Bombázás

Az amerikai és brit légitámadások nyomán lángtengerré változtak a városok. A polgári lakosságból tíz- és százezrek estek áldozatul, milliók váltak hajléktalanná, amíg a diktátor végül megbukott. A győzelmet katonai megszállás követte, és az angolszászok mindaddig nem távoztak, amíg meg nem szilárdult a demokratikus és Amerika-barát rendszer.

Mintha csak azt a forgatókönyvet látnánk, amelyet Washingtonban mostanában készítettek elő Szaddam Husszein iraki elnök megbuktatására és a közel-keleti térség viszonyainak átalakítására. A forgatókönyv azonban nem új. Bár erről sokáig nem volt ildomos a nagy nyilvánosság előtt beszélni, az angolszász légitámadások áldozatai a németek voltak 1943 és 45 között. A német sajtó egyik fő véleményformálója, a hamburgi Spiegel a héten kezdett nagy sorozatot a németek elleni légiháborúról. Az alkalom a közelgő hatvanadik évforduló, de azért az sem lehet véletlen, hogy az angolok által lebombázott Drezda képe akkor jelent meg a Spiegel címlapján, amikor Németország a Biztonsági Tanács tagjaként nagyjából egy hónapon belül döntés elé kerül: megszavazza-e az Irak elleni háborút, és ha igen, akkor részt vegyen-e benne. Németországban erős a háború-ellenesség, ezt a hangulatot használta ki jó érzékkel Schröder kancellár a tavalyi választási kampányban. Miért éreznek másképp a németek, mint amerikai vagy brit szövetségeik? Ha beleolvasunk a Spiegel történelmi visszatekintésébe, egy idézetre lehetünk figyelmesek. Az amerikai légierő egy tábornoka, bizonyos Frederick Anderson már 1945 tavaszán elismerte: a városok bombázása nem rövidíti meg a háborút. Viszont: "azt a tényt, hogy Németországot mindenhol támadás érte, apáról fiúra, fiúról unokára fogják továbbadni, és ez mindenképpen azt szolgálja, hogy a németeket elrettentse újabb háborúk kirobbantásától".

Nos, az amerikai tábornok jóslata olyannyira bevált, hogy a németek nemcsak nem robbantottak ki háborút, hanem most, amikor az amerikaiak készülődnek, a németek vonakodnak csatlakozni. A dolog egyébként a szó szoros értelmében is igaz: most a tábornok által emlegetett fiúk vannak kormányon. Schröder kancellár apja a keleti fronton esett el, Fischer külügyminiszter szüleit a háború következményeképpen telepítették ki Budakesziről.

A berlini Humboldt egyetemen a háború és béke egy elismert kutatóját, Herfried Münkler történész professzort kérdeztem: valóban a 60 évvel ezelőtti tragédia van-e a németek háborúellenességének hátterében?

Azt hiszem, hogy az a lelki érzékenység, amelyet a német politika az iraki háborúval kapcsolatban kifejezésre juttat, nemcsak a németekre érvényes, hanem nagy mértékben a kontinentális - tehát Nagy-Britannia nélküli - Európára is. Az amerikaiak aszimmetrikus háborúkat viselnek. Technikai fölényüket kihasználva, tehát jórészt a levegőből háborúzva elkerülik vagy a lehető legkisebbre szorítják a saját veszteségeiket. És itt jön be a 43-ban kezdett bombázások tapasztalata. A védtelenség érzése, a valószínűleg csak tudat alatt jelentkező azonosulás az áldozatokkal. A ki nem mondott cinizmus felismerése az olyan esetekben, mint például a koszovói háború közben a kollaterális kár kifejezés a civil áldozatok szenvedésére. Azt hiszem, hogy a német társadalom különösen érzékeny az ilyesmire.

Mint oly sok minden másban, ebben is különbözött egymástól a kettéosztott Németország keleti és nyugati fele, míg végül az egyesített emlékekből kibontakozott az egységes háború-ellenesség.

Herfried Münkler

Nyugaton viszonylag hamar kikerültek a közbeszédből a bombatámadások. A városokat gyorsan fölépítették, a háború nyomait eltüntették. Amire Nyugaton a háborúból emlékeztek, az sokkal inkább az volt, hogy Nyugat felé nyomulva a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolták a nőket. Érthető okoknál fogva keleten erről nem beszéltek, de emlékszem, hogy amikor 92-ben Frankfurtból Berlinbe költöztem, Kelet-Berlinben még ott voltak a táblák: "ez az épület az angol-amerikai bombázás következtében pusztult el". Vagyis az NDK-ban egészen másképp ápolták a légiháború és az áldozatok emlékét, amely jelképesen Drezda sorsában sűrűsödött. A német egyesítés eseményeihez tartozik, hogy a 90-es években megint beszélni kezdtek a légiháborúról. Nyilván emiatt is van, hogy a németek nem tudnak minden további nélkül jóváhagyni még egy olyan háborút sem, amely a saját oldalon csekély, de a mások oldalon nagy áldozatokkal jár.

A nagy német pacifizmusnak van még egy történelmi előzménye: a lassan feledésbe merülő politikai vihar a középhatótávolságú atomrakéták elhelyezése körül. Münkler professzor felidézi a 70-es évek végétől a 80-as évek végéig uralkodó, részben megalapozott, részben túlzott félelmet attól, hogy a két katonai tömb közötti háborút nagymértékben Németországban vívnák meg, és ez nagy áldozatokkal járna a polgári lakosság körében. Ennek az elborzadásnak a hatása a német közvéleményben még akkor is élt, amikor néhány évvel később egészen más típusú háborúk következtek be: a második Öböl-háború 1991-ben, Koszovó, Afganisztán.

Ha mindezt végiggondoltuk, akkor elég furcsa, hogy a németekkel szemben két általánosan elterjedt előítélet él. Az egyik, hogy ők "a militaristák" és "a nácik", a másik viszont, hogy ők "a pacifisták", a sokat emlegetett csekkfüzet-diplomáciával, vagyis azzal, hogy nemzetközi válság esetén nem katonákat küldenek, hanem inkább fizetnek. A két vélekedés persze nem passzol össze, és ráadásul, ahogy a professzor kifejti, nem is stimmel.

Éppen a 90-es években Németország komoly készséget mutatott, hogy részt vegyen a NATO külföldi műveleteiben. Állandóan viszonylag nagy katonai erők vannak bevetésen, nem éppen veszélytelen körülmények között. Az, hogy a kormány távol akarja tartani magát az iraki háborútól, nem azért van, mintha a Szövetségi Köztársaság alapjában pacifista lenne, hanem azért, mert itt másképp látják az amerikaiak esélyeit céljaik elérésére. Miközben a Szövetségi Köztársaságban nem kételkednek abban, hogy az amerikaiaknak sikerül egy rövid katonai akcióban eltávolítaniuk a mostani iraki vezetőket, abban viszont kételkednek, hogy utána meg lehet teremteni a térség stabilitását, és különösen kételkednek abban, hogy hosszú távon sikerül jóléti övezetet teremteni, mondjuk annak a mintájára, ahogy Európában történt 45 után.

Ezzel megint témánknál vagyunk. A német lapok beszámolóiból tudjuk, hogy Washingtonban valóban éppen a német és a japán példára hivatkoznak. Pár éves katonai megszállás, a lakosság átnevelése, a sajtó megszervezése után Németország nyugati felén virágzó gazdaság, stabil demokrácia, Amerika-barát külpolitika alakult ki. De mi lesz Irakban?

A német külügyminisztérium és kancellária hivatalos helyzetértékelésétől eltérően, én nem zárnám ki eleve ezt a lehetőséget. De azt mondanám, hogy nagy a kockázat. A nagy mértékben vallásilag motivált, fundamentalista csoportok nem olyanok, mint annak idején az államilag megfegyelmezett, kétségkívül megideologizált német lakosság volt, amely viszonylag rövid idő alatt levedlette ezt az ideológiát, és ami előbújt alóla, az az öröm volt, hogy az amerikai életforma szerint lehet élni. Vagyis fegyver és egyenruha helyett rágógumi és csokoládé. Jó okunk van kételkedni abban, hogy ez a modell minden további nélkül átültethető-e a Közel-Keletre. Másfelől azt is megállapíthatjuk, hogy mivel az első Öböl-háború 1980-ban kezdődött, az iraki lakosság lassan negyedszázada rendkívüli állapotban él, korlátoznia kell a fogyasztását, elszegényedett, de talán emlékszik arra, hogy abban az országban valamikor viszonylagos jólét volt, amelyet megint el kellene érni.

Visszatérve a történelemre, a német lakosság háborús szenvedéseire: elég sokáig, tulajdonképpen mostanáig tartott, amíg a nagy nyilvánosság elé lehetett állni azzal, hogy mit műveltek a háborús években az utóbb ellenségből megszállóvá, megszállóból szövetségessé váló hatalmak. Néhány, kisebb visszhangot keltő próbálkozás után az áttörést tavaly hozta meg Günter Grass regénye. Grass, aki maga is a Lengyelországhoz csatolt keleti területekről származik, azoknak a tragédiáját dolgozta föl, akik a háború utolsó hónapjaiban a szovjet csapatok elől nyugat felé menekültek. Néhány hónapja pedig Jörg Friedrich német történész keltett feltűnést a német városok elleni angolszász bombatámadásokról szóló könyvével. Miért tartott ilyen sokáig, amíg a háború német áldozatairól beszélni lehetett? - kérdezem Münkler professzortól, aki nemcsak a háború és béke, hanem a történelmi mítoszok szakértője is.

A katonai tömbök szembenállásának végeztével és a német egyesítés után némi késéssel elkezdődött az a folyamat, hogy a németek saját történelmükként fogadják el ezt a történelmet. Egyfajta önismeret, egyfajta kollektív öngyógyítás az, amin Németországban most sokan keresztülmennek. De azt hiszem, hogy ami most előjön, az viszonylag normális dolog. Nincs igazuk azoknak, aki úgy fogják fel, hogy a korábbi militaristák most lángoló pacifisták lettek, vagyis csak szélsőségekben tudnak gondolkozni, és nem találják a középutat. Nem erről van szó, hanem egy trauma földolgozásáról.

Mennyiben tartja ezt sajátosan német ügynek?

Ami a második világháború történetének feldolgozását illeti, természetes, hogy ez elsősorban a németek feladata, mert ők robbantották ki ezt a háborút, és ők voltak azok, akik Európában az összes fronton az utolsó pillanatig folytatták, bár kétségkívül volt egy sor szövetségesük is, akik közül egyesek később csatlakoztak, mások korábban leszakadtak. De az is igaz, hogy a fasizmus, mint bizonyos politikai mozgalmak és rendszerek gyűjtőfogalma, nem korlátozódott Németországra. És nem korlátozódott Németországra a második világháború kezdetének eredeti törekvése sem, hogy katonai eszközökkel érjék el a békeszerződések revízióját. Ennyiben másoknak is - valószínűleg a magyaroknak is - jó okuk lehet arra, hogy ezzel még szembenézzenek. Ennek nem kell olyan drámainak lennie, mint ahogy az említett okokból Németországban óhatatlanul zajlott, de a saját nemzeti történelem elfogadása olyasmi, amit a többi nép sem kerülhet ki. Ennek egyik közép-európai példája volt, ahogyan tavaly a lengyeleket utolérte ez a probléma, és föltették a kérdést, ők milyen szerepet játszottak a pogromokban.

2003. január