A Német Ősz

"Ezek az eltévelyedett fiatalemberek nemcsak a demokratikus szabadságjogokat fenyegetik, hanem minden civilizáció ellenségei." - mondta a szövetségi elnök, majd kijelentette: - "A terrorizmus elleni harc a civilizáció harca a minden rendet leromboló barbárság ellen. Ha ezt a lángot nem fojtjuk el idejében, futótűzként terjed szét az egész világon."

Jelenthetem: a lángot sikerült elfojtani. Eltartott egy ideig, de sikerült. A német elnököt, akit idéztem, Walter Scheelnek hívták, az időpont 1977 októbere volt. Ennek az időszaknak errefelé saját neve van, a történelemírás így hívja: a Német Ősz. Amikor az elnöknek ezek a szavai elhangzottak, a német közvélemény és a politika már több sokkot élt át egy mindaddig példátlan terror-sorozat után. Az évek óta működő német terrorcsoport, a Vörös Hadsereg Frakció az akkori szeptember elején újabb emberrablást követett el, a fogoly Hanns Martin Schleyer, a német gyáriparos szövetség elnöke volt. Cserébe tizenegy társuk szabadonbocsátását követelték, köztük a legismertebb Andreas Baader volt. A szociáldemokrata Helmut Schmidt vezette kormány nem engedett, sőt megszigorították a terroristák őrizetét. Akkoriban a repülőgép-eltérítés még viszonylag újdonságnak számított, ezért abban a helyzetben bombaként robbant a hír, hogy palesztin terroristák eltérítették a Lufthansa egyik gépét, fedélzetén Mallorcáról hazafelé tartó turistákkal. A palesztinok mintegy besegítettek német fegyvertársaiknak: más elvbarátaik mellett a német foglyok szabadon engedését is követelték. A történet végére nyilván sokan emlékeznek: német kommandósok Mogadishuban megrohamozzák a gépet, egy kivételével megölik a géprablókat, de épségben kiszabadítják az utasokat. A stammheimi börtönben Andreas Baader és két társa zavaros körülmények között öngyilkos lesz, mire - a géprablók és a bebörtönzöttek halálát megbosszulva - a túszejtők megölik Hanns Marton Schleyert. A terrorcselekményeknek és sok ember halálának ez a sorozata mindaddig példa nélkül áll. Példátlan a megdöbbenés is, és példátlanok az állam ellenintézkedései is, amelyeket azóta is gyakran emlegetnek olyan jelzőkkel, mint például az, hogy "a jogállamiság határait feszegető". Ilyen körülmények között, Schleyer állami temetésén hangzottak el Scheel elnök idézett szavai, amelyek megdöbbentő módon emlékeztetnek a most szeptemberi, az Amerika elleni támadás utáni nyilatkozatokra. A Német Szövetségi Köztársaság több mint két évtizeden át, a 70-es évek elejétől a 90-es évek elejéig élt együtt a Vörös Hadsereg Frakció több generációjával. A rendőrök rendszeresen lőttek le terroristákat, a terroristák a vezető kapitalistákat vették célba, továbbá több rendőr és biztonsági ember mellett megöltek egy bírót és egy főügyészt is.

A Német Ősz és következményei több olyan kérdést vetnek föl, amely ma különösen érdekes. Ezekről beszélgettem Wolfgang Kraushaarral, a hamburgi Társadalomkutató Intézet történészével. Kraushaar az akkori idők kiváló ismerője. A napokban jelent meg könyve "Fischer Frankfurtban" címmel, azokról az időkről, amelyek úgy kezdődtek, hogy Joschka Fischer, a mai külügyminiszter, de nem utolsósorban maga a szerző is a frankfurti központú, 68-as eredetű baloldali csoportok tevékeny tagja volt. Mondanom sem kell persze, hogy belőlük nem lettek terroristák, de korábban még ismerték azokat, akik később fegyvert fogtak.

Az első kérdés: az Amerikát megtámadó arab terroristák azért választották-e kiindulópontnak Németországot, mert folytatódik a hagyomány, ahogyan annak idején a német és a palesztin terroristák olyan jól együttműködtek?

Kraushaar: Nem. Nem látom semmi jelét annak, hogy összefüggés lenne a mostani merénylők és a 70-es, 80-as évek terrorcselekményei között. Annak idején természetesen szoros kapcsolat volt a palesztin csoportok és a nyugatnémet terrorizmus között. De ha a mostani iszlám merénylők profilját tanulmányozzuk, akkor szembeötlőek a különbségek. Ők kapcsolatban állnak a radikális palesztin és a fundamentalista iszlám csoportokkal, de nincs kapcsolatuk német terroristákkal, már csak azért sem, mert a Vörös Hadsereg Frakció évekkel ezelőtt abbahagyta a merényleteket.

Valóban: a Vörös Hadsereg Frakció már évekkel ezelőtt feloszlatta magát, és azóta nem jelentkezett. Térjünk át a másik fontos kérdésre: hogyan éltek együtt a németek a több mint két évtizeden át tartó, és alapjában hazai gyártmányú, tősgyökeresen német terrorizmussal?

Kraushaar: A terrorizmus hatalmas problémák elé állította az államot, a pártokat, a közvéleményt és általában a politikát. A 70-es években ez volt a legdrámaibb belpolitikai esemény. A merényletek, emberrablások és fenyegetések, különösen 1977 őszén, válságba sodorták a politikát. Végeredményben azonban megállapíthatjuk, hogy a demokratikus rendszer képes volt reagálni. Időnként túlreagált ugyan. Annak idején olyan törvényeket hoztak, amelyek nem minden tekintetben felelnek meg a jogállamiság követelményeinek, bár még ma is érvényben vannak, de összességében a demokrácia kibírta ezt a kihívást.

A kihívás éveken át tartó fenyegetettséget jelentett. Az idén szeptemberi események fényében vészjóslóan hangzik a Vörös Hadsereg Frakció 24 évvel ezelőtti kiáltványa. Akkor, az évek óta tartó túszejtések, gyilkosságok és merényletek után, az addig példátlannak számító Német Ősz sok halottja után a terroristák ezt írták: "A harc csak most kezdődik". Nem csoda, hogy a német állam megerősítette a rendőrséget, megszigorította a jogszabályokat, a minimum alá szorította a bebörtönzött terroristák emberi jogait. Az is megesett, hogy egy kicsit még a terroristák ügyvédjeit is lecsukták. Erre a sorsra jutott például Christian Ströbele, aki ma a Zöldek képviselőjeként a parlamentben ül, és egyik vezéralakja annak a baloldali szárnynak, amely azóta is gyanakodva figyeli a keménykezű állami intézkedéseket, ezért ellenezte a katonai beavatkozást Macedóniában és ma még nem tudni, hogyan fog szavazni, ha az Egyesült Államok katonai segítséget kér a terrorizmus elleni hadjárathoz. A Vörös Hadsereg Frakció egy másik ügyvédjét akkoriban nem csukták be, csak kizárták, megtiltották neki a védelmet. Őt Otto Schilynek hívják. Ma a szociáldemokrata párt tagja, belügyminiszter, méghozzá igen keménykezű, az államhatalom eszközeit határozottan felhasználó belügyminiszter.

Kraushaar: A mai kormány tagjai közül senki sincs, aki el tudna vonatkoztatni az 1977-es tapasztalatoktól. Ma azonban egészen más a helyzet. Ma a NATO keretein belül kell szolidaritást tanúsítani. Mivel azonban szociáldemokrata és zöld politikusokról van szó, érzékelhető egy bizonyos fék vagy gyanakvás megléte a katonai eszközök alkalmazásával szemben. Előfordulhat, hogy mégis katonai válaszra kényszerülnek, és az nem lenne összhangban ezeknek a politikusoknak a meggyőződésével és tapasztalataival.

És vajon milyen tapasztalatokat vonhatunk le abból, hogy a német közvélemény hogyan reagált a német terrorizmusra?

Kraushaar: 1977-ben nagy félelmek és bizonytalanságok voltak, nem utolsósorban azért, mert kiderült, hogy nemcsak politikusok és gazdasági vezetők lehetnek a merényletek áldozatai, hanem miután eltérítettek egy utasszállító gépet Mallorcáról, bármelyik átlagos turistát is utolérheti ez a sors. Ennyiben az egész lakosság potenciális áldozatnak látta magát, és azt hiszem, utólag visszatekintve ez volt a terroristák legnagyobb hibája, hogy nem tudtak többé különbséget tenni, és ezzel végképp elvesztették a hitelüket az értelmiség körében. Nyilvánvaló lett számunkra, hogy távolságot kell tartanunk, el kell utasítanunk őket.

Jól hallották: Wolfgang Kraushaar többes szám első személyben beszélt. Mint a bevezetőben már említettem, ő is egyik résztvevője volt 68-as mozgalomnak, amely a 70-es években végképp kettévált. Voltak, akikből terroristák lettek, és vagy lelőtték vagy bebörtönözték őket, jó néhányan mások pedig, mint interjúalanyunk, vagy akár Joschka Fischer külügyminiszter, mintegy a német demokrácia erejét bizonyítva, a demokratikus közélet demokratikus szereplői. Amelyhez hasonló fejlődést - nehogy bárki is félreértsen - most nincs túl sok okunk feltételezni az Amerika elleni támadás szervezőiről. Németországban éppen a fegyveres harchoz való viszony volt a vízválasztó a 68-asok körében. Akik elbúcsúztak a baloldali radikalizmustól, azokból lett a Zöld párt, a mai külügyminiszter, Joschka Fischer pártja. Fischer jóba van a mindenkori amerikai külügyminiszterrel, és a NATO-szolidaritás híve, de másoknál a 68-as múlt nem múlt el nyomtalanul. A németek manapság korántsem tekinthetőek az Egyesült Államok olyan feltétel nélküli szövetségesének, mint például az angolok.

Kraushaar: Mindenképpen érzékelhető, hogy mindig megvan egy kis lappangó Amerika-ellenesség. Az utóbbi években különösen jobbról nyilvánult meg egy egészen bizarr Amerika-ellenesség, részben antiszemitizmussal párosítva. Most pedig, az utóbbi napokban rengeteg értelmiségit hallottunk, akik megpróbáltak újra helyezkedni, az Amerika-ellenes magatartást gyakorolni, a régi kliséket felújítani. Azt hiszem, a német értelmiség már sohasem fog egészen megszabadulni ettől, mert nem szakadt el teljesen a régi gyökerektől, attól, hogy távolságot tart a Nyugattól.

2001. szeptember