Riporterek határok nélkül

John Simpsont, a BBC belgrádi tudósítóját a brit kormány nem találta elég tárgyszerűnek, ezért a kormány majdnem a panaszbizottsághoz fordult, de aztán meggondolta magát. Pár hónappal korábban Paul Abu Mansaray, a sierra leonei Standard Times főszerkesztő-helyettese éppen a templomban imádkozott, amikor megjelentek a lázadók, és megölték az újságírót, feleségét és három gyermekét.

Készséggel elismerem, hogy a két eset meglehetősen távol áll egymástól. Ahol egymás mellett vannak, az egy nemzetközi újságíró szervezet, a "Riporterek határok nélkül" éves jelentése. A kötet több mint háromszáz oldalon azt írja le -- szinte hírszerű tárgyilagossággal -- hol, mikor, hogyan sértették meg a sajtószabadságot 1999-ben. A sok közül azért a sierra leonei példát emeltem ki bevezetőül, mert a tavaly világszerte megölt 36 újságíró közül tíz egyetlen országban, a nyugat-afrikai Sierra Leonében vesztette életét. Történetesen volt egy hét 99 elején, amikor lázadók vették birtokukba a fővárost. Pár nap alatt ötezer embert öltek meg, az újságírókat és családtagjaikat külön kikeresték a tömegből.

A sajtó munkatársaival szembeni kritikának ez a formája szerencsére nem általános. De azért nagyon kevés olyan ország van, ahol a "Riporterek határok nélkül" munkatársai ne bukkantak volna a politika, a maffia, a szélsőjobboldal vagy a fegyveres lázadók újságíróellenes tevékenységének nyomára. Megnyugtathatom a hallgatókat és a kollégákat: ehhez képest Magyarország nem is áll olyan rosszul. A kötetben három magyarországi eset leírása olvasható: Juszt Lászlóé az állítólagos államtitok-sértéssel, a Duna tévés Dicső Anikóé a Torgyán József-féle kazetta-üggyel és a házkutatások a Világgazdaság postabankos listája miatt, utóbbi esetben Bánki András és Illisz László nevével. A "Riporterek határok nélkül" német szekciója a héten Berlinben ismertette az éves jelentést. A német szekció ügyvezetőjét, Barbara Petersent arra kértem, hogy értékelje a könyvben szereplő ismertetetést.

Petersen: Magyarország biztosan nem olyan ország, amely annyi fejfájást okoz nekünk, mint mások. Ennek ellenére olyan ország, amelyet fel kell vennünk az éves jelentésünkbe, mert a sajtószabadság megsértésének eseteit kellett megállapítanunk. Magyarország ezzel azokhoz az országokhoz tartozik, amelyeknél bizonyos javulást állapítottunk meg, de továbbra is fontos, hogy őrködjünk és rámutassunk arra, hogy még mindig vannak dolgok, amelyek nincsenek rendben.

A "Riporterek határok nélkül" világméretű saját tudósítóhálózattal dolgozik, segítik munkáját a német, francia, amerikai és más szerkesztőségek rendes külföldi tudósítói. Kapnak adatokat olyan civil szervezetektől, mint például az amnesty international és más civil szervezetek. Bármilyen alaposan dolgoznak is, nem aratnak osztatlan elégedettséget.

Petersen: A kormányok mindig azt fogják mondani, hogy egyoldalúak az információk, hacsak végső soron nem az ő álláspontjukat képviseli az ember. Különösen érzékenyek akkor, ha a bírálat éri őket vagy pellengérre állítják őket az emberi jogok megsértéséért.

A "Riporterek határok nélkül" egyik brosúrájából kiderül, melyek voltak az újságírókra nézve legveszélyesebb országok az utóbbi évtizedben. 90 óta az algériai polgárháború majdnem 60 újságíró életébe került, a volt Jugoszláviában 53-an haltak meg, Ruandában pedig a szörnyű 94-es vérengzés áldozatai között 48 újságíró is volt. A szervezet felsorolja az enyhébb módszereket is. Iránban leszereltetik a parabolaantennákat, Kubában nyilvántartanak minden egyes írógépet és sokszorosítógépet, Algériában a papír állami monopólium, és olyan drága, hogy független újságok nem tudják megfizetni. De az igazi elnyomáshoz ennyi nem elég.

Petersen: Az a megdöbbentő folyamat érvényesül, hogy tavaly több újságírót öltek meg, és úgy látszik, mintha ez egy kicsit az idén is folytatódna. Ez azzal függ össze, hogy több a háborús konfliktus. Másrészt azzal is szembe kell néznünk, hogy nagyon sokszor bebörtönzik az újságírókat. Az állandóan börtönben ülők száma nem változik különösebben. De azt kellett megállapítanunk, hogy miközben 85 újságírót tartanak fogva tartósan, a sajtó több mint négyszáz munkatársát vették átmenetileg őrizetbe, és ez akár hónapokig is tarthatott, anélkül, hogy vádat emeltek volna ellenük.

Ahol az említett konfliktusok fellángolnak, ott bizony veszélyes a tudósítók, főképp a haditudósítók élete is. Ezért kerültek további magyar kollégák is az éves jelentésbe, mégpedig az egyébként is igen terjedelmes szerbiai fejezetbe. A NATO légitámadások után az ellenségesnek tekintett tudósítókat nem éppen kesztyűs kézzel üldözték el. A jelentés név szerint megemlíti a tv-2-s Vujity Tvrtkót és operatőrét, Gazsi Zoltánt és egy további magyar operatőrt, Oláh Zoltánt, aki egy dán tévének dolgozott. A jelentésben szerepel két Belgrádból kiutasított tudósító, rádiós kollégánk, Dezső János és a szabadúszó Ladányi Miklós György neve is. De mi történik ott, ahol nincs háború, ahol demokrácia van?

Petersen: Hát igen, az a kérdés, mit nevezünk adott esetben demokráciának. Azt hiszem, a belorusz elnök nem nevezné magát diktátornak, de az ottani körülmények akkor is diktatórikusak és nincs sajtószabadság. Más országokban, például Szerbiában pénzbüntetésekkel üldözik az újságírókat. Etiópiában az újságírók egymás után vándorolnak börtönbe, mert a cikkeikért olyan büntetésekre ítélték őket, amiket nem tudnak kifizetni, erre börtönbüntetést kaptak, és óvadék ellenében kerülhetnek szabadlábra. Az óvadék egy újságíró háromévi fizetését is elérheti. Pedig Etiópiáról sem mondanánk, hogy diktatúra. Másképp néz ki a világ, mint azelőtt. Az is sajnálatos irányzat, hogy az újságírókat egyre inkább megpróbálják elhallgattatni olyan sajtótörvényekkel, amelyek annyira szigorúak, hogy börtönnel sújtják a becsületsértést vagy a rágalmazást. Ez többnyire nem is függ attól, hogy mennyire súlyos esetről van szó.

Nem véletlen, hogy a "Riporterek határok nélkül" mellett az ENSZ, az Európa Tanács és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet is sürgeti, hogy sajtóvétségekért ne lehessen börtönbüntetést kiszabni. Az Unióba igyekvő Bulgária és Bosznia nemrég eleget is tett ennek. De a "Riporterek" bírálják a nyugati kormányokat, amiért a gazdasági kapcsolatok kedvéért nem minden országgal elég szigorúak, és azzal nyugtatják magukat, hogy más országokban mások a kulturális hagyományok. És ez nem csak távoli országokra vonatkozik. Örök példa a NATO-tag Törökország.

Petersen: Van például Törökországban egy újságírónő, úgy hívják, hogy Nadire Mater. Ezen a héten tartják az újabb perét. Azért került bíróság elé, mert állítólag megsértette a hadsereg tekintélyét. Nem tett egyebet, mint hogy interjúkat készített volt katonákkal, akiket Délkelet-Anatóliában vetettek be a kurd PKK ellen. Ezért hat év börtön fenyegeti. Pedig nem is a saját szavai jelentek meg. A török állam tulajdonképpen a saját hadseregének tagjaival áll perben.

Németországban vagy Magyarországon mi szerencsére nem vagyunk ilyen veszélyeknek kitéve. De miért vállalják a kollégák kevésbé szerencsés országokban akár az életveszélyt is?

Petersen: Magam is gyakran meglepődtem, amikor olyan emberekkel találkoztam, akik hosszú ideig börtönben ültek. Egy részüket meg is kínozták, méghozzá nagyon keményen. Végső soron pont az ellenkezőjét érték el náluk. Ha az ember demokráciát akar, akkor ki kell harcolni hozzá a feltételeket. A tájékoztatás és a véleménynyilvánítás szabadsága a demokrácia nagyon fontos feltétele. Ezek az újságírók éppen erre törekednek. Nem hatalomra vágynak, nem korrumpálhatók, hanem a demokratikus átalakulást vagy a demokratikus vívmányok megőrzését akarják.

2000. május