországban, és, ahogy az eddigi beszélgetésből is kiderülhetett, mintha megteremtődnének a megalapozottabb és árnyaltabb visszaemlékezés feltételei. A körülmények úgy hozták, hogy most keleten jobb a helyzet.

Buchenwaldban megfelelőek voltak a munkafeltételek, csak el kellett távolítani a manipulatív elemeket. Voltak múzeumok, volt gyűjtemény, archívum, könyvtár, és sok munkatárs. Ennyiben a keletnémet emlékhelyek, élükön Buchenwalddal, tulajdonképpen a nyugatnémet emlékhelyek motorjaivá váltak. Ez egyike azon kevés eseteknek, amikor a rendszerváltás után keletről áramlik nyugatra - idézőjelben szólva -a fejlesztési segély.

Új fejlemény, hogy a buchenwaldi emlékhelyen alapítványt hoztak létre, azzal a feladattal, hogy dolgozza fel általában a huszadik század európai diktatúráinak és a diktatúrákon való felülkerekedésnek a történetét. Az ötlet egy volt buchenwaldi fogolytól, Jorge Semprun spanyol írótól és volt kulturális minisztertől származott, az alapítvány tavaly ősszel látott munkához. Volker Knigge professzor is tagja az alapítvány vezetőségének. A helyszín szinte kínálkozott: Buchenwaldban a náci és a szovjet táborral keresztezte egymást a hitlerizmus és a sztálinizmus. Kérdésünk a történészhez: lehet-e egyenlőségjelet tenni a kettő közé?

Nem lehet. Lehet a kérdést olyan általános formában föltenni, hogy mindig ugyanahhoz az eredményhez jussunk: a diktatúra nem demokrácia, ellenőrzés alatt tartják a társadalmat, titkosrendőrség van. De ha a történelmi fejlődést, az érdekeket, a társadalmon belüli változásokat tekintjük, akkor nagyon nagy különbségek vannak, és nekünk az a véleményünk, hogy csak az árnyalt kutatás járul hozzá a tisztánlátáshoz. Ha a politikai nevelésben olyan kijelentéseket teszünk, mint hogy az eső nedves, akkor valahogy mindenképpen igazunk van, de nem sokra megyünk vele. Sokféle eső van, és mindegyikkel szemben másképp kell védekezni.

2003. február