Világblamázs

Egy sokszor idézett klasszikus mondás szerint, ha Németországban forradalom van és el kell foglalni a pályaudvart, akkor a forradalmárok legelőször is peronjegyet váltanak. Ez történelem, ma a legendás német precizitás és szervezőkészség mintha már a múlté lenne. Erre a legfrissebb példát a tíz éven át szervezett nagy esemény, a hannoveri világkiállítás szolgáltatja. Amikor szerdán, a nyitás előtti napon a helyszínre érkeztem, először a hatalmas rendetlenség tűnt föl abban az irodában, ahol a belépőmet kellett átvennem. A számítógép a földön, a feliratok cédulákon az ablakra ragasztva. Benn az irodában, mintha csak az NDK köszönne vissza, rengeteg hivatalnok, de az ügyfelekkel csak egy-két ember foglalkozik. Negyedórába is tellett, amíg megkaptam a német kormány tájékoztatási hivatala által előre megrendelt belépőmet. Vajon mi történik, ha tömegesen érkeznek a tudósítók? A legszebb az volt, hogy sajnálkozva közölték: a belépőhöz való kis műanyag tok már elfogyott. Az első nap előtti napon. Igaz, azzal vigasztaltak, hogy a tokra nincs is szükség. Hazafelé menet megtekinthettem az ingajárat, újnémet nevén shuttle bus működését. Négy busz áll egymás mellett, a buszvezetők a megnyitó meghívott vendégei előtt arról vitatkoznak, hogy lejárt a munakidejük, és melyikük legyen az, aki mégis elviszi az utasokat a vasútállomásig. Ezekután nem lepődtem meg, amikor csütörtökön, az első közönségnapon lerobbantak a számítógépek, nem tudták kiadni az előre megrendelt jegyeket, és kézzel osztogatták a belépőket, hogy megnyugtassák a türelmetlen várakozókat. Az az érzésem, hogy Németország lassan közeledik Európához. A déli és keleti feléhez.

Ettől eltekintve siker volt: a magyar pavilon

2000. június