Akar-e Berlin háborút?

A költői kérdésre prózai a válasz: akar is, meg nem is. A kormány és a parlamenti többség tartja magát ahhoz, hogy az Amerika elleni terrortámadás Németországot is érintette, hogy az Egyesült Államok iránti szolidaritásnak ezekben a nehéz időkben is érvényesülnie kell. A kormánypártokban egy kisebbség, valamint a közvélemény nem elhanyagolható része közben békepárti. A parlament, a Bundestag csütörtökön fogja felhatalmazni a kormányt, hogy katonákat küldjön külföldre, korlátozott mértékben akár az afganisztáni hadszíntérre is. A felhatalmazás nem kérdéses, mert Schröder kancellár és Fischer külügyminiszter számíthat a konzervatív ellenzék szavazataira. De hogy a kormánypártok balszárnya is igennel szavaz-e, arról ezekben a napokban - a csütörtöki parlamenti döntésig mindenképpen, de az után is - kemény viták folynak, most éppen egészen odáig, hogy szakad-e a koalíció.

Cem Özdemir

Erről a hírekben már halottak és hallani is fognak még. Ezúttal a háttérbe nyerünk egy kis betekintést egy Zöld politikus segítségével. Cem Özdemir a kisebbik koalíciós párt parlamenti frakciójának belügyi szóvivője, a német politika egyik ismert szereplője. Talán a név hallatán már fel is tűnhetett: Cem Özdemir úgy német, sőt sváb, hogy török. Szülei négy évtizeddel ezelőtt a török vendégmunkások első csoportjával érkeztek Németországba. Mivel a német-török megállapodásnak éppen most volt a negyvenedik évfordulója, nem mulaszthatjuk el, hogy mielőtt komoly politikai tárgyunkra térünk, el ne időzzünk németek és törökök viszonyánál, a német parlament ismert törökjének történeteit hallgatva. Cem Özdemir hevesen küzd az előítéletek, a klisék ellen.

Özdemir annyira ismert személyiség, hogy a vendégmunkások negyvenedik évfordulóján rá hivatkozva írt kommentárt a legnagyobb bulvárlap, a Bild, felidézve Özdemir bajuszos apukáját és fejkendős anyukáját. Csakhogy az idősebbik Özdemirnek soha nem volt bajusza, az anyuka pedig...

Az első fejkendőket anyám a sváb asszonyokon látta, amikor munka után lejöttek a sváb hegyekből. Anyám isztanbuli volt, és Isztanbulban annak idején nem volt túl sok fejkendő.

Cem Özdemir úgy gondolja, hogy még legalább egy generáció kell ahhoz, hogy a klisék eltűnjenek. Erre már most is tud példákat, németországi török üzletemberek, filmesek és zenészek beilleszkedéséről, de legnagyobb meglepetésünkre az ellenkezőjéről is érdekes anekdotákat tud mesélni. Képzeljük el Cem Özdemirt, a Bundestag képviselőjét, amint a berni parlament meghívására egy korai járattal Svájcba indul, két biztonsági ember kíséretében.

Berlinben, a főváros repülőterén éppen a jegyemet kezeltetem. Mögöttem a barátságos biztonsági emberek. Leadjuk a jegyeket, és akkor a jegyeket kezelő úr teljes komolysággal azt mondja: kitoloncolás. Körülnézek, hogy nincs-e itt a kandi kamera, de nem, komolyan gondolta. Közben ránéztem a kitűzőjére: a neve után ítélve ő is bevándorló volt vagy bevándorlók leszármazottja, pakisztáni vagy efféle neve volt. Amivel csak azt akarom mondani, hogy ez a társadalmi magatartás. Olyan nincs, hogy egy török első osztályon utazzon, vagy ha mégis, akkor amögött kell lennie valaminek.

A parlamenti képviselőnek még nem is volt ideje végiggondolni a történteket, amikor újabb meglepetés érte.

Amint helyet foglaltam a repülőgépen, és éppen azon gondolkoztam, hogy is volt ez, jön a stewardess és megkérdezi, beszélhet-e velem németül, vagy inkább angolul? Erre megkérdeztem, hány képviselőről tud a Bundestagban, akik nem tudnak elég jól németül. Nem Dél-Afrikában vagy Svájcban vagyunk, ahol több nyelv van. Egy nyelv van, az a német, és én elég jól tudok németül.

Ez egyébként valóban így van: a mindenképpen az ismertebb politikusok közé tartozó Cem Özdemir nem egyszerűen németül, hanem sváb nyelvjárásban is kiválóan beszél.

Németek és törökök viszonya, sőt, a muzulmánok helyzete Németországban most, a terrorizmus keltette pánik közepette természetesen jóval komolyabb kérdéseket is fölvet. Egy példa: éppen a héten hagyta jóvá a parlament felsőháza is, hogy megszűnik az úgynevezett vallási privilégium, ami azt jelenti, hogy ezentúl be lehet tiltani az olyan egyesületeket, amelyek vallási álruhába öltözve veszélyes tevékenységet folytatnak. A betiltásra az elsőszámú jelölt a kölni kalifa, a gyilkosságra való felbujtás miatt most éppen börtönben ülő Mehmet Kaplan egyesülete.

A biztonságon kívül, ami szintén fontos, a muzulmánok megbecsüléséről is szó van. Szörnyű, hogy mindegyik mecset közössége, mindegyik muzulmán állandóan mentegetőzni és elhatárolódni kénytelen egy őrült miatt, akihez semmi köze. Ez pont olyan, mintha a keresztényektől mindig azt kérdezném, hogyan viszonyulnak tulajdonképpen az észak-írországi Paisley-hez. Erre csak azt mondhatnák, miért kéne elhatárolódnom Paisley-től, Paisley egyszerűen elmebeteg. Így van ez Kaplannal is. Azt hiszem, a Németországban élő törökök és muzulmánok lennének a legboldogabbak, ha Kaplan egyesületét betiltanák.

A vallási köntösbe burkolózó, de szélsőséges egyesületek betiltása mellett további tervek is vannak. Ezentúl már az is büntethető lenne, ha valaki pusztán tagja egy külföldi bűnszövetkezetnek. Eddig a német törvények nem sújtottak le azokra, akik magában Németországban nem követtek el semmi rosszat, ezentúl már az is elég a németországi büntethetőséghez, ha valaki Németországtól távol terrorista. De ez nem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre látszik. Mert hogyan döntjük el, ki számít terroristának. Cem Özdemir, a Zöldek belügyi szóvivője példákkal világítja meg a dilemmát:

Cem Özdemir

Ha Nelson Mandela Németországba jönne, akkor le kéne csukatnunk? Az ő esetében mindenki egyetértene, hogy nem, és valószínűleg Arafat esetében is. Akkor most az legyen az elv, hogy azokat az egykori terroristákat, akik Nobel-békedíjat kaptak, beengedhetjük, akik nem kaptak Nobel-békedíjat, azokat meg nem? Vagy egy másik példa: háborút viselünk, mégpedig joggal, a tálibok ellen, és együttműködünk az Északi Szövetséggel. Ha most az Északi Szövetség egy képviselője irodát nyit Németországban, az terroristának tekintendő? Hiszen az Északi Szövetség se virágokat osztogat a táliboknak. Tessék mondani, hol a határ? Populizmus azt mondani, hogy német területen betiltunk minden erőszakos külföldi tevékenységet. Őszintén szólva, az a helyzet, hogy nagyon pontosan különbséget teszünk, ki van mellettünk és ki van ellenünk. Félreértés ne essék, nem akarom azt mondani, hogy a németországi baloldalnak sem kellene egy kicsit a saját múltjával foglalkoznia. A jövőben óvatosabbnak kellene lenni, miután volt itt egy kis naivitás az úgynevezett felszabadítási mozgalmakkal kapcsolatban, például Közép-Amerikában. Ez hozzátartozott a politikai fejlődésünkhöz. Helyenként naivan azt gondoltuk, hogy aki az amerikaiak ellen harcol, az alapjában csak jó lehet. De ez az ideológia biztosan hamis.

És a német politikai lelkülettel nem csak ez a baj. A most folyó - vagy pontosabban most is folyó - német vitáknak általános ideológiai háttere is van.

Nem véletlen, hogy angolul létezik ez a kifejezés: "The German angst". Vagyis van a normális félelem, amit minden normális ember érez, és van a német félelem, ami csak a németeknek van. Amiben van valami irracionális. Lehet, hogy az angolok kicsit túloznak, de azért van ebben egy kis igazság.

Bizony, a németek másképp gondolkodnak, mint mondjuk az amerikaiak és az angolok. Például az afganisztáni bombázásokról is. Ugyanakkor Cem Özdemir szerint vannak hasonlóságok is a nyugati országok közvéleményében. A Zöld politikus így érzékelteti a németek és a Nyugat feloldhatatlan dilemmáit:

Olyan dolgok zajlanak most, amelyek sok emberben, főleg a Zöld pártbázisban, Vietnam emlékét idézik föl. Ezt komolyan kell venni, nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Másrészt én azt kérdezem: mi az alternatíva? Hagyjuk abba? Stabilizáljuk a tálibokat? Várjuk meg a következő terrorcsapást? Magam sem tudom, mi az alternatíva. De ha visszagondolunk, Koszovóról is hasonló vitákat folytattunk. Ma pedig Milosevics a hágai bíróság előtt van. Ezt a sorsot kívánom sok afgán vezetőnek, a Kaidának és másoknak is.

Ettől azonban még messze vagyunk. A Nyugat nehezen találja meg a megfelelő harcmodort új ellenségével szemben.

Az egész Nyugatnak az a problémája - hadd tegyem hozzá, hogy ez nem baj -, hogy a nyugati közvélemény képtelen tartós háborút folytatni. Hál'istennek képtelen. És még valami: a nyugati közvélemény emlékezete nagyon rövid. A szeptember 11-iki képek ma már jórészt ki vannak pipálva. Minden diktátor azzal számol, hogy a nyugat hamar felejt. Nyilvánvaló, hogy milyen labilis egy nyugati háborús szövetség. Mert a mi társadalmaink alapjában pacifikálva vannak, és ez jól is van így. De mit tegyünk egy ilyen helyzetben, amikor a nyugat követelményei így néznek ki: ne legyenek saját halottak, ne legyenek ellenséges halottak se, ne legyenek polgári áldozatok, ne legyen szárazföldi bevetés, ne maradjunk ott sokáig, segítsünk a polgári lakosságnak és a menekülteknek. Ezek a célok, és most tessék megpróbálni az összeset egyszerre teljesíteni. Ez feloldhatatlan helyzet

- osztja meg velünk, nem is minden önkritika nélkül, pártjának és a német pacifistáknak a gondjait a Zöldek belügyi szóvivője, Cem Özdemir.

2001. november