Szeptember 11. után, Németországban

Ez a harang a szabadság harangja. 1950-ben, egy évvel a berlini blokád feloldása, az amerikai légihíd után adományozta az Egyesült Államok Nyugat-Berlinnek, és ez a harang évtizedeken át minden nap emlékeztette Nyugat-Berlin lakóit, hogy a szabad világhoz tartoznak. Csütörtökön délután, pontban két nappal az Amerika elleni terrortámadás után ismét megszólalt a harang, immár azt jelezvén, hogy a szolidaritás az ellenkező irányba is érvényes. A történelmi előzmények után ez természetesnek is látszik, de azért látnunk kell, hogy nem teljesen az. A véletlen úgy hozta, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége Kelet-Berlinben van, egyelőre ugyanabban az épületben, mint az NDK-időkben, és a nyolcvanas évekig bizony nem a szolidaritás virágai jelentek meg előtte, nem úgy, mint a héten, amikor a terrortámadás után néhány órán belül már ott voltak az első virágszálak. És fel kell idéznünk, hogy néhány évtizede, mondjuk a vietnami háború idején még Nyugat-Berlin utcáin is Amerika-ellenes tüntetők vonultak föl. Ekkorát változott a világ, és ez azért is ide tartozik, mert legkésőbb most kellett rádöbbennünk, hogy a kelet-nyugati, a szovjet-amerikai szembenállás megszűntével a világ új konfliktusba keveredett, amelyről nem tudhatjuk, hogy nem veszélyeseb-e. A németek is ezt érezhették meg, és a sokat emlegetett "utca embere" rokonszenves józanságot tanúsított, és józanságot vár el a politikusoktól is. Pénteken, amikor több tízezren, egyes becslések szerint kétszázezren vonultak a Brandenburgi kapuhoz, akkor békegalambok kíséretében jórészt olyan transzparensek bukkantak fel, amelyek óva intették az Egyesült Államokat a bosszúállástól. Pánik nincs, a boltokban nem vásárolják fel a lisztet és a cukrot, de a németekben ott bujkál, hogy belekeveredhetnek valamibe. Különösen, miután kiderült, hogy néhény merénylő - csöndben és titokban - a hamburgi műegyetem diákjaként készült gyilkos küldetésére. A hivatalos nyilatkozatok nem sugároznak kincstári optimizmust. A kancellári hivatal titkosszolgálati koordinátora, Ernst Uhrlau, akinek sokat kell tudnia, diplomatikusan ezt mondta:

Uhrlau: Konkrétan nem fenyeget minket semmi. Bármilyen keserű is, a múltban egyértelműen az Egyesült Államok volt az ilyen támadások célpontja, és nagy károkat is szenvedett. De ez nem azt jelenti, hogy a keddi fordulat óta a biztonsági szervek nyugodtak lehetnek. Meg kell vizsgálnunk, hogy ez milyen kihívást jelent.

Ennél szókimondóbb helyzetértékelést kaptunk a berlini képviselőház alkotmányvédelmi bizottságának tagjától, Hans-Georg Lorenz szociáldemokrata politikustól.

Lorenz: Ebben a pillanatban biztonságos hely vagyunk. Ez azért van, mert ezek a terrorcsoportok pihenőhelynek tekintenek minket, ahol előkészületeket tesznek, és amelyet éppen azért kímélnek meg a terrorizmustól, mert nem akarják olyan üldöztetésnek kitenni magukat, amely megzavarná a tervezéshez szükséges nyugalmukat. Abban a pillanatban, amikor azt mondhatják, hogy Németország már nem pihenőhely, mert úgy üldöznek minket, mintha aktívak lennénk, akkor aktívak is lesznek, mert természetesen az Egyesült Államok után Németország - azt hiszem - az első olyan állam, amelyet célba vesznek, hogy megrendítsék a nyugati világot és gazdasági rendjét.

Nem állhatnak könnyű választás előtt a német titkosszolgálatok, de igazából a keddi fordulat óta nem is választhatnak igazán aközött, hogy a németek saját nyugalmáért cserébe nyugton hagyják-e az itt rejtőzködő szélsőségeseket. Amikor Schröder kancellár egy ma esti tévéműsorban bejelenti - a lényeget már nyilvánosságra hozták -, hogy a következő hetekben egyik legnehezebb döntését kell meghoznia, akkor legfeljebb a részletek lehetnek kétségesek, az viszont nem, hogy Németország is valamilyen komoly, nem pusztán jelképes formában csatlakozik az Egyesült Államok hadjáratához.

Egyelőre azonban a helyzet felmérésénél, az esélyek latolgatásánál tartunk. Németország egyik legismertebb újságírója és közel-keleti szakértője, Peter Scholl-Latour arra hívja fel figyelmünket, hogy amivel az Egyesült Államok korábban, a két afrikai nagykövetségét ért támadás után már próbálkozott, vagyis néhány robotrepülőgép odaküldése, semmit sem ér, ugyanakkor - ha már elfelejtettük volna - egy háború Afganisztán ellen szintén nem túl reményteljes vállalkozás.

Scholl-Latour: Ha csapatokat küldenek, azzal se érnek semmit. A Szovjetunió annak idején nagy erőkkel volt ott és nem jutott dűlőre. Afganisztánban már a brit gyarmati katonaság is az utolsó emberig odaveszett.

Egyébként is: még az sem biztos, hogy elég lenne Afganisztánt megtámadni.

Scholl-Latour: Az a meglepő, hogy azok a tettesek, akiket eddig azonosítottak, nem az úgynevezett csibész államokból származnak, hanem jórészt az Emirátusokból vagy Szaúd-Arábiából, tehát olyan országokból, amelyek a Nyugat szövetségesei. És részben ott is képezték ki őket.

És végül Peter Scholl-Latour, az iszlám világ jó ismerője is csatlakozik azokhoz, akik óvnak az elhamarkodott lépésektől.

Scholl-Latour: Csak az a kérdés, hogy ha felosztjuk a világot jókra és gonoszakra, akkor nem azt tesszük-e, hogy az egész iszlám világot elátkozzuk. Pedig a legtöbb muzulmánnak semmi köze sincs ezekhez a horror-cselekményekhez, valószínűleg el is utasítják őket. De ha valamilyen túl heves, nem elég differenciált reagálással egy kalap alá vesszük őket, akkor az a veszély fenyeget, hogy ellenséget csinálunk belőlük, márpedig hatalmas tömegről van szó, egymilliárd emberről, akik a szomszédaink, akikkel állandóan dolgunk van.

A figyelmeztetés egyáltalán nem alaptalan. Az Amerika elleni támadás utáni napokban Németországban megszaporodtak az iszlám szervezetekhez érkező fenyegetések, az itt élő muzulmánok ellenséges hangulatról számoltak be. Nyilván nem véletlen, hogy a nagy tévéállomások műsorában feltűnően sok olyan riport bukkant föl, amelyben hosszabb ideje itt élő muzulmán családokat keresett fel a forgatócsoport, és bemutatta, hogy békés emberekről van szó, akik elítélik az erőszakot, sőt, sokan maguk is a hazájukban uralkodó erőszak elől menekültek Németországba. A keresztény egyházak is türelemre intettek mindenkit, és volt olyan istentisztelet, ahol ugyanennek a gondolatnak a jegyében egymás mellett bukkant fel a németországi zsidók és a németországi muzulmánok országos tanácsának elnöke.

És, ami ugyancsak foglalkoztatja a németeket, az az, hogyan lehettek az amerikaiak ilyen könnyelműek. Lehet persze, hogy az amerikai titkosszolgálatokra tett megjegyzések csak elterelik a figyelmet arról, hogy a német hírszerzés híre sem túl jó. Mindenesetre sokak véleményét fejezte ki Erich Schmidt-Eenboom, a titkosszolgálatok egyik fő németországi szakértője, egy bajorországi békekutató intézet vezetője.

Schmidt-Eenboom: Ki kell mondanunk, hogy a Föld legnagyobb titkosszolgálata, a maga évi több mint 30 milliárd dolláros költségvetésével, teljes mértékben csődöt mondott a fő feladatában, nevezetesen a nemzetközi terrorizmus előzetes felderítésében. De ez nem új jelenség. A CIA kifejezett gyenge a fő teendőjében, nevezetesen ügynökök és kémek alkalmazásában, mert túlságosan is a technikai eszközökre támaszkodik.

Ez bizony meglehetősen általános vélemény volt német szakértők körében. Bezzeg a franciák! Bezzeg az izraeliek! - jegyezték meg a kommentátorok, az amerikaiaknak azt a szokását ostorozva, hogy nem bocsátkoznak olyan vállalkozásokba, amelyekkel saját embereik biztonságát kockáztatnák. Erich Schmidt-Eenboom szavaiból az is kitűnik, hogy az amerikaiaknak megint egyszer azzal kell szembenézniük, ami a harmadik világban már nem először bizonyul a kelet-nyugati szembenállás szomorú örökségének: korábban olyanokkal szövetkeztek, akikkel talán nem kellett volna, és a szovjet fenyegetés elmúltával az egykori szövetségesek önállósították magukat.

Schmidt-Eenboom: Az amerikai titkosszolgálatnak meg kellett volna próbálnia kettős ügynököket alkalmazni bin Laden ellen, éppen azoknak a kapcsolatainak révén, amelyeket a "saját" afgánjaival épített ki, vagyis azokkal, akiket a 80-as években toborzott a szovjet megszállók ellen. Ezenkívül politikai síkon sokkal korábban meg kellett volna próbálnia nyomást gyakorolni Kabulra, hogy ne adjanak menedéket a terroristáknak. Ezt azonban sokáig megakadályozták az amerikai olaj-érdekeltségek. Amíg fennállt a lehetőség, hogy egy csővezetéken a közép-ázsiai köztársaságokból Afganisztánon át vigyék a kőolajat Karacsiba, addig az amerikaiak túl sokáig támogatták ezt a talibán-rendszert.

2001. szeptember