Halálbüntetés nincs

Egyetlen rövid mondat az egész. "Halálbüntetés nincs" - így szól a német alkotmány 120. paragrafusa, és ez a tilalom egybehangzó jogi magyarázatok szerint egyenesen következik az alkotmány sokat idézett első bekezdéséből: "Az ember méltósága sérthetetlen". A halálbüntetés tilalma az alkotmánynak azok közé a rendelkezései közé tartozik, amelyek lényegében nem módosíthatóak. Hogy valaha egyszer bekövetezhet-e változás, az a mai Németországban kizárólag jogelméleti kérdés, és ez a kérdés nem mondható különösebben időszerűnek. A politikusok és jogászok túlnyomó többsége egyértelműen a halálbüntetés ellen van.

A történelmi háttér könnyen összefoglalható: a nácizmus éveiben a polgári és katonai bíróságok - elsősorban az úgynevezett népbíróságok - olyan mértékben éltek vissza a halálbüntetéssel, hogy 1945 után mind a megszálló hatóságok, mind a 49-ben megalakuló nyugatnémet parlament egyik első dolga a halálbüntetés eltörlése volt. A történelem iróniája, hogy 49-ben, a parlamentben a halálbüntetés eltörlésében az akkori parlamenti szélsőjobbnak is szerepe volt: ezek a képviselők arra törekedtek, hogy megkíméljék a háborús bűnösök életét. Ettől eltekintve azonban a súlyos történelmi tanulság Németországban talán még inkább nyomatékossá teszi azt az érvet, amelyre sok más helyen is hivatkoznak a halálbüntetés ellenzői: mindig megvan a kockázata annak, hogy a bíróság jóvátehetetlen tévedést követ el. A náci Németországban több mint 16.000 embert végeztek ki - és nehogy valaki félreértse, ez a szám a bíróságok által, legalább formális tárgyalás után kimondott halálos ítéletekre vonatkozik.

Ami a 45 utáni helyzetet illeti, a megszálló hatóságok szigorúsága még megengedett egy kivételt: emlékezetes, hogy a nürnbergi perben a náci háborús bűnösök közül többet halálra ítéltek. Azóta Németország nyugati felében nem volt halálos ítélet, Keleten viszont az 53-as munkásfelkelés után a szovjet és az NDK hatóságok együttműködésével több halálos ítéletet is végrehajtottak. Az NDK-ban csak 1981-ben függesztették föl, és 1987-ben törölték hivatalosan is a büntető törvénykönyvből a halálbüntetést. Az NDK-ban a háború utáni évtizedekben 205 embert végeztek ki. Figyelemre méltó, hogy az NDK-ban az 50-es és 60-as években végrehajtott halálos ítéletek többségét államellenes bűncselekmények miatt szabták ki. A halálra ítéltek között kisebbségben voltak az olyan közönséges bűnözök, mint például a gyilkosok.

A mai német közvélemény nem nagyon különbözik más országokétól: egy-egy nagy felháborodást keltő bűncselekmény nyomán felélénkül a követelés, hogy legalább a gyermekgyilkosokat és hasonló gazembereket ki kellene végezni, de a közvéleménykutatások szerint a halálbüntetés visszaállítását nem támogatná a többség. A német politikai életben - legalábbis a parlamenti pártok körében - pedig egyértelműen nincs támogatója a halálbüntetés visszaállításának. Mind az alkotmánybíróság, mind a parlament az utóbbi években is többször állást foglalt a halálbüntetés ellen, mégpedig nemcsak Németországban, hanem általában is. A nagy szövetségessel és baráttal, az Egyesült Államokkal szemben Németország nem túl sokat tud elérni, de a vita folyamatosan zajlik. Tavalyelőtt például a parlament egyhangúlag megszavazott egy határozatot, amely a halálbüntetés eltörlésére szólította föl az Egyesült Államokat. A Bundestag képviselői ugyanazokra a megdöbbentő esetekre hivatkoztak, amelyeket a német sajtó is rendszeresen megír: az Egyesült Államokban sorozatosan mondanak ki halálos ítéleteket ártatlanok ellen, és ezeket nem ritkán végre is hajtják. Németországban rosszallással, bár ugyanakkor meglehetősen tehetetlenül fogadják az olyan eseteket, mint legutóbb a LaGrand fivéreké. A két, Amerikában élő németet gyilkosság vádjával végezték ki, anélkül, hogy német konzuli segítséget kaptak volna. Németországban legföljebb 15 évi börtönre kellett volna számítaniuk. Az eset miatt Németország a hágai nemzetközi bíróságon beperelte az Egyesült Államokat, és Washingtont legalább jelképesen elmarasztalták - ami a két kivégzett fiatalemberen persze már nem segített, és a németeket aggasztja, hogy hasonló sors azóta is fenyegetheti az Amerikában élő németeket.

A németek a maguk részéről nemzetközileg is betartják a halálbüntés-ellenes álláspontjukat. A német hatóságok még külföldi állampolgárt sem szolgáltathatnak ki olyan országnak, amelyben halálos ítélet fenyegeti. Egy friss példa szerint még egy török állampolgárságú, veszélyes iszlám terroristát sem adhatnak ki Törökországnak, ha előbb nem kapnak biztosítékot arra nézve, hogy az illetőn nem hajtanak végre halálos ítéletet. A németek a külföldi bíróságok függetlenségébe nem avatkoznak ugyan be, de a kormányoktól kérnek biztosítékot arra, hogy ha a bíróság halálos ítéletet szabna ki, akkor az ítéletet nem hajtják végre. Lehet, hogy lesznek, akik ezt túlzásnak vélik, de Németországban nemrég arról is kisebb vita bontakozott ki, hogy Afganisztánban a német különleges alakulatok átadhatták-e az elfogott - és amúgy persze itt sem éppen népszerű - tálibokat az amerikaiaknak, hiszen az Egyesült Államokban őket is halálbüntetés fenyegeti.

A német politika jobbító szándékának másik fontos alanya Kína, amely az Egyesült Államok mellett szintén azok közé az országok közé tartozik, amelyek rendíthetetlenül hajtják végre a halálbüntetéseket, nem utolsósorban gazdasági bűncselekmények miatt is. Németország, amely egyébként is sokrétű segítséget nyújt a harmadik világnak, Kínában a jogrend erősítésében, a bírák képzésében is segít, és ezt a befolyását is igyekszik fölhasználni arra, hogy lebeszélje a kínaiakat a halálos ítéletekről.

2002. június