Molotov-koktél

Képviselheti-e a Német Szövetségi Köztársaságot a világ színe előtt olyan ember, aki néhány évtizede még a Német Szövetségi Köztársaság ellen harcolt? A rövid válasz: igen, és ez valószínűleg így is marad, de a részletes válasz hetek óta foglalkoztatja a német sajtót és persze magát az érintettet: Joschka Fischer külügyminisztert. A 70-es évek elején Joschka egy frankfurti csoport, a spontik tagjaként rendőröket vert meg, önkényesen elfoglalt lakóházakat védett, társaival hadgyakorlatokat tartott az erdőben.

Fischer: Olyan idők voltak azok, amikor egy forradalmi ideológia befolyása alatt ez ellen az állam ellen harcoltunk, és sajnos ezt is meg kell mondanom: jogsértéseket követtünk el. Olyan idők, amikor a szabadságért harcoltunk, ugyanakkor önkényuralmi kísértéseknek is engedtünk - olyan idők, amelyekről mai szemmel nézve már nem tudok egyértelmű értékelést adni.

De milyen idők is voltak ezek? Kérjünk segítséget a berlini Szabad Egyetem, vagyis a nyugat-berlini egyetem professzorától, Hajo Funkétól, aki maga is a 68-asok nemzedékéhez tartozik. Míg a magyarok legtöbbjének 68ról a csehszlovákiai beavatkozás, esetleg az új gazdasági mechanizmus jut eszébe, Nyugat-Európában 68 a diákmegmozdulásokat jelenti és egy új generáció megjelenését a politikában.

Funke: A nyugat-németországi helyzetet a 60-as években az Adenauer-korszak vége és az újrakezdés jellemezte. Konrad Adenauer viszonylag tekintélyuralmi stílusban kormányzott és a szőnyeg alá söpörte a múltat. Ez a helyzet szinte véletlen események folytán kezdett fokozódni, például 67 június 2-án, Berlinben, amikor a perzsa sah látogatása ellen tiltakoztak, és egy rendőr lelőtt egy diákot, aki egyszerűen csak tüntetni ment.

A diákot Benno Ohnesorgnak hívták, és ez a név Németországban mind a mai napig a 68-as mozgalom kezdetét jelzi, ahogy errefelé egy másik névhez sem kell sok magyarázat: Rudi Dutschkééhez, a diákvezéréhez, akit egy merénylő súlyosan megsebesített, mégpedig a baloldali fiatalok megrendíthetetlen meggyőződése szerint az akkori Bild Zeitung és a Springer-konszern más, jobboldali lapjainak hecckampánya hatására. Erre már elszabadultak az indulatok, és ez még nem volt minden.

Funke: Frankfurtra és Berlinre, a két nagyvárosra, ahol a diákmozgalom kezdődött, átterjedt az amerikai egyetemekről a vietnami háború elleni tiltakozás. És ehhez jöttek még Frankfurtban a házfoglalók

- emlékszik vissza Funke professzor, és kérésemre ezt a rövid történelmi értékelést adja:

Funke: A diákmozgalom a tiltakozás és az újrakezdés demokratikus és szociális mozgalma volt, amely összességében demokratikusabbá tette Németországot.

Ez az értékelés ma már meglehetősen általánosnak mondható. 68 és ami utána jött, kétségkívül megváltoztatta a Szövetségi Köztársaság politikai arculatát. De a változás nem ment könnyen.

Funke: Akkoriban viszonylag keményen bántak a tüntetőkkel, mert addig szinte ismeretlen volt a tüntetés. Tekintélyuralmi, nem egészen demokratikus helyzet volt, amelyre egyesek nagyon felháborodottan, zavarodottan, dühösen szintén erőszakhoz folyamodtak, és ebből a helyzetből magyarázható, hogy Joschka Fischer akkoriban a takarítóbrigádhoz tartozott, vagyis egy verekedő csoporthoz.

Ezt maga Fischer sem tagadja. A magyarázat a héten ország-világ előtt élőszóban is elhangzott a külügyminisztertől, egy nagy érdeklődéssel várt tévéinterjúban.

Fischer: A magyarázat nem igazolja a vétkes magatartást, és a felelősséget is vállalni kell, de mégis: a megértéshez a Szövetségi Köztársaság akkori helyzetéből kell kiindulni, a konfrontációból, abból, hogy a fiataloknak jó okuk volt arra, hogy az utcára vonuljanak, ott pedig nagyon gyorsan egy olyan államhatalommal kerültek szembe, amely - diplomatikusan szólva - igen nyomatékosan reagált és nem sokat tétovázott. Abban az időben az ember úgy gondolta, hogy az ellene irányuló erőszakkal szemben maga is erőszakhoz folyamodhat. És pontosan ez volt a tévedés. Éppen ebből származott a kísértés, amelynek az ember saját erejének megtapasztalása, az erőszak, a machóság vagy bármi más volt az oka, és amelyet az ember azzal az erőszakkal igazolt, amelyet ellene követtek el. Ez aztán eszkalálódott, egészen az utcai harcokig, de a szélsőbaloldali terrorizmusig is.

Ezzel a terrorizmussal Joschka Fischer már nem vállalt közösséget. A frankfurti mozgalomból azonban ismert jó néhányat azok közül, akik aztán a Vörös Hadsereg Frakció, a RAF tagjai lettek. A RAF a háború utáni német demokrácia legsötétebb fejezete: egy maroknyi csoport mindenféle terrorcselekmények mellett gazdasági és politikai vezetőket rabolt el és ölt meg, egészen a 90-es évek elejéig. Fischer ismerte azt a Hans-Joachim Kleint is, aki ellen most Frankfurtban folyik a per, mert a hírhedt Carlos csoportjának tagjaként 75-ben részt vett az olajexportáló országok bécsi konferenciája elleni merényletben. Fischer holnapután tanúskodik a perben. Csakúgy, mint nemrég a másik híres 68-astól, Fischer jó barátjától, Daniel Cohn-Bendittől, Fischertől is azt várja a bíróság, hogy Klein előéletéről, személyiségének fejlődéséről számoljon be. Fischer már korábban úgy nyilatkozott, hogy ha Klein velük marad és nem a terroristákhoz csatlakozik, akkor most nem került volna bíróság elé. Kétségkívül, a 68-asok útjai a 70-es évek végén szétváltak.

Joschka Fischer képviselő a bonni parlament szónoki emelvényén, 1983-ban

És akiből nem lett terrorista, abból mára akár miniszter is lehetett. A mai német politikában sokan vannak a 68-asok közül. Hogy csak egyet említsek, aki kicsit másképp tartozik ehhez a nemzedékhez: a pár évvel idősebb Otto Schily, aki annak idején a RAF-terroristák egyik védőügyvédje volt, és részt vett az akkor esedékes baloldali tüntetéseken. Ma szociáldemokrata belügyminiszter a Schröder-kormányban, méghozzá eléggé rendpárti, majdhogynem konzervatív belügyminiszter. A berlini utcákon mostanában a rendőr-szakszervezet plakátján szerepel egy régi fotón, amint négy rendőr hurcolja el egy ülősztrájk helyszínéről. A plakát felirata: "Annak idején a tenyerünkön hordoztuk, most meg nem emeli a fizetésünket". Amikor Hajo Funke professzorral beszélgetünk, ő nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy az ő szemében ott van a határ, amikor valaki emberek ellen alkalmaz erőszakot. Elvégre a 60-as, 70-es évek Németországában nem olyan volt a helyzet, hogy egy zsarnokot kellett volna erőszakkal megbuktatni.

Funke: Az ülősztrájk demokratikus cselekedet. Sokkal inkább, mint az, ha valaki félig eléget egy rendőrt.

A célzás egyértelmű: ezzel elérkeztünk a Joschka Fischer körüli vita csúcspontjához: felelős-e a mai külügyminiszter azért, hogy 76 májusában egy tüntetés közben Molotov-koktéllal kis híján megégették Jürgen Weber rendőrt. Joschka ott volt a tüntetésen. Mind a mai napig cáfolja, hogy akár akkor, akár máskor Molotov-koktélt dobált. Fischer a héten is arra hivatkozott, hogy azokban a napokban hamar kiengedték a rendőrségről.

Fischer: Őrizetbe vettek, a rendőrkapitányságon szembesítettek a szemtanúkkal, az újságokban közölték a fényképünket, de végül le sem tartóztattak.

Arról viszont ellentmondó visszaemlékezéseket olvashattunk, hogy előző este Fischer bujtogatta-e társait vagy egy heves megbeszélésen egyszerűen csak tudomásul vette, hogy Molotov-koktélokkal készülnek. Mindenesetre ez a tüntetés, amelynek oka a RAF egyik terroristájának, Ulrike Meinhofnak a halála volt a stammheimi börtönben, szóval ez a tüntetés Fischer mostani visszaemlékezése szerint más szempontból volt fontos.

Fischer: Az Ulrike Meinhof tüntetés volt úgyszólván az egyik stoptábla. Elborzadva ismertük föl, hogy még ez a korlátozott erőszak is bűncselekményekbe taszít minket

- mondta Fischer, megjegyezve, mennyire sokkolta őt, hogy utólag megtudta: amiért a terrorizmus ellen szóltak, egyes társai arról vitatkoztak, hogy likvidálják őt, Joschka Fischert és barátját, Daniel Cohn-Benditet is.

Nagyon fájdalmas, mélyreható megrázkódtatás volt, hiszen egy forradalmi illúzió omlott össze - foglalta össze a héten Joschka Fischer azt a folyamatot, amelynek hatására a rendőrverő forradalmárból békés politikus lett a zöldek pártjában, és évtizedekkel később külügyminiszter.

Fischer: Az volt a tévedés, hogy nem ismertük föl: a Német Szövetségi Köztársaság, mint jogállam, és az erőszak jogállamilag megalapozott állami monopóliuma demokratikus érték. Átléptünk egy határt, éppen azáltal, hogy szembekerültünk a rendőrséggel. Ez az, amiért szemrehányást kell tennem magamnak.

A szemrehányás, az önvizsgálat az eddigi jelek szerint nem árt Joschka Fischernek, aki külügyminiszterként hivatalba lépése óta a népszerűségi listák csúcsán tanyázik. A rossz emlékű Molotov-koktél ügyében éppen egy tegnapi újságban bukkant föl egy mentőtanú. A 68-asok - Schröder, Fischer és Schily és a többiek - minden jel szerint továbbra is zavartalanul kormányozhatják Németországot.

2001. január