Bolzenschneider

Amit eddig csak mérnökök, betörők és lakatosok ismertek, azt immár egész Németország ismeri. "Bolzenschneider" - így hívják azt a szerszámot, amelynek a magyar neve - egy mérnök barátomtól kérdeztem meg - erővágó. Hosszúnyelű, félelmetes külsejű csípőfogó, amellyel akár egy lakatot is le lehet vágni. Bizony nem szép dolog ilyen szerszámmal tüntetésre menni. És ha egy miniszter olyan alakok társaságában látható, akik ilyesmit tartanak a kezükben, meg verekedésre szánt bottal járnak, akkor ez nem vet jó fényt a miniszterre. Jürgen Trittinről, a mostani német kormány környezetvédelmi miniszteréről pedig ilyen fénykép jelent meg a legnagyobb példányszámú lap, a Bild hasábjain. A gondos szerkesztők piros nyilakkal meg is jelölték, ahogy ez egy bulvárlapban szokásos: az ott Trittin mögött az erővágó, ez itt Trittin mellett meg a bot.

A dolog azonban nem a miniszternek lett kellemetlen, hanem az újságnak, mert a fotó hamisítva volt. Ha nem lett volna elmosódott és nem vágták volna le a szélét és nem írtak volna alá butaságot, akkor látni lehetett volna azt, ami az eredeti képen jól látszik: nincs rajta szerszám, hanem egy tüntető kesztyűs keze, és nincs rajta bot, hanem kötél: az a kordon, amellyel a tüntetők körülvették magukat, és amelyen Trittin kívül menetelt. A kép 94-ben készült Göttingenben, Trittin akkor tartományi miniszter volt. A göttingeni rendőrfőnök, amikor meginterjúvolták, azt mondta, hogy sose látott még tüntetésen erővágót.

A Bild másnap elnézést kért

Akár hiszik, akár nem, az utóbbi évtizedekben a német sajtóban rendre jelentek meg hamisított, átdolgozott fotók, a tévéknél időnként bírósági ügy is lett hamisított dokumentumfilmekből. Nem beszélve az immár sajtótörténetnek számító esetről, a hamisított Hitler-naplóról. A napokban éppen a Bild képének lelepleződése után ugyanannak a kiadónak egy másik lapjába, a Weltbe is becsúszott egy kozmetikázott fotó. Pedig a rosszmájú konkurencia szerint a Springer-kiadónál már csak azt kérdezik a főnökök a fotórovatban: ez is olyan erővágós kép? De a "hazudós képek" - ez egy komoly kiállítás címe volt a bonni történelmi múzeumban -, szóval a hazudós képek elemzése külön történet lenne.

A Bild mostani képhamisítása országos vitát váltott ki, pontosabban még hevesebbé tette azt a vitát, amely hónapok óta zajlik a 68-asokról. Arról a nemzedékről, amely a 68-as diákmozgalmak idején volt fiatal, arról a mozgalomról, amely a 60-as, 70-es évek fordulóján alaposan megváltoztatta a Német Szövetségi Köztársaságot. A vitát egy terrorista pere, és főképp a perben Joschka Fischer külügyminiszter tanúvallomása váltotta ki, de ennek a részletei messzire vezetnének. És egyébként is attól tartok, hogy 68-asok és a konzervatívok vitája nagyjából olyan távol állhat a magyar hallgatótól, mint ahogy, mondjuk, egy németnek nehéz elmagyarázni, mi a lényege Magyarországon a népies-urbánus vitának. Maradjunk tehát a hamis képeknél. A sértett miniszter a sajtótanácshoz, a német írott sajtó önszabályozó testületéhez fordult. A sajtótanács majd valamikor áprilisban foglalkozik az üggyel, bírósági eljárásról nincs szó. A főszerkesztő pedig bocsánatot kért a minisztertől.

Trittin: Elfogadtam a Bild főszerkesztőjének bocsánatkérését, de tekintettel arra, hogy ugyanannak a kiadónak a lapjaiban elszaporodtak az ilyen esetek, nehezemre esik elhinni, hogy csak véletlenről vagy slamposságról van szó.

A többi német lapban, mondhatjuk úgy is, a konkurenciánál, tartják magukat azok az értesülések, hogy a hamisításról a főnökök is tudtak, másfelől viszont van kézenfekvő mentő körülmény is. Nyilatkozott Oskar Lafontaine is, a szociáldemokraták volt elnöke, aki aktív politikusként nem volt a sajtó nagy barátja, manapság viszont vendégkommentátor a Bildnél.

Lafontaine: Azért is elhiszem, hogy figyelmetlenségről van szó, mert senki se lehet olyan ostoba, hogy egy mindenki számára hozzáférhető képet manipuláljon.

Kevésbé jóhiszemű a német újságírószövetség elnöke, Siegfried Weischenberg.

Weischenberg: Megbocsátható hiba? Nehezemre esik elhinni. Annyiban manipuláció, hogy valamit átdolgoztak. A háttérben a kérdés az, hogy ez egy kampány része-e. A kancellár már korábban azt állította, hogy valamiféle kampány folyik. Számomra természetesen felismerhető, hogy a Springer kiadónál az utóbbi hónapokban új vállalati stratégia működik. Mindegyik fontosabb újságnál kicserélték a főszerkesztőt. Ami a képpel történt, nem egyedüli eset, és mindegyik eset ugyanabba az irányba mutat.

Amire a német újságíró szövetség elnöke csak céloz, arról a konkurens sajtó is, és a kormány is nyíltabban beszél. A Bild új főszerkesztőjét a második legnagyobb részvényes, Leo Kirch nyomására nevezték ki, már a 2002-es választásra készülve. Leo Kirch több nagy kereskedelmi tévé tulajdonosa és meggyőződéses konzervatív, Kohl volt kancellár közeli barátja. Magát az új Bild-főszerkesztőt, Mathias Döpfnert a kollégák nem tartják különösebben konzervatívnak, hanem rosszabbat sejtenek: olyan főszerkesztő, aki a példányszám növeléséért mindenre, a saját karrierjéért pedig majdnem mindenre hajlandó. Az újságíró szövetség elnöke, Siegfried Weischenberg nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy a 68-as idők csúnya harcai köszönnek vissza. A Springer-konszern lapjai, elsősorban a Bild akkoriban olyan hevesen harcoltak a baloldali fiatalok ellen, hogy tényleg harc lett a dologból, rendszeresek voltak a merényletek a kiadó ellen, különösen, miután egy jobboldali merénylő lelőtte Rudi Dutschke diákvezért, és a baloldaliak a Springer-sajtót tartották felbujtónak. A Bildnek akkor nem volt túl jó híre, és ez bevonult az irodalomba is. Ami a Bild régebbi módszereit illeti, a magyar hallgató is emlékezhet Heinrich Böll regényére, a Katharina Blum elveszett tisztességére, vagy arra, hogy Günter Wallraff álnéven férkőzött be a szerkesztőségbe és írt leleplező riportkönyvet a Bildről. Azóta azonban megváltoztak az idők. A Bild - politikai harcosból egyszerű bulvárlap lett, Európa egyik legnagyobbja, négy és fél milliós példányszámmal. Németországban közhelyszerűen idézgetik Schröder kancellár szavait, amelyek szerint neki a sajtóban csak három dolog fontos: a Bild, a Bild vasárnapi kiadása és a tévé. Lehet, hogy van, aki furcsának találhatja, hogy egy kormányfő rangsort állít fel a szerkesztőségek között, de sokan mondják, hogy valóban: Schröder választási győzelmében a Bildnek is szerepe volt. És tessék, most itt az új irányvonal, a kancellár és a Bild főszerkesztője egymást vádolja azzal, hogy a másik kampányt folytat ellene. A Schröder-család egyébként egy másik kiadóval, a Bauerrel kisebb bírósági vitába keveredett, mert egy bulvárlap riportere az általános iskolában próbált nyomozni Schröderék kislánya után. Ezt az akciót hamar le is állították. A Springer-lapoknál a fő célpont Fischer külügyminiszter, és kapóra jön Trittin környezetvédelmi miniszter balos múltja is. A mostani miniszterek múltjában történő vájkálással szemben az újságírószövetség elnökének megvannak a maga fenntartásai, úgy látja, hogy nem tájékoztatás, hanem lejáratás folyik.

Weischenberg: Ha ez hozzájárulna ahhoz, hogy tanuljunk a történelemből vagy egyes emberek múltjából, akkor más lenne a helyzet. De most egy kicsit az az érzésem, mintha megint a régi lövészárkokat foglalnák el.

Oskar Lafontaine, a volt szociáldemokrata pártelnök viszont nem osztja utódának, Schröder kancellárnak és másoknak az aggodalmait, nem úgy látja, hogy politikai kampányról van szó.

Lafontaine: Alapvető tévedésnek tartom, hogy ez most a 60-as évek új kiadása lenne. Sok minden megváltozott. A többi között az is, hogy az összes médiumnak többé-kevésbé egyetlen célja van, egyszerűen szólva: a példányszám és a nézettség.

Valóban általános vélemény, hogy mióta a csöndes és hagyománytisztelő Bonnból Berlinbe költözött a kormány, és mióta egyre több szerkesztőség harcol a kizárólagos hírekért, azóta eléggé megváltozott a német sajtó. Ezúttal egyébként nem egyszerű jobb-bal háborúskodásról van szó. Joschka Fischer múltját a Schröder-kormányhoz hasonló színezetűnek tekinthető Stern kezdte feszegetni. A Springer-konszern zászlóshajója, a Welt viszont látványos módon szembekerült a másik, a nagyobbik országos konzervatív lappal, a Frankfurter Allgemeine Zeitunggal. A fontos intézménynek számító baloldali liberális hetilap, a Zeit közben azért kapott néhány oldalvágást a konzervatív lapoktól, mert az egyik új kiadója az a kulturális miniszter, aki kétéves sikeres működés után egyenesen a Schröder-kormányból ment át a lapkiadóhoz. A vájtfülűek élvezettel figyelték a tárcarovatokban folyó összecsapásokat, amelyek persze fényévnyi távolságban vannak a Bild egyszerű képaláírásaitól és főcímeitől. Említsük meg, hogy a Bild milliós példányszámához képest a nagytekintélyű minőségi lapok példányszámát százezrekben mérik.

A történtek jó alkalmat adnak arra, hogy tájékozódjunk a német újságírás módszerei felől. A német újságírószövetség elnöke, Siegfried Weischenberg.

Weischenberg: Az újságírás nem mentes attól a veszélytől, hogy megesik az ilyesmi. Az ember bedob egy követ a vízbe, és figyeli, milyen hullámokat kavar. Az újságírás időnként így működik, időnként az anyaggyűjtést nem lehet teljesen befejezni, időnként az ember csak érint egyes témákat és nyilvános vitát szeretne róla.

Lehet, hogy ezt a vitát a politikusok nem mindig szeretik, de a Weischenbergnek erre is van szentenciája.

Weischenberg: Azt hiszem, Harry Trumantól származik a találó mondat, hogy aki nem bírja a meleget, az nem menjen a konyhába. Ez biztosan érvényes a politikusokra. Néhányuknál most úgy látom, hogy nem elég vastag a bőrük. Másfelől a média sem léphet túl minden határt. Vannak törvények és vannak etikai szabályok, és fontos a szakmai tudás. Az újságírásnak ott kell megállnia, ahol politikát kezdene csinálni. A zaklatás nem módszer.

Ehhez van még egy szava a baloldali szociáldemokrata Oskar Lafontaine-nek is, aki most nyugdíjasként emlékezhet vissza politikai pályafutására, benne arra a helyreigazítási törvényre, a Lex Lafontaine-re is, amely miatt saar-vidéki miniszterelnök korában nem tartották a sajtó nagy barátjának. Lafontaine sajtótörvényét az őt követő konzervatív tartományi miniszterelnök hamar visszavonta. Lafontaine ezt mondja:

Lafontaine: Szerintem jó, hogy a szerkesztőségek kölcsönösen figyelik egymást, mert a médiának hatalma van, ezt a hatalmat ellenőrizni kell, és az állam ezt nem teheti meg, mert az korlátozná a sajtószabadságot. És amíg sokszínű sajtónk van, addig aligha történhet meg, hogy egyetlen kiadó olyan kampányt indít, amelyiknek tényleg hatása lenne.

2001. február