"Nem szeretjük a kopaszokat"

A felirat egy belvárosi fodrászüzlet előtt jelent meg csütörtök este, de természetesen nem pusztán szépészeti ügyről volt szó. Ha a három és fél milliós Berlinben kétszázezren mennek az utcára tüntetni, az azt mutatja, hogy sokan vannak, akiknek elegük van a bőrfejűekből is és jólfésült elvbarátaikból is. A tüntetés a maga nemében szinte példátlan. A német egyesítés óta ennyi ember még csak egyszer vonult az utcákra, 92-ben, ugyancsak a szélsőjobboldali merényletek ellen tiltakozva. Ami most ahhoz képest is új, az az, hogy a teljes politikai elit csatlakozott, sok politikus a szó szoros értelmében is a menet élére állt. Politikai premiernek számít, hogy ez az ügy -- a tolerancia, az emberi jogok védelme, a szélsőségesek elszigetelése -- az NSZK történelmében először állította egy platformra a jobbszélről a bajor CSU-t és a balszélről a kommunista utódpártot, a PDS-t. Hogy miért telt be a pohár? Az egyik fő szónokot, Johannes Rau köztársasági elnököt hallják:

Rau: Majdnem száz halottat gyászolunk, akik 1990 óta szélsőjobboldali cselekmények áldozatai lettek. Majdnem száz halottat. Azért ölték meg őket, mert mások voltak. Mert külföldiként vagy hajléktalanként szabad prédának tekintették őket. Emberellenes ideológiák mérgezték meg és lázították föl fiatalok szívét és gondolkodását. Fiatal németek külföldieket, fogyatékosokat és hajléktalanokat üldöztek, sebesítettek meg vagy vertek halálra a nyílt utcán. Ez szégyent hoz országunkra.

Johannes Rau a Brandenburgi kapu előtti téren áll. Ez a hely jelképes, és éppen ezért a pohár akkor kezdett betelni, amikor az év elején az egyik szélsőjobboldali párt, a Nemzeti Demokrata Párt aktivistái a náci időket idézően masíroztak át a kapu alatt. A párt betiltását hosszas viták után a héten javasolta a kormány és a parlament, a téren pedig csütörtök este hatalmas tömeg tüntetett a szélsőjobb ellen. Köztük azok a férfiak, akik fehér műanyag reklám-mellényt húztak magukra, hogy mindenki elolvashassa, mi a véleményük: nem tolerálják a rasszistákat, fasisztákat és szélsőjobboldaliakat.

"Azt akarjuk elérni, hogy együtt legyünk" -- magyarázza egy őszülő szakállú úr. -- "Hogy kicsit erősebbnek érezzük magunkat -- bár most se vagyunk gyengék -- a jobboldaliakkal szemben. Szóval, hogy közösen lépjünk fel."

Ez tiszteletreméltó, de mit gondol, milyen hatása lesz ennek azokra, akik most biztonságos távolságban vannak, de egyébként esténként a szomszéd tartományban, Brandenburgban, a kisvárosokban verik az idegeneket?

Valószínűleg semmilyen. Nem hinném, hogy hatása lenne. Inkább csak magunkat akarjuk megnyugtatni, hogy a veszély nem is olyan nagy, ahogy emlegetni szokták. Ez már majdnem hisztéria. Bár az egyes külföldieknek tényleg gondjaik vannak. Barátaimtól hallom, hogy az alkalmazottaik nem mernek Brandenburgba menni. Ez lehetetlen állapot, és ezért gyűltünk most össze. Ez inkább erkölcsi kiállás, a haszna kevés. Bár azt hiszem, hogy ha egyik-másik szélsőséges látja a tüntetést a tévében, akkor talán észreveszi, hogy kisebbségben van, és ez nem kellemes. Nyilvánvalóvá válik, hogy nem élveznek általános rokonszenvet.

A műanyag kardigános tüntető arról is felvilágosít, hogy idősebb berliniek megszólították a kis csoportot, mondván, hogy nemcsak a jobb-, hanem a baloldali szélsőségesek ellen is fel kellene lépni. De interjúalanyunk idejétmúltnak tartja a jobb- és a bal egybemosását. Pedig a régi baloldal még megvan. A tüntetés kellős közepén nemcsak a mozgóbüfés sütögeti a pecsenyéjét, hanem mások is próbálkoznak. A sarkon a negyedik internacionálé röpcéduláját nyomják a kezembe, és a középkorú hölgy barátságosan ismertetni kezdi a trockisták álláspontját. Amikor ezt pár lépéssel arrébb elmondom, az őszülő szakállas elcsodálkozik.

"Ezek még mindig megvannak?" -- majd nevetve intézi el a dolgot: "úgy látszik, áttelelnek."

A kis közjáték azonban ne zavarjon meg minket. A szélsőbalosok ezen az estén is megmutatták magukat, de nem sok vizet zavartak. Általában is, mióta a 90-es évek elején a hírhedt Vörös Hadsereg Frakció felszámolódott, Németországban a szélsőbal nem mondható különösebben veszélyesnek. Annyi bizonyos, hogy a szélsőjobbnak a köztársasági elnök által is említett majdnem száz halálos áldozatához képest az autonómok és társaik nem sok emberben tettek kárt. Itt most a szélsőjobb veszélyes. Ezért jött el az elegáns úr is, oldalán egy ázsiai vonású, szintén jólöltözött hölggyel.

Azért vagyok itt, mert nem akarom tétlenül nézni, ahogy kiutálják azokat az embereket, akik idejöttek ebbe az országba. Külföldön mindig azt hallom, hogy Németország nem vendégszerető ország, és ezért vagyok itt, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Meg szeretném mutatni, hogy minden erőszakot ellenzek.

Ő is bízik abban, hogy ha a bőrfejűek és társaik látják a nagy tüntetést, akkor jobb belátásra térnek. De nem kizárt, hogy a tüntetés résztvevői valóban csak magukat nyugtatják meg ezzel. És, ami a németeknek állandóan nagyon fontos, a külföldnek is megmutathatják, hogy ők nem olyanok. Másnap nyilatkozott egy tüntetéskutató -- mert Németországban mindennek van egyetemi szintű szakértője --, és ő is azt mondta: a tetteseket aligha érik el, sőt, a tetteseket állami intézkedésekkel sem könnyű jobb belátásra bírni. A tüntetés viszont legalább jelezheti, hogy a társadalom és a politika szolidáris az áldozatokkal. És ha a nagy tüntetés nem elég? Az est másik szónoka, Paul Spiegel, a Németországi Zsidók Országos Tanácsának elnöke gyakorlati tanácsokkal is szolgál.

Spiegel: Nem mindenki hős. Kevés embernek van meg a bátorsága, hogy beavatkozzon, ha tanúja lesz, amint bőrfejűek egy védtelen férfit, egy védtelen nőt, sőt újabban már védtelen gyereket támadnak meg és vernek össze a nyílt utcán. De mindegyikünk hívhatja a rendőrséget. És mindegyikünk megteheti, hogy a saját környezetében, kis ügyekben közbelép. Ha a kocsmaasztalnál ízetlen vicceket mesélnek zsidókról, törökökről, színesbőrűekről vagy melegekről. Ha a munkahelyen hátrányos helyzetbe hoznak egy külföldit. Nem szabad az utcákat és a kocsmaasztalokat átengedni a barna csőcseléknek.

Paul Spiegelnek ezeket a szavait lelkesen megtapsolják az egybegyűltek. Közben, mintha csak a Spiegel által emlegetett vicceket próbálnák illusztrálni, idelent néhány fiatal megjelenik egy szivárványszínű, dávidcsillagos zászlóval, és ha valakinek kétségei lennének, kibontják kék transzparensüket is: ők a berlini zsidó leszbikusok és melegek. A tolerancia-próba ezúttal teljes siker. Paul Spiegel közben tovább beszél, és a tüntetők nagy tapssal fogadják, amikor ezt üzeni a politikusoknak:

Spiegel: Gondolják meg, mit mondanak, hagyják abba, hogy szavakkal gyújtogatnak.

Ezt is nagy taps fogadja. A célzást többen magukra vehetik, de a tüntető tömeg a transzparensek tanúsága szerint elsősorban egyre gondol: a német vezérkultúrára. Ezt a kifejezést az ellenzéki kereszténydemokraták dobták be nemrég, ez mintegy a német baloldal több évtizedes jelszavának, a multikulturális társadalomnak az ellenpontja. De Spiegel szavaitól nemcsak az ellenzék érezhette magát találva: figyelmes német tudósítóknak feltűnt, hogy a közönség első sorában ülve Schröder kancellár is feszengett, amikor Paul Spiegel célzásokat tett a hasznos és haszontalan külföldiek megkülönböztetésére. Amit úgy is lehetett érteni, hogy a bevándorlást nem kellene a számítógépes szakemberekre korlátozni. De a javában folyó bevándorlási vita ezen az estén mellékes szerepet játszik. Most az idegengyűlöletről, a kirekesztésről van szó. Rau köztársasági elnök, aki beszédének elején a szélsőjobboldali erőszak majdnem száz halottjáról szólt, látja, hogy az okok között ott van a munkanélküliség, a fiatalok kilátástalan helyzete, főleg a volt NDK-ban, ahol a nagy változások közepette sok ember lába alatt megingott a talaj.

Rau: Aki úgy érzi, hogy kiközösítették, az könnyen közösít ki másokat. Aki attól fél, hogy nem jut neki hely, az gyorsan elüldöz másokat. Távlatokat kell nyitnunk a fiatalok életében.

Ez azonban csak magyarázat, nem mentség. A köztársasági elnök határozott:

Rau: A tettesek azt hiszik, és szívesen hangsúlyozzák, hogy a németek nevében vagy a németek érdekében cselekszenek. Ez sértés hazánkra és minden tisztességes németre nézve. Aki másokat üldöz vagy agyonüt, az a saját országának ellensége. A hazafiság csak ott bontakozhat ki, ahol nincs esélye a rasszizmusnak és a nacionalizmusnak.

2000. november