Szociáldemokrata indítvány

A német szociáldemokratákra leadott szavazatok aránya százalékban mérve megfelel a nyugatnémet nyersacéltermelés nagyságának millió tonnában. A Bundestag internetes oldalain meg is tekinthető az erről szóló grafikon, meggyőzően igazolva a Mierscheid-törvény érvényességét. Az ábra az elméletet kidolgozó Jacob Maria Mierscheid honlapján látható. Mierscheid a szociáldemokraták egyik kedvence, mert rendszerint eredeti javaslataival tűnik ki. Most, miután a parlament Berlinbe költözött, a honatya nyomban megismerkedett a helyi viszonyokkal, megállapította, hogy sok a kutya, és azzal fordult a helyi önkormányzathoz, hogy a nagy kutyák ugyanúgy kaphassanak lakbér-hozzájárulást, mint más szociálisan rászorulók. A berlini önkormányzat szóvivőjének szeme sem rebbent, és a sajtó tudomására hozta, hogy a javaslatot megvizsgálják. Berlinbe érkezvén a másik örökbecsű megjegyzése arra a bonni közhelyre vonatkozott, amely szerint a korábbi német fővárosban, amelyet, mint tudjuk, időnként szövetségi falunak becéztek, a politikusok annyira maguk között voltak, mintha üvegházban lennének. Mierscheid Berlinben felpillantott a Reichstag vadonatúj üvegkupolájára, és megnyugvással jelentette ki, hogy a képviselők Berlinben is üveg alatt lesznek.

De ki ez a Jacob Maria Mierscheid, aki ennyi szemtelenséget enged meg magának? Hivatalos életrajza szerint 67 éves, katolikus, négy gyermek atyja és egy csöndes kisvárosból, Morbachból való. Szabónak tanult, majd fontos pozíciókat töltött be, például a helybéli kisállattenyésztő egyesület tagja volt, és tiszteletbeli tagként a fa- és műanyagipari szakszervezet dalárdájában is helyet kapott. Lehet, hogy Önöknek most már kezd igazán gyanússá válni a dolog. Hogyan lehet valaki egy dalárdában tiszteletbeli tag? És milyen ipar lehet a fa- és műanyagipar?

Hát igen, a dologban van egy kis turpisság. Jacob Maria Mierscheid nem létezik. Tréfás kedvű szocdemek találták ki egy esti sörözés közben. Mierscheid életrajza az étlap hátulján íródott meg, több mint húsz éve. Jacob Maria Mierscheid a sajátos német politikai humor szülötte. A képviselők és az újságírók közös játéka, hogy létező személyként emlegetik, olyannyira, hogy amikor néhány hete a berlini kormányzati negyedben megnyílt a Café Mierscheid -- és ez nem vicc, tényleg így hívják, a jelképe pedig egy megtépázott tollú szövetségi sas a német címerből --, szóval a nyitó ünnepségen a vendéglős kimentette Mierscheid képviselő urat, amiért más elfoglaltsága miatt nem tudott megjelenni. Mierscheid természetesen folyton azzal van elfoglalva, hogy fontos javaslatokat készítsen elő. Azt például, hogy a Bundestagban minden képviselőt az első sorban helyezzenek el, nehogy valakik háttérbe szoruljanak. És ki tudja, talán más parlamentekben is megfontolásra érdemes egy másik Mierscheid-javaslat, amely szerint a felszólalásaikban a képviselők szorítkozzanak arra a mondatra, hogy "És ezzel befejezem", az összes többit elég, ha leadják a jegyzőkönyvvezetőknek.

Mierscheid hozzászólt egy németországi médiavitához is. A szociáldemokraták egyik alapítója, Ferdinand Lasalle szavait tolmácsolta. A jó öreg Lasalle a 19. században azt nehezményezte, hogy túl sok a hirdetés az újságokban, ezért az újságírók azoknak a szája íze szerint írnak, akik a pénzt adják. A megoldás: vonják meg a hirdetéseket a lapoktól, és tartsák fenn a reklámokat az állami és önkormányzati közlönyöknek. Ezzel két legyet lehetne ütni egy csapásra. Egyrészt nőnének az állami bevételek, csökkenteni lehetne az adókat, másrészt csak az lenne újságíró, akit nem a pénz vonz, hanem akinek az a küldetése, hogy a nép javáért küzdjön. Szép gondolat a 19. századi munkásvezértől, de akkor se lett foganatja meg most se. Talán azért, mert nem élünk a 19. században és manapság már csak a fantázia szülötte az a politikus, akinek ilyesmi eszébe jut.

2000. március