Papírhasítás

Egy papírlap olyan vékony, mint - a papír. Nehéz elképzelni, hogy lapjával ketté lehet hasítani, vagyis két, fele olyan vékony lapra lehet szétszedni. Olyan nehéz elképzelni, hogy a gépsor előtt állva az ember nem hisz a szemének. Pedig még csak szupertechnika sem kell hozzá. Csak ragasztó és melegvíz. A dolog, amilyen egyszerű, olyan egyedülálló. A világ egyetlen papírhasító gyára Lipcsében működik, és futószalagon menti meg a régi könyveket, újságokat és okleveleket a pusztulástól.

A baj tulajdonképpen a 19. század végén kezdődött, akkor, amikor a nagyüzemi papírgyártásban savas papírt kezdtek gyártani. Amit akkor senki sem sejtett, az évtizedekkel később, legkésőbb száz év elteltével, csapásként érte a könyvtárakat: a papír előbb lassan, aztán megállíthatatlanul magától szétporladt. Régebbi, kézzel írott papíroknál hasonló bajokat okoz, hogy a vastartalmú tinta eszi meg a papírt. Erre több ellenszer is van: lehet mikrofilmre venni vagy fénymásolni az oldalakat - ekkor persze az eredeti előbb-utóbb elvész. Az Egyesült Államokban az is elterjedt, hogy minden egyes oldalt fólia közé hegesztenek. De ami ezután lesz belőle, az nem igazi könyv. Olyan eljárás, amely az eredeti példányt őrzi meg, olyan eredeti formájában, hogy minden baj nélkül lapozni is lehet - ez csak Lipcsében működik. Maga az eljárás egyébként több száz éves, csak ritkán alkalmazták, mert munkaigényes. A lipcsei gyár azzal vívta ki magának a világelsőséget, hogy hosszas munkával olyan gépeket fejlesztett ki, amelyekkel már olyan mennyiségben és olyan sebességgel lehet dolgozni, hogy az eljárás megfizethetővé válik. Figyelemreméltó, hogy bár a gépekben semmi utánozhatatlan nincs, az a néhány üzem, amely ezzel próbálkozik, olcsóbban kijött a licencvásárlással, mint ha újból kikísérletezte volna a munkamenetet.

A dolog úgy kezdődik, hogy a könyveket vagy újságokat lapokra bontják. A lapokat két hordozó papírréteg közé ragasztják, ez az egész hengerek között megy a maga útján, majd egy alkalmas ponton a hordozó papírszalagokat kétfelé vezetik. Az egyik megy fel, a másik le - és csodák csodája: velük együtt a megmentendő lap páros és páratlan oldala is két irányba távozik, a papírlap két egyforma részre hasadt. A hengerek tovább vezetik a két papírszalagot, amíg középre bekerül egy ötödik réteg: az az erősítő papír, amely belülről tartja össze a lapot. Az immár ötrétegű papírt összepréselik, és végül abba a langyos fürdőbe vezetik, amely az egyik ragasztót feloldja, vagyis leválasztja a hordozó papírt az immár megmentett és megerősített lapról. Annak a közepén viszont ott marad a vékony, de erős mentő papír. A történethez hozzátartozik, hogy a végén a kettéhasított lap két oldala tizedmilliméteres pontossággal találkozik össze újra. Az elején pedig mód van arra, hogy az eredetihez hasonló rostokkal kiegészítsék a lapot, ha a közepe lyukas vagy a széle töredezett lenne. Az egészet látniuk kellene: elképzelhetetlen látvány, ahogy a papír kettéhasad, majd a végén úgy összetalálkozik, mintha mi sem történt volna. Igaz, a kényesebb vagy különleges méretű lapok hasítását és ragasztását kézzel végzik. A lapok közepére beragasztott erősítő papír olyan vékony, hogy a könyv visszafér az eredeti kötésbe. A könyvmentő központban évi 200.000 lapot tudnak kettéhasítani és rendbehozni.

A lipcsei gyárban egy másik, szintén nehezen elképzelhető módszert is alkalmaznak. Többnyire szükség van arra, hogy a könyvek savas papírját savtalanítsák. A könyveket, úgy ahogy vannak, akár kemény kötésben, fölmelegítik és kiszárítják. Miután a papír elvesztette víztartalmának nagy részét, a következő fürdőben úgy beszívja a savtalanító vegyszert, mint a szivacs. Ezután már csak a szárítás van hátra, és a könyv néhány hét múlva olyan, mintha sose fürdették volna meg.

A savtalanítás és ha kell, a kettéhasítás után a papír akár ezer évig is épségben megmarad és lapozható. Az ezer évre persze nem tudnak garanciát vállalni, de azért merik megtenni ezt a büszke kijelentést, mert kísérletképpen mesterségesen öregítették a megmentett papírokat. Amit tényleg tudnak, az az, hogy két évtizeddel ezelőtt megmentett Bach-kéziratokban azóta is megállt az öregedési folyamat.

Az egész persze pénzbe kerül - bár, a nagyüzemi módszereknek köszönhetően egyre kevesebb pénzbe. Így is olyan számokat hallunk, amelyek majdnem annyira meghaladják a képzelőerőnket, mint a csodálatos gép. Németországban 80 millióra becsülik a könyvtárak állományát, és ennek negyede megmentésre szorul. Ehhez egymilliárd márkára lenne szükség, de csak évi 20-30 millió jön össze. A lipcsei könyvmentő központban úgy tartják, hogy a gyár puszta léte is segít a pénzgyűjtésben, hiszen ha az adományozók látják, hogy van módszer a mentéshez, mégpedig gazdaságos és megbízható módszer, akkor inkább adnak pénzt. Mert a könyvtárak még a gazdag Németországban is jórészt adományozókra szorulnak a könyvmentéshez.

2001. április