Hullajó

Ha ezek halottak, akkor el kell temetni őket, nem pedig közszemlére tenni. És ez csak egy a sok ellenvélemény közül, de a "Testvilágok" című egyedülálló kiállítás szereplőit nem temetik el és nem is tiltják be. A vitatott kiállítást Európában és Japánban eddig több mint hatmillióan látták. Most megérkezett Berlinbe is, és minden újabb megnyitó alkalmat ad az újabb vitákra kegyeletről és hullagyalázásról, szenzációhajhászásról és orvosi felvilágosításról. Amikor a szombati nyitás előtt körülnéztem, olyan látvány fogadott, mint egy jól felszerelt biológia-szertárban vagy egy anatómia-tankönyv lapjain. A különbség csak az, és ez a lényeg, hogy nem műanyag utánzatokról, és nem is formalinban tartósított, lassan elszürkülő preparátumokról van szó, hanem valódi és élethű emberekről, májakról, tüdőkről vagy akár magzatokról.

A tartósítás szabadalmaztatott új módszerét, a plasztinációt egy német orvos, Gunther von Hagens dolgozta ki 1977-ben. Az eljárás nem ördöngösség, csak sok gyakorlás és türelem kell hozzá. A lényege, hogy a szövetekből kivonják a vizet és a helyére műanyagot töltenek. Az eredmény megdöbbentően élethű, megőrzi az eredeti színeket, és csak nagyon közelről nézve csillog egy kicsit furcsán. A holttestek tartósítása és nyilvános bemutatása ellen egyházi, erkölcsi és jogi érvek is szólnak, de a jelek szerint azok az emberek is sokan vannak, akik érdeklődéssel gyarapítják anatómiai ismereteiket és gondolkoznak el az élet és halál nagy kérdéseiről. Hogy csak egyet mondjak: meggyőző látvány például az egészséges tüdő összehasonlítása a dohányos ember fekete tüdejével. Hagens professzor ugyanakkor nemcsak orvos és megszállott, hanem művész is, ezért az emberi testeket gyakran mintegy szoborként beállítva teszi közszemlére, van például egy férfi, akinek a testén ajtók és fiókok nyílnak, távolról emlékeztetve egyébként Salvador Dalí egy ismert alkotására. A kiállított holttestek névtelenek és egyébként is felismerhetetlenek, mert többnyire nem a külsejüket, hanem izmaikat, csontjaikat, belső szerveiket látjuk. Úgy látszik, nincs hiány olyanokból, akik testüket a plasztinációs intézetre hagyományozzák. Nekik - életükben még - például olyan szempontok lebegnek a szemük előtt, hogy hasznot hajtani jobb, mint lassan a föld alatt elenyészni, de olyan is akad, aki arra gondol, hogy a hátramaradottak megspórolják a temetés költségeit.

2001. február