A Titanic nem süllyed el

Képzeljenek el egy kisebb jobbközép parlamenti pártot, amelynek az élén egy kellemes külsejű, szőke nő áll, kicsit túl a 40-en. És képzeljenek el egy választási plakátot, amelyen a főtitkár asszony mosolyogva, fedetlen keblekkel látható, egy kissé kiöregedett pornószínész karjaiban. A plakát feliratában pedig egy dupla S betű a Németországban jólismert szögletes jelekkel olvasható, úgy, ahogy annak idején az SS rövidítését írták.

Vigyázat! Fotómontázs!

Ha arra gondolnak, hogy nincs olyan párt, amely ilyen plakáttal kampányolna, akkor természetesen igazuk van. Hogy a plakát mégis megjelent egy német város, Eisenach sétálóutcájában, az később meglehetős feltűnést keltett. Ahogy mondom, később. Amikor kitették, akkor sajnos még nem, csak akkor, amikor megírta az újság. A történet a jellegzetesen nyugatnémet szatirikus magazin, a Titanic legutóbbi csínytevése, és - mint a jó szatíra általában - legalább annyira komoly, mint amennyire mulatságos.

A háttérről már a Világórában is többször beszámoltam: Németországban az utóbbi hónapokban antiszemitizmus gyanújába keveredett a szabad demokrata párt, az FDP, miután egyik alelnöke, Jürgen Möllemann legalábbis vitatható kijelentéseket tett, amelyeknek egyik célpontja egy ismert zsidó közéleti személyiség, Michel Friedman volt. Nos, ezek után jelent meg egy FDP-színekbe, sárgába és kékbe öltözött csapat Eisenach sétálóutcájában, a Németországban megszokott kampány-standdal és néhány plakáttal. Az egyik plakáton Cornelia Pieper főtitkár volt látható, fotómontázsból kifolyólag fedetlen keblekkel, és bizalmas közelségben Peter Bonddal, aki - ez nem vicc, ez tényleg így van - korábban pornósztár volt, aztán tévés műsorvezető lett, és most, a szeptemberi választáson Mecklenburg-Előpomeránia tartományban indul az FDP képviselőjelöltjeként, a tartományi lista második helyén. Egy másik plakáton a Möllemann alelnök által megtámadott Michel Friedman volt látható, politikailag egyáltalán nem korrekt zsidóellenes szöveg kíséretében. Gondolom, kitalálták, a kampánystandot nem az FDP állította föl, hanem a frankfurti szatirikus magazin, a Titanic kis csapata. Ott volt a főszerkesztő, Martin Sonneborn is. Sonneborn úr, tényleg nem tűnt föl senkinek, hogy itt valami nincs rendben?

Dehogynem. Természetesen akadtak, akik azt mondták, ez így nincs jól, ilyesmit nem csinál az ember. Hiszen már elmúlt 40 éves. Ha meztelenül fényképezkedik, az olyan közönséges...

Főszerkesztő úr, nem így értettem, hanem azt szerettem volna kérdezni, hogy nem tűnt fel, hogy ez tréfa, szatíra, provokáció?

Tulajdonképpen nem volt ez provokáció, nem ment messzebb annál, mint amit az FDP amúgy is csinál. Magam is FDP-tag vagyok néhány éve, és ezzel egy antiszemita móka-pártban vagyok. Mi tulajdonképpen csak egy kicsit modernebbre, kicsit harsányabbra vettük azt, amit Möllemann elkövet a beszédeiben.

Sonneborn főszerkesztő ezt most egészen komolyan mondja, és általában is hangsúlyozza, hogy minden, amit az interjúban mond, az komoly. Pedig természetesen mindannyian tudjuk, hogy szatíráról volt szó, olyanról, amely nagyon is jellemző a Titanicra. De rendben van, én is komoly maradok, és jóindulatúan azt mondom, hogy a politikai élet időnként nincs túl távol a szatírától, néha alig lehet észrevenni a különbséget.

Ez így van. Ezt bizonyították be az emberek is az eisenachi sétálóutcában, és ezt bizonyította az FDP járási elnöke is. Nyilván nem vették észre a különbséget.

Tényleg: a járási elnök, Klaus Schneider. Több német lap már a Titanic legfrissebb számának megjelenése előtt átvette azt a fényképet, amelyen a járási elnök a zsidómentes övezetet hirdető Friedman-plakát mellett barátságosan parolázik az FDP-színekbe öltözött álruhás Titanicosokkal. A járási elnök utóbb úgy nyilatkozott, hogy bűnös, a politikai kultúrát semmibe vevő cselekedet áldozata lett, a plakátot pedig nem is vette észre. Az ál-elvtárs, Sonneborn főszerkesztő másképp emlékszik:

Nemcsak hagyta magát lefényképezni előtte, hanem személyesen beszéltem is vele a Friedman-plakátról. Odajött egy izgatott helyi újságíró, és olyanokat mondott, hogy maguk olajat öntenek a tűzre, meg nem biztos, hogy ez így rendben van, mire a járási elnök megvédett minket, mondván, hogy erre a csomagolásra szükség van. Szóval, úgy látszik, ezt normálisnak látja a pártjában, illetve, sajnos azt kell mondanom, a mi pártunkban.

A kézfogás az észrevétlen plakátok mellett (Középen, lufival Sonneborn főszerkesztő)

Végül is mit akartak bizonyítani a Titanic munkatársai: azt, hogy a politikusok bolondok, vagy azt, hogy a politikusok bolondot csinálhatnak a polgárokból?

Nem akarunk mi semmit sem bizonyítani, csak bemutatjuk - ahogy Ön is helyesen elemezte -, hogy sok minden, ami a politikában történik, olyan hajmeresztő és olyan őrült dolog, hogy csak egy picit kell fordítani rajta, és máris átcsúszik szatírába.

És nem rémültek meg, hogy ennyi ember csatlakozott olyan jelszavakhoz, amelyek Németországban nemkívánatosnak számítanak?

Annak örültem, hogy volt néhány diák, aki azt mondta: ne hülyéskedjetek már, ilyen nincs is. Ezzel kimutatták, hogy nem hiányoztak a társadalmi ismeretek órán, és kissé kritikusan szemlélték a dolgot. De az tényleg meglepetés volt, hogy amikor kérdőíveket osztogattunk, akkor az emberek 50 százaléka a mellett volt, hogy Friedman menjen inkább Izraelbe. Ezen már tényleg meglepődtem.

Az eisenachi történethez tartozik, hogy Klaus Schneider járási elnök, miután rájött, mibe keveredett, ügyvédjével azt üzente a Titanicnak, hogy ha bármilyen összefüggésben leírják a nevét, akkor alkalmanként 10.000 euróra pereli a lapot. A legfrissebb számban tehát a főszerkesztő már a bevezetőben, néhány sor leírása után megállapíthatta, hogy 60.000 eurónál tartanak, nem is beszélve a fényképekről a következő oldalakon. Főszerkesztő úr, mibe kerül, hogy a német lapok közül a Titanic-kal foglalkozik a legtöbbet a bíróság?

A Titanic egyszer majdnem csődbe jutott. Legalább tíz éve már, hogy 40.000 márka fájdalomdíjat kellett fizetnünk Björn Engholmnak - idézi föl a főszerkesztő az esetet az akkoriban igen tekintélyesnek számító szociáldemokrata politikussal, és elmondja: - a fellebbezéssel együtt a bírósági költségek is hozzáadódtak, az egész végül kis híján 200.000 márkát tett ki. Ez volt a legmagasabb fájdalomdíj, amelyet a német sajtó történetében politikusnak kifizettek. - A főszerkesztő aztán további, a lapot időnként a csőd szélére sodró eseteket sorol, majd megjegyzi: - A 60.000 eurót természetesen nem engedhetjük meg magunknak.

Ilyen körülmények között miből tartják fenn a lapot?

Pillanatnyilag mi vagyunk a legjobb helyzetben a német nyomtatott sajtóban, mert három hónapja van egy harmadik cigarettareklám is a lapban, vagyis 50 százalékkal több hirdetésünk van, miközben más újságok akár 60 százalékos visszaesést is kénytelenek voltak elkönyvelni. Van egy régi, rossz poén, amely szerint a szatírának a rossz idők a jó idők, és ezt most magunk is érezzük.

A szerény bevételt azonban könnyen elvihetik a szaftos kártérítések. Hogyan mérik fel, hogy mekkora kockázatot vállalnak? Például akkor, amikor - ez szintén a legutóbbi számban jelent meg - úgy készül az interjú, hogy egy hangutánzó Schröder kancellárnak adja ki magát, és fölhív egy híres embert, vagy amikor nem sokkal szeptember 11-e után a német parlament nagyszakállú elnökét, Wolfgang Thiersét Osama bin Ladenként teszik a címlapra.

Tényleg van kockázat. Van egy ügyvédünk, aki minden hónap végén megnézi, mit teszünk a lapba, csóválja a fejét, és azt mondja: ezt se lehet, ezt se, ezt se. Aztán mégis lehozzuk. Az évek során kialakult egy bizonyos gyakorlatunk, és tudjuk, hogy a politikusok ritkán fordulnak bírósághoz, pedig megtehetnék. A Focus hetilap főszerkesztője, Helmut Markwort egyszer 100.000 márkát szeretett volna egy karikatúra miatt. A karikatúrát egyébként csak a Titanic olvasói látták volna, de miután Markwort bírósághoz fordult, az összes nagy lap lehozta - persze a Focus kivételével - és az ilyesmi persze nagy port kavar föl. Sokszor ezért vagyunk biztosak abban, hogy nem perelnek be minket, pedig a német sajtójog alapján lehetne.

De előfordul az ellenkezője is. Például a kakukkosóra. Erre talán a magyar hallgatók is emlékeznek. Szinte órákkal az előtt, hogy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség igen szoros szavazás eredményeképpen Németországnak adta a 2006-os világbajnokság rendezési jogát, a fontos embereket a németek meg akarták vesztegetni. Egy titokzatos szervezet titkársága német sört, fekete-erdei sonkát és igazi német kakkukosórát ajánlott a kedvező döntésért. Persze, hogy a faxok a Titanic szerkesztőségéből érkeztek, de a szatíra megint célba talált: a befolyásolási kísérlet, úgy látszik, annyira szokásosnak tűnt, hogy eleinte nem túl sokan kételkedtek.

Utána aztán találkoztam a Német Labdarúgó Szövetség ügyvédjével, és aláírtam egy nyilatkozatot, hogy soha életemben nem teszek ilyet még egyszer. Nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat, hiszen elég valószínű, hogy ilyesmit úgysem követ el az ember másodszor. De nem is volt más választásom, mert egy ideig 600 millió márkás kártérítést emlegettek. Úgyhogy inkább aláírtam. Ezt természetesen nem lehetett előre megjósolni, amikor este a szerkesztőségben ültem és szétküldtem a faxokat.

Mik a főszerkesztő kedvenc történetei?

Csináltunk más dolgokat is. Egyszer telefonáltam Schröderrel, amikor ittasan feküdt egy szállodai ágyban Seattle-ben. Akkor még nem volt szövetségi kancellár, csak tartományi miniszterelnök. Akkor mondta azt a szép mondatot, hogy "Semmit se tudok, még énekelni sem". Ezt rá is tettük a honlapunkra. Emiatt is beperelhetne, de van annyi esze, hogy nem teszi meg. Szeretem aztán az olyan eseteket - folytatja a főszerkesztő -, amikor a Titanic bemutatja a valóságot. Tavaly Svájcban találkoztunk a CDU vezetőivel. Előtte egyszerűen felhívtuk a CDU-t, mert éppen volt egy svájci a szerkesztőségben. Nem mondtunk mást, mint amit egy luzerni banktisztviselő mondott volna, amikor éppen megtalálja a CDU 10 millió frank fekete pénzét. Ezt olyan meggyőzően adtuk elő telefonon, hogy utána a párt országos ügyvivője és a parlamenti frakció ügyvivője is Luzernba érkezett. A Credit Suisse egyik fiókja előtt találkoztunk, persze fényképezőgéppel fölszerelve, és átadtunk nekik két nagy iratgyűjtőt, "CDU fekete pénz" felirattal, miközben ők megdöbbenve néztek a kamerába. Ez a kép is bejárta aztán a német sajtót. Szóval, ha egyszerű szatirikus eszközökkel be tudunk mutatni valamit, amihez egyébként oknyomozó újságírásra lenne szükség, tehát például azt, hogy a CDU számol további fekete pénzek felbukkanásával, az azért nagyon szép.

2002. július