A mérnök és a kalifa

Hogyan lehetne megvédeni egy veszélyeztetett városrészt? Mit lehetne tenni, hogy muzulmánok, keresztények és zsidók továbbra is békében élhessenek egymás mellett? Milyen időszerű kérdések! Ám e kérdések nem úgy kapcsolódnak Manhattan déli részének lerombolásához és a terrortámadás vészterhes következményeihez, ahogyan gondolnánk. Az összekötő kapocs a szerző személye. Ezek a kérdések Mohamed Mohamed El Amir Awad Elsayed Atta jeles eredménnyel megvédett diplomamunkájában szerepelnek, Aleppo egy régi városrészével kapcsolatban. Az arab diák egyebek mellett várostervezést tanult a hamburgi műegyetemen. Tanárai és diáktársai visszahúzódó, de kedves, szeretetreméltó emberként ismerték. Hívő muzulmánként ő vezette az egyetem iszlám munkacsoportját, amely mindmáig szerepel az egyetem kinyomtatott tanrendjében, bár a munkacsoport vezetője már nincs az egyetemen. Nincs is az élők sorában. Ha az amerikai titkosszolgálat nem téved, akkor a Mohamed Atta névre váltott repülőjeggyel ott ült azon a Boeing 767-esen, amely a Világkereskedelmi Központ északi tornyába repült. A vizsgálat eddigi állása szerint ő volt az egyike azoknak a terroristáknak, akik előkészítették és végrehajtották az Amerika elleni terrortámadást.

A hamburgi egyetemen néhányan idegösszeomlást kaptak, amikor a tévében meglátták régi kedves ismerősüket, a volt diákot. A megdöbbenés érthető. Még most, utólag sem találnak semmi feltűnőt Mohamed Atta viselkedésében azok, akik éveken át együtt voltak vele az egyetemen. Tanára a diplomamunka egyetlen példányát gondosan elzárta az újságírók elől, nehogy utólag és fölöslegesen árulkodó jeleket keressenek a szövegben. A professzor ma sem tagadja, hogy annak idején különösen intelligensnek találta az elemzést, mert érződött rajta az, amit külföldi tanítványainak a lelkére kötött: hogyan lehet alkalmazni a modern nyugati várostervezést egy idegen kultúrában.

Józan ésszel nem fogható föl, hogy miért tanul valaki éveken át kitartó szorgalommal és jeles eredménnyel várostervezést, ha úgyis meg akar halni. Vagy fordítva: hogyan vállalkozhat emberek ezreinek és saját magának meggyilkolására egy egyetemet végzett, művelt ember, aki éveket töltött egy liberális demokrácia egy szabad szellemű egyetemén? Egyelőre nem tudni, mi lehetett a sorrend. Eleve "alvó ügynökként" küldték Mohamed Attát Németországba, és a lelkiismeretes egyetemi munka csak álcázás volt? Vagy rendes egyetemistaként került Hamburgba, és ott találtak rá, aki beszervezték? Mindkettő lehetséges, és mindkét lehetőség alaposan nyugtalanítja a németeket. Németországban akár száz körül is lehet az alvó ügynökök száma, mondta Észak-Rajna-Vesztfália tartomány belügyminisztere. Ennyien lennének azok, akik csak parancsra várnak, hogy kilépjenek második életükből, a rendezett, mondhatni polgári viszonyokból és az Amerika ellenihez hasonló terrorcselekményeket kövessenek el, úgy, ahogy Oszama bin Laden fenyegetőzött vele az utóbbi napokban?

Ha így lenne, nehéz lenne ez ellen bármit is tenni. A titkosszolgálatok nem tudnak beférkőzni az ilyen titkos hálózatokba, már csak azért sem, mert - ahogy a Hamburgban békésen tanuló három-négy diák esete mutatja - fogalmuk sincs arról, hogy kit kellene figyelni. De ha tudnák, akkor sem tudnának feltűnés nélkül beépülni az arabul beszélő, egymást évek óta ismerő, közösen imádkozó férfiak szűk körébe. A német rendőrség ezért egy olyan módszert elevenít fel, amelyet a 70-es években a hazai gyökerű, igazi német terroristák, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) illegalitásban bujkáló tagjainak felderítésére dolgoztak ki: a "raszter-nyomozást". Az akkor mérsékelt sikert hozó eljárás lényege, hogy gyanús jelekből kialakítják azt a rasztert, azt a jellegzetes mintát, amely a terroristákra illik. Ilyen gyanús jel volt például, ha valaki készpénzzel fizette a villanyszámlát, mert ez arra utalt, hogy konspiratív lakást tart fenn. Sajnos, a rejtőzködő arab merénylők leleplezése egyelőre gyerekcipőben jár, bár most a német titkosrendőrség nagyon rákapcsolt

Titkosszolgálati szakértők nem titkolták, hogy szélsőséges terroristák évek óta nyugvóhelynek tekintik Németországot. Ennek tulajdonítható, hogy Németországot eddig megkímélték a terrorcselekményektől. Maga Otto Schily belügyminiszter azonban az Amerika elleni támadás után nyomban felhívta honfitársai figyelmét: ez a helyzet megváltozhat, amint az Egyesült Államok válaszcsapást kezd. Könnyen lehet, hogy miként az Amerika iránti szolidaritásból, úgy a szélsőségesek bosszújából sem marad ki Németország.

Most igen nagy figyelem övezi az itt élő muzulmánokat. A magyar olvasót talán meglepi, mert az Egyesült Állok olvasztótégelyétől vagy a volt gyarmattartó britektől és franciáktól eltérően a németekről nem köztudott, de az itteni lakosság az utóbbi évtizedekben meglehetősem sokszínű lett. Hárommillió körül van a muzulmánok száma. Legtöbbjük török, de sokan érkeztek a volt Jugoszláviából is. Vannak palesztinok vagy afgánok is, akik éppen a terror vagy az üldözetés elől menekültek ide. A németországi muzulmánoknak csak egy százaléka tartozik szélsőséges csoportokhoz - de ez körülbelül harmincezer embert jelent húsz szervezetben, és ez éppen elég ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Eddig a legtöbb gond a kurdokkal volt. Talán emlékeznek még Abdulla Öcalan nevére, és arra, hogy hívei, a betiltott Kurd Munkáspárt (PKK) tagjai milyen erőszakos cselekedetekre ragadtatták magukat vezérük letartóztatásakor. Mióta Öcalan a halálos ítélet árnyékában erőszakmentességre szólította fel híveit, a PKK körül csend van, és szépen csökkentek a számok (391-ről 116-ra) az alkotmányvédelem statisztikájának abban a rovatában, amely a külföldi szélsőségesek által elkövetett bűncselekményeket tünteti fel. A PKK mellett az utóbbi években a "kölni kalifátus" keltett feltűnést. Szervezetük nyíltan a demokratikus rend erőszakos megdöntését tűzte ki céljául. A kalifa, Metin Kaplan most börtönben ül, mert meggyilkoltatta egyik vetélytársát.

Az események fényében aggasztónak tűnik egy eddig is vitatott fejlemény: Németországban egyre több helyen tartanak fenn korán-iskolákat nehezen ellenőrizhető iszlám szervezetek. Az oktatás nyelve nem német, a hatóságok nem tudják, hogy valóban vallásoktatás folyik-e. Többnyire nem erőszakra való felbujtásról van szó, hanem pusztán arról, hogy a serdülő német állampolgárokat szembefordítják a Szövetségi Köztársaság kultúrájával, értékrendjével, de persze ez sem szép dolog, még ha nem jelent is közvetlen veszélyt az állam rendjére, ha a lányok nem vesznek részt a fiúkkal közös tornaórán. A hatósági fellépés mellett a másik ellenszer az lesz, hogy az illetékesek végre talán elszánják magukat a német nyelvű, az iskolák rendjébe illeszkedő iszlám hittan-oktatás bevezetésére. A liberális Németországban egyébként az a kérdés is évek óta foglalkoztatja a bíróságokat - és mindmáig ellentmondó ítéleteket eredményezett -, hogy a német állampolgárságú, de iszlám vallású tanítónők viselhetnek-e fejkendőt az osztályteremben.

Ezekbe a hosszú távú folyamatokba robbant be az Amerika elleni támadás és a hír, hogy a tettesek közül hárman-négyen Hamburgban tanultak. Ha igazak a hírek, akkor egyikük, aki csak az előkészítésben és nem a végrehajtásban vett részt, és aki időközben valószínűleg Pakisztánban bujkál, német állampolgárként néhány hétig sorkatonaként a hadseregben is szolgált, amíg egészségi okok miatt le nem szerelték. Képzelhetjük, milyen jól álcázta magát ő is, ha besorozták a Bundeswehrbe. Ebben a hangulatban érthető, ha a német sajtó - nehezen ellenőrizhető titkosszolgálati értesülésekre hivatkozva - felfedezte Oszama bin Laden fő németországi helytartóját egy Frankfurtban működő libanoni autókereskedő személyében, és azt is hírül adta, hogy szélsőségesek heteken belül megtámadják a brüsszeli NATO-központot. És mindez akár igaz is lehet. Tavaly - különösebb feltűnés nélkül, nemzetközi titkosszolgálati együttműködés eredményeképpen - Frankfurtban letartóztattak öt feltételezett terroristát, és arra utaló jeleket találtak, hogy fel akarták robbantani a karácsonyi piacot a francia-német határon fekvő Strasbourgban.

2001. november