Kegyes halál

Németországban nincs eutanázia-vita. Mégpedig azért nincs, mert nem így hívják. A náci idők óta az "eutanázia" szó lejáratódott, történelmi kifejezés lett, annak leírására, hogy orvosi közreműködéssel öltek meg testi vagy szellemi fogyatékos embereket, mert az ő életüket nem ítélték folytatásra érdemesnek. Németországban most a vitában, amely természetesen évek óta élénken folyik, a "Sterbehilfe" szót használják, vagyis a halálhoz, pontosabban a meghaláshoz nyújtott segítségről beszélnek, és a szóhasználat igen kifinomult: van passzív, aktív indirekt és aktív "Sterbehilfe". Ez utóbbi, az aktív változat az, amely a hollandiai törvényben szerepel, és amely Németországban büntetendő. Hogy mi az oka ennek a különbségnek a két szomszédos ország között, arról a legilletékesebbet kérdeztem. A legmagasabb szinten, vagyis a német parlamentben egy éve alkalmi bizottság alakult, hogy felmérje a korszerű orvoslás jogi és etikai vonatkozásait. Az emberi méltóságnak megfelelő halál persze csak egy a sok olyan kérdés közül, amely mind azért került elő, mert az orvostudomány fejlődése megelőzi a jogi és a társadalmi felfogás alakulását. A bizottság vezetője: Margot von Renesse szociáldemokrata képviselő, evangélikus, négy gyermek anyja, hivatására nézve bíró.

Az a különbség Hollandia és Németország között ebben a kérdésben, hogy nálunk hosszú ideje nem elég nagy a bizalom az orvosok és a tudósok iránt. Nem utolsósorban azért, mert a Harmadik Birodalomban az orvosok hajlandóak voltak életeket megsemmisíteni, egészen más okokból, mint amilyenekről a hollandoknál most szó van. Nálunk nem terjedne olyan messzire az orvosok iránti bizalom, mint Hollandiában. A másik ok: Hollandiában az emberek önrendelkezése magasabb rangot kap, mint nálunk. A hollandok nem emberölési törvénynek tekintik a törvényüket, hanem az ő elképzelésük szerint az orvosok pusztán eszközök az érintettek kezében. Én nem törnék emiatt pálcát a hollandok fölött, de nálunk mások a jogi szokások.

Ettől függetlenül lehet, hogy Németországban is megesik, hogy egyik-másik orvos a halálba segíti betegét, csak nem beszélnek róla. Maguk a hollandok is azt mondják, hogy csak azt törvényesítették, ami egy ideje úgyis elterjedt.

Úgy gondolom, hogy nálunk is biztosan van egy homályos övezet. Társadalmunk egyre öregszik. Ezért foglalkoztat minket az a kérdés, hogyan lehet megőrizni a betegek önrendelkezését idős korban és krónikus betegségben is. A fő kérdés: hogy lehet megakadályozni, hogy valaki, aki a halálról dönt, ne úgy tegye fel a kérdést, hogy az érintett helyében ő élni akarna-e, hanem maga a beteg legyen az, aki ezt a döntést meghozza. Ezt nagyon nehéz megfogni azzal a szabályozással, amelyet a hollandok hoztak. Ez a homályos övezet nálunk is biztosan meglesz, de a büntető törvénykönyvben akkor is fenn kell tartanunk a határt, tudva tudván, hogy a jogot időnként megsértik.

A sok, Németországban is vitatott kérdés közül éppen ez az egyik: orvos és törvény viszonya. Az egyik vélemény úgy szól, hogy a halálhoz nyújtott segítség a jog eszközeivel nem fogható meg, hanem az orvosnak, az adott esetet ismerve, saját felelősségére kell döntenie. Mások erre azt mondják, hogy az orvost nem szabad magára hagyni ezzel a nagy felelősséggel. És igaz, ami igaz: az utóbbi években a bírói gyakorlat egyre tágabb teret engedett az orvosoknak.

Németországban ez a helyzet: az öngyilkossági kísérlet nem büntetendő. Az öngyilkossághoz nyújtott segítség szintén nem büntetendő. Az az orvos, aki megváltoztatja a kezelés célját, mert maga is úgy látja, hogy a gyógymód már nagyobb teher a betegnek, mint a halál, ugyancsak nem büntetendő. És az az orvos, aki nem kényszerít a betegre olyan kezelést, amilyet a beteg nem akar, szintén nem büntetendő. Csak ezt a keskeny, ám fontos Rubicont, amely a halál előidézése és a halálhoz nyújtott aktív segítség között van, azt hiszem, ezt a határt nem fogjuk Németországban soha átlépni.

A német parlament orvosetikai bizottságának vezetője ennek ellenére elképzelhetőnek tartja, hogy szélsőséges, ritka esetekben az orvos - felelőssége tudatában - mégis túllépi ezt a határt, és a bíróság nem ítéli el. Az általános jogi elveket még mindig könnyebb megfogalmazni, mint egy ember egyedi halála után a bírói emelvényről ítélkezni egy orvos egyedi felelősségéről. Talán az előbbi válaszban nem tűnt fel mindenkinek egy körülményes kifejezés: a kezelés céljának megváltoztatása. Mások ezt már a halál aktív, de nem közvetlen elősegítéseként emlegetik. A leggyakoribb példa a következő: a gyógyíthatatlan beteg fájdalmait egyre erősebb gyógyszerezéssel csillapítja az orvos, számításba véve azt is, hogy ez az adagolás nemcsak a fájdalmakat enyhíti, hanem a beteg halálát is meggyorsítja. Amíg az orvos célja a fájdalomcsillapítás, és a korábbi halál - ha szabad ezt így mondanom - a mellékhatás, addig ez nem büntetendő. Ha azonban az orvosnak nem a fájdalomcsillapítás a célja, hanem a halál bekövetkeztének a meggyorsítása, akkor viszont Németországban ez büntetendő. Ügyész és bíró legyen a talpán, aki egy adott esetben megállapítja, hol húzódik a határ a kettő között.

Miközben a szenvedőket valószínűleg nem a dolog jogi megítélése érdekli. Legalábbis az ő nevükben így nyilatkozott a Társaság a Humánus Haláért elnöke, Karlheinz Wichmann.

Maguk az orvosok is megállapították, hogy a halálos rákbetegek körülbelül tíz százalékának már nem lehet segíteni. Ez azt jelenti, hogy Németországban a 200.000 daganatos beteg közül 20.000-nek a fájdalmait nem lehet kielégítően enyhíteni. De ezeknek az embereknek is meg kell adni a lehetőséget, hogy méltóságban fejezzék be az életüket. Többnyire azonban nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megtegyék. Ilyen esetekben az orvosnak meg kell kapnia a lehetőséget, hogy a beteg kívánságára segítsen meghalni.

A Társaság a Humánus Halálért, amelynek Karlheinz Wichmann az elnöke, a németek többségét képviseli, ha hihetünk a közvéleménykutatásoknak. Különböző felmérések különböző többségeket mutatnak: a németek kétharmada-háromnegyede üdvözölné, ha itt is lehetségessé válna az, amiről a hollandok most hoztak törvényt. Ennek a véleménynek nemrég ismert és népszerű szószólója is akadt: Regine Hildebrandt. Ő az egyik legnépszerűbb keletnémet politikus. A rendszerváltás után kilenc évig szociális miniszter volt Brandenburg tartományban. Több mint négy éve súlyos rákkal küzd, és a tőle megszokott nyíltsággal beszél erről is. A hívő evangélikus, szociáldemokrata politikus egy interjúban hiányolta, hogy Németországban nincs mód a halálba segítés aktív formájára: "A hollandok például előttünk járnak - mondta -. Kiszolgáltatottnak lenni, céltalanul szenvedni - ez nekem maga a horror".

Tegyük hozzá, hogy aki föl szeretne készülni az ilyen esetekre, annak Németországban törvényes lehetősége van erre - persze, a hollandiainál szűkebb törvényes keretek között. A végrendelet mintájára betegrendeletnek fordíthatnánk azt a nyilatkozatot, amelyet bárki, még egészségesen, szellemi képességei teljes birtokában kitölthet, sőt, a biztonság kedvéért akár rendszeresen megerősítheti, bár az egyszer leírt nyilatkozat is ugyanúgy határozatlan ideig érvényes, mint egy végrendelet. Hogy ennek mi a háttere, arról megint a parlamenti illetékest, Margot von Renesse-t hallják.

Az igazi probléma az, hogy ma már nincs végleges haldoklás. Nem úgy, mint a 19. században - ma már nem látunk orvosokat, akik becsukják a táskájukat, és azt mondják, hogy a beteg meg fog halni. Ma már mindig meg lehet próbálni még valamit. Németországban sok ember az intenzív osztálytól legalább annyira fél, mint a haláltól, mert felvetődik a kérdés, mekkora terheket ró a betegre, hogy túlélésre kényszeríti őket az az orvosi felfogás, amely szerint az életet minden körülmények között fenn kell tartani, kerül, amibe kerül.

Ennek a félelemnek az egyik oka, hogy Németországban meglehetősen elmaradottnak tartják a fájdalomenyhítő orvoslást, a palliatív medicinát.

Kétségkívül le vagyunk maradva, mégpedig mindkét területen. A fájdalomcsillapító orvoslásban is, bár ebben már jelentős haladás kezdődött, csak ennek a híre még nem terjedt el. De el vagyunk maradva abban is, hogy az orvosok feladatuknak tekintsék, hogy ne csak beszéljenek a beteggel a halála előtti helyzetről, hanem mellette is legyenek és törődjenek vele.

Németországban egyébként néhányan azt is megpendítették, vajon a hollandok nem azért hozták-e meg a vitatott törvényt, mert a fájdalomcsillapító eljárásokkal a németeknél is jobban le vannak maradva, és ezért kénytelenek a betegek inkább a korábbi halált választani. De ez valószínűleg nem egészen igaz. Mindenesetre, Margot von Renesse nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a betegek csak akkor vágynak a korai halálra, ha emberhez méltatlan vegetálásra kényszerülnek, és nem akkor, ha módjuk van méltósággal leélni hátralévő idejüket.

2001. április